Az elmúlt hetekben kétszer is kiderült: van, amire az Úristen pénze sem elég. De még az Orosz Föderáció Központi Bankja, sőt a Svájci Nemzeti Bank pénze sem. Ez ugyan régi (ortodox) bölcsesség, de a tanulmányaikat kezdőknek és osztályismétlőknek újdonság lehet.

Először Putyin bankárai jöttek rá, hogy tovább védve a csökkenéstől a rubel árfolyamát, totálisan kiürítik deviza-tartalékaikat. Aztán az SNB közgazdászai, hogy Svájc viszont a halmozódó devizatartalékokba fullad bele, ha tovább védik az emelkedéstől a svájci frank árfolyamát.

Az árfolyammozgás kamat-politikával, a jegybanki alapkamatok óvatos módosításaival, s ezzel a valuta keresletének és kínálatának befolyásolásával korlátok között tartható – ideig, óráig. A visszacsatolás persze azonnali, a piac reagál. A csökkenő kamatok csökkentik a betétállományt és a valuta iránti keresletet. Csökken az árfolyam, a hazai termelők export-pozíciói javulnak. Viszont csökken (vagy csak a pénz hígításával, inflációs eszközökkel tartható fenn) a gazdaság és a költségvetés finanszírozásra rendelkezésre álló pénzmennyiség; drágul az import, emelkedik a belföldi árszint.

Azt pedig megérzik termelők is, fogyasztók is, és a költségvetés is: szűkül utóbbi legfontosabb forrása, a kiskereskedelmi forgalomból származó adóbevétel. Az emelkedő kamat/árfolyam következménye a fordítottja: növeli a beáramló pénzmennyiséget, könnyíti, viszont drágítja a finanszírozást és gyengíti az exportőrök pozícióit.

A referencia-kamat emelése/csökkentése (bár rendkívüli esetben, mint amikor a tőkeszökés összeomlással fenyeget, durva emelése radikális beavatkozásra is alkalmas), a monetáris politika hétköznapjaiban a finomhangolás eszköze. Néhány százalékpontos változások, a hatások és várakozások mérése, korrekció. “Inkább művészet, mint tudomány” – vélte az elmúlt 25 év legsikeresebb magyar jegybank-elnöke.

A magyar devizaadósok egy része most megúszta (fotó: hvg.hu)

A magyar devizaadósok egy része most megúszta (fotó: hvg.hu)

Amikor a gyógyszeres kezelés nem elegendő, jön a sebészkés: az intervenciós vásárlások. Ebbe kényszerült Oroszország központi bankja, amikor kidurrant az “orosz csoda” luftballonja: csúszásnak indult a rubel, amelynek árfolyamát csak a csodába vetett hit, az Oroszország felé irányuló tőkebeáramlás, a rubel-kereslet tartotta fenn. Vásárolták az orosz központi bankárok a rubelt, drágán, vissza-vissza korrigálva a lejtmenetet – ameddig meg nem adták magukat. A nemzeti valuta “megvédésének” kísérlete a devizatartalékok kétharmadába került.

A svájci központi bankárok leckéje a fordítottja volt: az euróhoz kijelölt résben tartani az árfolyamot, védeni a svájci gazdaság exportképességét. Gazdaságpolitikai szempontból nem volt ez irracionális döntés: Svájc az európai gazdasági régió szerves része, meg kell védenie vállalkozásai exportképességét, és korlátok között tartani vállalkozásai és polgárai árfolyam-kockázatait. Monetáris-politikai szempontból volt abszurd: mert lehetetlen. A nyolcmillió lakosú Svájc nyakába vette a 380 milliós Európai Unió monetáris puttonyát, az EU határozatlan, a tagországoknak kitett központi adminisztrációjával, széthúzó és túlköltekező nemzeti kormányaival, a válságból bizonytalanul, vissza-visszaesésekkel kikapaszkodó gazdaságával.

