A napokban a bíróság elrendelte egy, a kuruc.infón 2013-ban megjelent holokauszttagadó cikk hozzáférhetetlenné tételét. A TASZ sokak meglepetésére jogsegélyt ajánlott a szennylapnak. A Társaság indoklása így hangzik:

“A TASZ meggyőződése, hogy az egyes nézetek jogi eszközökkel történő tabusítása helytelen és ártalmas. A történelemhamisítás elleni hatékony küzdelem kulcsa a múlt őszinte feldolgozását szolgáló emlékezet- és oktatáspolitika, illetve a népirtások áldozatai melletti állami elköteleződés, nem pedig a büntetőjog. Az internetes tartalmak blokkolása egy erős, és bizonyos esetek – például a pedofil tartalmak – kivételével aránytalan szóláskorlátozó eszközt ad az állam kezébe a neki vagy akár a többségnek nem tetsző vélemények elhallgattatására.”

Noha a döntés azonnali agresszív reakciókat váltott ki a balliberális közösségben, amelyhez sok barátom tartozik, úgy gondoltam, noha indulatukat megértem, érdemes kifejtenem, miért nem értek velük egyet.

Liberális vagyok, és ez nálam a szabadság iránti szélsőséges elkötelezettséget jelenti, nemcsak a sajátom, hanem a velem egyet nem értők, az ellenfeleim és az ellenségeim szabadsága irántit is.

Az a határozott véleményem, hogy noha antiszemitának lenni kétségtelenül a korlátoltság minősített esete, korlátoltnak lenni a szabadság része, ezzel szemben egy olyan törvény, amelyik bizonyos állítás kimondását szankcionálja, a liberális jogállam megsértése. Meggyőződésem, hogy néhány nappal ezelőtt, a Charlie Hebdo katasztrófát illetően, most háborgó barátaim is egyetértettek ezzel az állítással.

kuruc-hvgTegyük fel, elfogadjuk, hogy bizonyos nézeteket tiltani lehet, megtilthatjuk az antiszemita kijelentéseket, a gyűlöletbeszédet. Ki is találhatunk valami definíciót a gyűlöletbeszédre, de ha félretesszük a kettős mércét, el kell fogadnunk, hogy a méltóságra, tehát a gyűlöletbeszéd elleni védelemre nemcsak a zsidók és romák tarthatnak igényt, hanem a keresztények, a muszlimok is, a melegekről és a pirézekről nem is szólva. Mindannyian meg tudják, indokolni, miért jogos az ő esetükben a tilalom, és mindegyikük egyaránt mélyen hisz benne, hogy ha hamis állításokat közölnek róla, arra az emberek jobban vevők, mit az igazságra.

A szólásszabadság tilalma iránti igénynek ez a hit talán a fő indoka. Akit érdekel a téma, vagy csak felháborította, mind a Facebookon, mind fórumokban találkozhatott mind pro, mind kontra érvekkel, utóbbiak többségét én is csak elismételném, ezért a jogi oldalt félretéve egy-két gyakorlati szempontra szeretném felhívni a figyelmet.

Ha megtiltjuk, hogy a történelem bármely időszakát, korát, eseményét szabadon lehessen kutatni, és a kutatás eredményeit szabadon publikálni, azzal leginkább a tudomány fejlődését fékezzük. Hány ember halt meg azért, mert azt állította, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap körül kering. Azt pedig, hogy a tudomány dolgaiba hozzá nem értő vagy valamilyen hátsó szándék által vezérelt dilettánsok beleavatkozzanak, nem lehet megakadályozni. A holokauszttagadás tiltásával nemcsak azt akadályozzuk meg, hogy bárki ideológiai alapon hamis információkat terjesszen, hanem azt is, hogy az általunk elfogadott képet, felfogást bármilyen módon megingassa.

Személyesen megértem mindazokat, akiknek a családja elpusztult a vészkorszakban, vagy óriási szenvedések árán túlélte a holokausztot, és akiket a rosszindulatú ferdítések bántanak, sértenek. A tudomány oldaláról nézve azonban afelé haladunk, hogy törvényi fenyegetéssel egy történelmi esemény dogmatizált felfogását kényszerítsük ki, márpedig ez alapvetően diktatúrákra jellemző, és egy tudományos vizsgálatnak alávethető eseményt dogmává emelünk, amit vizsgálni nem, csak egy az egyben elhinni szabad. Pont ugyanúgy, ahogy a holokauszttagadók.

De térjünk rá az ominózus cikkre . Őszintén kíváncsi lennék, a kritikusok közül hányan olvasták? Hányan győződtek meg róla, hogy holokauszttagadó, hogy fasiszta elveket közvetít? Nem a portál, a szóban forgó cikk. Én elolvastam, és most elmesélem, mit találtam és mit nem.

