Számos előnye van annak, hogy Orbán Viktor néhány napja nyíltan közölte a hozzá közeli lakájmédiával, hogy megváltoztak az idők, “a közmédiára támaszkodik a kormány, őket pedig nem kívánja tovább támogatni.” Mármint állami hirdetések útján. A legfontosabb, mondhatni nulladik pont az, hogy végre teljesen egyértelművé vált: ezt a mi évi 80 milliárd forintunkból fenntartott állami indoktrinációt azonnal meg kell szüntetni. Még a só is pazarlás, amit a helyére szórnánk.

Abba kell hagyni ezen kívül, de sürgősen, hogy a továbbiakban is “közmédiának” nevezzük ezt a nemzeti szégyenfoltot. Ez állami tévé, állami rádió, állami hírügynökség. Semmi ilyesmire nincs szükségünk. Egy szabadelvű-konzervatív kormánynak még első napon privatizálnia kell mindent, aminek köze van az MTVA-hoz (Habony Árpádon kívül). A gazdi érdekében “felelősen és átláthatóan” gazdálkodó intézmény és a köz céljai végérvényesen kettéváltak, az ő propaganda-érdekük nem lehet a mi érdekünk.

A nulladik utáni első számú előny a legkézenfekvőbb: megtudtuk, amit eddig max. csak sejthettünk, hogy eddig ő, a miniszterelnök rendelkezett azzal a kompetenciával, hogy milyen irányba folynak ezek az állami hirdetések; hát, a saját oldalra, nyilván. Ez mondjuk eddig mindegyik kormány idején így volt, de csak ez a kormány fejlesztette tökélyre.

A másik óriási előny: megtudtuk, hogy “számára a lojalitás a legfontosabb, a köztévé elég neki, a jobboldali sajtóorgánumok pedig más gazdasági érdekeltségeik révén finanszírozzák magukat.” Innentől mintegy magától feleslegessé válik mindaz, amit Fidesz-politikusok az elmúlt években média- és médiatörvény ügyben nyilatkoztak akár hazai, akár EU-s felhasználásra. Igen, a lojalitás a lényeg, semmi más, az, amit az MTI korábbi főnöke még konkrétabban meg is fogalmazott, krédóként: “egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát.” Már akkor is tudtuk, miről van szó, de azért jó ezt nem csak a nyelv, hanem a fenék tulajdonosától is hallani.

1984 helyett 2015: Winston Smith és az Egyetlen Tévécsatorna

1984: Winston Smith és az Egyetlen Tévécsatorna

A harmadik fontos előny: ismét kiderült, hogy akárcsak 2010-ben, valamiért idén is görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy totális köznevetség tárgyaivá váljanak, és a BBC-hez mérjék magukat. A stílszerűen a sajtószabadság ümnnepén, március 15-én 24 órás hírtévévé váló M1 csatorna alkotói számára ugyanis a jövőben “tematikában a BBC, a brit közszolgálati aktuális csatorna, míg a napi adásszerkezetben az amerikai CNN televízió műsorszerkezete jelenti a mintát.” Ez nyilván azt jelenti, hogy a most lóhalálában hírszerkesztővé-újságíróvá kiképzett médiajanicsárok már most tudják, mi az a közszolgálatiság, másképp márciusig nem lehetne betanítani őket. (A “nemzeti főadó” a Duna TV lesz, oda pakolják majd az eddigi, valamelyest népszerű “közszolgálati” műsorokat, valószínűleg hiába, ezt a struktúraváltást nézői szemmel nehéz nem öngólnak tartani.)

A dolgok egyértelműsítésének oka a Fidesz-közeli média belső hatalmi harcai, amelyekhez csak annyi közünk van, amennyi a lakájmédiában hirdető állami vállalatok, bankok vagyonához. Ők természetesen szintén nem a saját pénzüket költik az indoktrinációnkra. A Simicska-birodalom még kitermelheti az Orbán-rezsim belső ellenzékének hangját, hiszen az egyelőre óvatos, de szaporodó “érted aggódunk” kritikákat a bejáratott csapatokkal, sok tapasztalattal dolgozó lapok, tévék igen hamar át tudják fordítani a “kurvára nem érted, hanem a meilőbbi bukásodért aggódunk” hangütésre. A váratlanul elengedett kéz (“így nem kell szerepzavarral küzdeniük, a jobboldali sajtó is lehet kormánykritikus”) néha váratlan húzásokra képes, érdemes lesz megfigyelni.

Ami pedig eredeti kérdésfelvetésünket illeti: ennek a magyar állami médiagánynak a teljes, libertárius elvetése nem jelenti szükségszerűen azt, hogy normális, piaci körülmények között kizárnánk azt, hogy közpénzen, egyfajta minimálprogram keretében ne működhetne egyfajta racionálisan definiált közmédia. Természetesen alig van olyan műfaj, amit ne vehetnének át piaci szereplők: híreket, időjárást, kisebbségi és vallási műsorokat, sérült embereket tájékoztató műsorokat, politikai háttérmagazinokat, színvonalas gyerekműsorokat for-profit csatornák is tudnak sugározni, sőt, nekik is kellene elsősorban. Mégis, ha nem Magyarországról beszélnénk, azt mondhatnánk, hogy ahol a piacból kisztóródnak ezek a műfajok, ott az állam (vagy az önkormányzat) besegíthet.

De mivel a mai Magyarországról beszélünk, ez föl sem merülhet. Nincs szükség a miniszterelnök irányításával, jóváhagyásával privát pártpolitikai célra megszervezett, központosított hírtévére. NIncs szükség a lojalitás, a szervilizmus, az obersovszkyzmus államvallássá emelésére. Nincs szükség állami médiára.