Svájc dönthetett volna úgy, hogy csatlakozik az eurózónához. Sok oka van, hogy nem így döntött: a függetlenség hagyománya, az Unió monetáris és tagországai gazdaság-politikájának felelősségével és konzisztenciájával kapcsolatos (nem megalapozatlan) gyanakvás, a tagországok eltérő gazdasági fejlettsége és társadalmi viszonyai, többek között. Amit Svájc választott, veszélyesebb, mint a közös valuta – de könnyebb kilépni belőle. Külön valutát, viszont az Euró mozgásával összehangolt árfolyam-politikát.

Amikor aztán az Európai Központi Bank megtette a maga mennyiségi könnyítési lépéseit, azaz – a válságból való kilábalás gyorsítása érdekében – elindította a “bankóprést”, növelte a forgalomban lévő eurómennyiséget, az euro/Sfr árfolyam fenntartásához már nem volt elegendő a kamat-politika: a negatív és még negatívabb svájci referencia-kamat.

A piac, a befektetők érzékelték, hogy rezeg a léc: az egymáshoz való viszonyában felülértékelt, viszont bőséggel rendelkezésre álló euró menekült a svájci frankba. Az SCB bankárai pedig vásárolták az eurót, vásárolták, tartották ameddig bírták az frank alacsony árfolyamát, a GDP 17 százalékáról 70 %-a fölé (!) növelve Svájc deviza-tartalékait.

Ennek a deviza-tartaléknak az értéke csökkent most nem kevesebbel, mint harmadával, azaz Svájc éves hazai terméke közel negyedével. Múlt péntekig, 2014. január 17-ig sikerült megvédeni Svájc vállalkozóit és polgárait az árfolyam-kockázatoktól, központi bankját viszont nem. Az árfolyam-veszteség ott jelentkezik, ahol koncentrálták. S ez az, amire saját, Szabadság-téri központi bankáraink remélhetőleg figyelnek.

Svájc lakosai és gazdasága túléli, alkalmazkodni fog. A svájci óragyártók, gépgyárak egy ideig nehezebben adják el termékeiket, a szállodák, síközpontok forgalma visszaesik – viszont könnyebben vásárolják fel a külföldi óra- és gépgyárakat, szállodákat.

Nincsenek csodák. Az árfolyam a belföldi és nemzetközi tőke- és munka-hatékonyság változásainak tükre. Kis mértékben és ideig-óráig monetáris eszközökkel befolyásolható, ám ez drága és korlátos: a piaccal szemben végrehajtott, azt befolyásolni szándékozó tranzakciók túl- és alulértékelt követeléseket és tartozásokat, feszültségeket halmoznak fel. Azok pedig, előbb-utóbb, a felszínre törnek.

Magyarország deviza-adósainak egy része most megúszta. A legjobb ütemben érkezett Sfr-lakáshiteleik kötelező forintosítása. Ám ettől nem nőtt meg a belföldi megtakarítások aránya a magyar gazdaság és lakosság finanszírozásában; az árfolyamkockázat nem tűnt el, csak más viseli. Csak remélhetjük, hogy a jegybank és a bankrendszer felkészült az elmúlt péntekre: nem hagyott nagy összegű, nyitott Sfr-pozíciókat a forrásoldalon.

Esély van rá, hogy mégis: az Sfr jelzáloghitelek forintosításával nagy tömegű svájci frank követelés vált forint-követeléssé a bankok mérlegében; az MNB és a bankszövetség között kötött megállapodás szerint pedig a jegybank csak euró –eladásokkal támogatta az akciót. (Sőt: a megállapodás 9. pontjában, bankfelügyeleti sapkáját feltéve, bizonyos felügyeleti rugalmasságot is ígért a nyitott pozíciók tőkefedezettségének esetleges hiányaira nézvést. Reméljük, hogy a bankok nem éltek vele.)

“Legyünk szerények, mint az ibolya” – mondta Magyarország miniszterelnöke a svájci frank felértékelés megúszásával kapcsolatban. Teljesen egyetértünk.