Bizonyos irodalmi előzmények arra intenek, nem feltétlenül sül ki sok jó abból, ha az ember saját teremtménye életre kel és önálló cselekvésbe kezd. Magam inkább a sci-fi műfaj ide vonatkozó darabjait szeretem, de kétségtelen, hogy a valóság még ezeknél is cifrább helyzeteket szül, ha az óvatlan teremtő szerepét egy állami intézmény játssza.

A példa kedvéért ezt az állami intézményt nevezzük Magyar Nemzeti Banknak. Oly sokévi bezárkózás és néma szolgálat után végre elérkezettnek látja az időt, hogy teremtő energiái immár valódi alkotásokban öltsenek testet, s elhatározza, hogy létrehoz öt alapítványt, amelyek feladata az új, a hamarosan világszerte egynek és igaznak elfogadott közgazdasági tanítások hirdetése, amely tanok végre túllépnek a kereslet és kínálat vagy a bevétel-kiadás-egyenleg-nettó vagyon összefüggéseivel, a szerződéses szabadság fogalmával, illetve a pacta sunt servanda elvével leírható ósdi modelleken.

Könnyen belátható, hogy az a kétszázegynéhány milliárd (a nagyságrend nem tévedés) forint, amelyet a fenti nemes célokra az alapítványok teremtőjüktől kaptak, csak a mindenben a negatívumokat kereső örök huhogóknak tűnik soknak, nyilván csak első látásra. És micsoda olcsó demagógia ezt az összeget összevetni például a közoktatásra fordított pénzekkel!

frankenstein2De szőjük tovább a történetet. Antagonistánk egy minden lében kanál újságíró lesz, aki egy ravasz ügyvéd segítségével azért mégiscsak ki akarja fürkészni, ugyani mire költik a Nemzeti Bank teremtményei alapító atyjuk pénzét. Az e sorok írásakor még többé-kevésbé létező jogintézményt veszi tehát igénybe, és úgynevezett közérdekű adatigényléssel fordul mind a Nemzeti Bankhoz, mind pedig az aranyos kis alapítványokhoz, ugyan mondanák már el, kik és milyen szempontok alapján, milyen összeget nyertek el az alapítványok pályázatain.

A gonosz persze nem tudja, hogy a Magyar Nemzeti Bankot és kicsinyeit nem olyan fából faragták, hogy megijednének egy jöttment adófizetőtől. Hű fegyverhordozójával hiába is gondolnak olyasmikre, hogy ha a Magyar Nemzeti Bank pénze attól függetlenül közpénz marad, hogy pontosan milyen intézményi keretek között történik annak elköltése.

Az összecsapás színtere a bíróság, mert a firkász csak nem nyugszik bele abba, amit egy felsőbb igazságtól pedig el kellene fogadnia: nem minden forint elköltésének mikéntje tartozik azokra, akik azokat összedobták.

De a bíróság előtt végre megmutatkozhatnak pozitív hősünk igazi érdemei, hiszen hűvös elegenciával lesöpri az asztalról a megátalkodott kíváncsiskodó érveit: ő csak alapító, az alapítással ő kiszállt az egész történetből, köszöni szépen, nem tud semmiről.

Hanem a teremtmények. Azok bizony elszabadultak, öntudatra ébredtek, s ki tudja, hogy frissen megélt önállóságuk boldog vagy tragikus végkifejlet felé vezet-e. Mert a bíróságra az alapítványok is beadják a maguk önálló ellenkérelmét. S ebben két fő érvre fűzik fel mondanivalójukat.

Az egyik az, hogy azzal, hogy az alapító létrehozta az alapítványokat, nem csak a beleszólása szűnt meg az alapítványok gazdálkodásába (kétségtelenül), hanem – figyelmet kérünk – az alapítói vagyon el is veszítette közpénz jellegét. Nem mást mondanak tehát az alapítványok, mint hogy ha valamely állami szerv ki óhajtja vonni magát a nyilvánosság ellenőrzése alól, akkor célszerű nem állami tulajdonú gazdasági társaságot, hanem állami alapítású alapítványt létrehozni, s mindjárt nem kell törődni a sok kellemetlenkedővel.

De ez csak az egyik érv, amit az elszabadult teremtmények felhoztak. A másik még messzebbre vezet. Azt írják ugyanis az alapítványok, hogy ők „nem látnak el jogszabályban meghatározott állami vagy önkormányzati feladatot, ezért nem tekinthetők közfeladatot ellátó szervnek”.

Itt van olyan érzése az egyszerűbb olvasónak, hogy ezek a teremtmények talán bizony már nem egészen azt teszik, amit megalkotójuk elvárt volna tőlük. Mondom, történt már ilyen a kultúrtörténetben.

Ha ugyanis ezek az alapítványok fehéren-feketén, egy nyilvános bírósági eljárásban leírják, hogy ők nem látnak el semmilyen közfeladatot, akkor a nép egyszerű gyermekében felmerül a kérdés: tényleg, miért is kellett nekik odaadni kétszázvalahány milliárd forintot?