Amit a cikkben találtam, hozzá nem értő szemmel nézve hitelesnek tűnő dokumentum és néhány állítás, amelyek – bár látszik, hogy a publikálóknak ez a célja – semmit nem bizonyítanak, és semmit nem cáfolnak, amit én, a történelem iránt érdeklődő laikus is, könnyedén be is tudnék bizonyítani. Ez a szöveg még csak nem is azoknak szól, akiknek kétségeik vannak, akik azért meghallgatják a “másik oldalt” is, hanem azoknak, akik ezt akarják hallani, és akik minden bizonyítás, gondolkodás és mérlegelés nélkül el akarják hinni.

Amit pedig a cikkre adott reakciókban nem találtam, az egy szakember tájékoztató cikke, aki egyszerűen, a mindennapi ember nyelvén elmagyarázza azt, amit én, egyetemet végzett emberként egyetlen olvasásra átláttam benne. Nem, inkább fetisizáljuk őket, inkább felfújjuk a jelentőségüket, inkább lovat adunk alájuk. Pontosan úgy reagálunk, ahogy azt várják tőlünk, és amiért az egész, ha nem is túl hasznos, de szórakoztató.

Én elég sok vitában szoktam részt venni, és nem feltétlenül előre gyártott panelekben gondolkodom, ezért sokszor találkozom meg nem értéssel. Imádom azokat a vitákat, amely során vagy rájönnek, hogy egy dolgot úgy is lehet nézni, ahogy én nézem, vagy érvekkel rá tudnak ébreszteni, hogy tévedésben vagyok, de sajnos ez a ritkább eset. A gyakoribb az, hogy minden érvelés nélkül elutasítják a véleményemet, esetleg a jellememre vonatkozó megjegyzéseket tesznek, ami számomra egyértelmű jele annak, hogy az illető egy olyan meggyőződést véd, amit maga sem ért, csak tudja, megtanulta, hogy azt kell gondolni.

Mi az első gondolata az embernek, amikor egy kormányzati intézkedéssel vagy a kormányzati munkával általánosságban elégedetlen tömegtüntetésre a kormány másnap azt mondja, hecckampány? Nem az, hogy csak hárítanak, mert nincs mit mondaniuk, maguk sem tudják védeni a támadott álláspontjukat? És ugyanez az ember (aki akár én is lehetnék, ha tájékozatlan lennék a témában, vagy nem lennék magam is érintett benne) mitől gondolna mást, ha annak tanúja, ráadásul nem egyszer, hanem folyamatosan, hogy “Nem is volt holokauszt!” “Börtönbe vele, mert nem szabad ilyet mondani!” Nem kellenek hozzá pszichológiai tanulmányok, hogy az ember tudja, hogy ha valakinek vannak ellenérvei, el fogja őket mondani, ha nincsenek, akkor zavarában kénytelen hárítani, agresszív lesz, beindul a védekezési mechanizmus.

És én töröm a fejem, miért vannak ennyire zavarban a holokauszt ismerői, kutatói, mikor nekik jócskán vannak érveik, bizonyítékaik? Miért kell ezeknek a tudományos kiadványokra korlátozódniuk? Miért nincsenek a köztudatban, miért nem írnak róluk a köztudatot leginkább formáló sajtótermékekben, weboldalakon?

Miért van az, hogy a magyar weben szinte kizárólag a zsidóság antiszemita értelmezéséről lehet cikkeket találni? Miért nem fontos nekünk annyira a tájékoztatás, mint az antiszemitáknak? Miért nem állunk le vitatkozni az antiszemita és holokauszttagadó állításokkal?

Összegezve az én álláspontom a kérdésben a következő: A rágalmazó szavak ellen van fegyverünk, igazágunk, érvünk, nincs szükség a szólásszabadságot bármilyen jogi eszközzel korlátozni (ez természetesen a törvény kommunista bűnök tagadására vonatkozó részére is érvényes). Ha használjuk őket, nem lesz szükségünk a szabadság fogalmának relativizálására. A fizikai erőszak vagy annak előkészülete pedig a legszélsőségesebb szabadságértelmezés szerint is büntethető, hiszen más emberek szabadságát sérti.

(U. i.: Időközben kiderült, a kuruc.info nem igényli a TASZ segítségét, inkább egy “nemzeti jogvédőt” kérnek fel, hogy az képviselje védelmüket. A per pedig nem a szólásszabadságról fog szólni, hanem csak arról, elkövette-e a vádlott a terhére rótt cselekményt, vagy sem.)

 

Fotó: hvg.hu