2014 karácsonyán új szakaszba lépett a sajátosan értelmezett (Miért is jó az, ha egy nemzetközi pénzügyi szervezet – az IMF – helyett egyetlen nemzetközi befektetési alaptól – a Franklin Templetontól – függ a magyar államadósság sorsa?) magyar szabadságharc. Teljes erővel megindult a nemzetközi kereskedelmi láncok elleni hadjárat.

A multik elleni harc nem csupán magyar ötlet. Helyi vállalkozók gyakran gondolják úgy, hogy a külföldi versenytársak ellen nem a helyismeretből adódó előnyeiket kell felhasználniuk, hanem a kormányra gyakorolt politikai nyomással célszerű fellépniük. És az olyan politikusok, akik nem a lakosság jóllétét, hanem a kampányaik finanszírozóit szolgálják, engednek is a nyomásnak. Az élet azonban már csak olyan, hogy ez néha a megrendelőkre üt vissza.

Valami hasonló elé nézünk mi is. Magyarországon hosszú ideje folyik az elkeseredett harc a nemzetközi FMCG (gyorsan forgó napi cikkeket forgalmazó) áruházláncok hazai leánycégei ellen. Ez – mondjuk – a konkurens kereskedelmi cégek részéről még érthető is, bár itt is lehetnek fenntartásaink. (A hazai ízlést, szokásokat jobban ismerő, ráadásul jóval rövidebb döntési lánccal dolgozó kereskedőknek nyilván nem azt kéne kínálni, amit a multik, hanem a magyar fogyasztói szokásokhoz alkalmazkodó kínálattal, szolgáltatásokkal tudnának versenypozíciókat elfoglalni és megtartani.) De a nagy mítosz az, hogy a „gonosz” multik inkább külföldről hozzák be az élelmiszereket és direkt olcsón adják őket, hogy tönkretegyék a hazai kereskedőket és termelőket.

Az országgyűlésnek nevezett kétharmados szavazógép most az év végén sorozatban fogadott el olyan törvényeket, amelyeknek semmi értelme, de fegyvernek szánták a gonosszal való leszámolásban. Az adótörvények között 2015-től megemelték a nagyobb árbevételű napi fogyasztási cikkeket értékesítő üzletek által fizetendő élelmiszerlánc felügyeleti díjat. Nem kicsit, nagyon. A várt bevétel 22-24 milliárd forint körül van, szóval nem a pénzszerzés itt a fő cél.

Az áfa csalásokban állítólag vastagon érintett multicégek megrendszabályozását célozta az EKÁER nevű árumozgást ellenőrző rendszer bevezetése. Ennek lényege az, hogy 200 kilónyi, vagy 200 ezer forint értékű élelmiszer szállításához egy csomót kell adminisztrálni, kockázatos termék esetén még kéthavi forgalomnak megfelelő letétet is fizetni kell. Nem csak export-import esetén, belföldi forgalomban is. Ha beindul, elvileg nem lehet majd megfelelő dokumentumok nélküli megrakott teherautó az utakon. Azt, hogy hogyan lehet átverni a rendszert és tovább folytatni a csalásokat, az Önök fantáziájára bízom, én nem akarok ötleteket adni az ezzel foglalkozóknak. (Tartok tőle, hogy van nekik bőven sajátjuk.)

tesco

 

A plázastopnak elnevezett boltépítési tilalom már régi nóta, valamiért azt gondolják jónak a döntéshozók, hogy kisebb alapterületű boltokban kell bevásárolni a magyar háztartásoknak. Micsoda borzalom az, ha a liszt meg a krumpli mellé bekerül egy kávéfőző meg egy olcsó farmernadrág is a kocsiba! Sőt, maga a bevásárlókocsi is horror, tessék csak kosarat cipelni! Illetve, most „lazítottak” a szabályokon, tág teret nyitva a mutyinak, korrupciónak, hívja ki-ki ízlése szerint.

Az igazi karácsonyi ajándék pedig mindezek után a veszteségtörvény lett, vagyis két éves veszteséges működés után tilos lesz napi cikkeket forgalmazni. Ezt a törvényt már a köztársasági elnök sem bírta egyből lenyelni, visszaküldte a parlamentnek megfontolásra. A szavazógép önmagához méltóan dolgozott: sikerült durvítani a szabályokon. Varga Mihály szerint a veszteséges működés valójában erőfölénnyel való visszaélés volt, így szorították ki a kisboltokat a hipermarketek a piacról.

Ehhez jön még a vasárnapi boltbezárás előírása, ami megint csak a nagyobb üzleteket, bevásárlóközpontokat érinti hátrányosan. A kisboltok, ahol a tulajdonos és családja dolgozik, nyitva tarthatnak.

Így tehát a mindenféle fizetnivalóval megterhelt, az üzemméret növeléséből eredő eredményjavítástól eltiltott, kurtított idejű szolgáltatás nyújtására kényszerített kereskedőcégeknek még veszteségbe sem szabad futniuk. Ki lesz mindennek a vesztese? Kik fognak tömegével kiesni a piacról? A szegény emberek és a hazai élelmiszertermelők.

A dolog végtelenül szimpla. Az üzletláncokat kegyetlen költségcsökkentésre kényszerítik. Minden fillért meg kell fogniuk, minden plusz bevételi és megtakarítási lehetőséget ki kell majd használniuk. A magyar élelmiszer pedig drága. És a tévhitek dacára nem olyan jó, mint amilyen drága. Nem akarok most olyasmivel jönni, mint a mikor az év borásza pancsolta a bort, amikor a házi kecsketejtől kapott agyhártyagyulladást a fogyasztó, a vissza-visszatérő paprikahamisításokat sem emlegetem. Tessék csak megnézni a magyar gyümölcsöt, zöldséget kínáló pultokat az élelmiszerboltokban.

Mert vannak ám magyar beszállítók, bőven. A multi nem olyan hülye, hogy tetemes szállítási költséggel terhelve hozza be azt, amit közelebbről is megvehet. Különösen nem friss termékek esetén. Persze, nekik nagy mennyiség kell, egyenletes minőségben, megbízhatóan, ütemezve szállítva. És a fizetési kondíciók sem a legbarátságosabbak, de ők fizetnek, ha hosszú határidővel is. Igen, ehhez alkalmazkodni kell a termelőnek.

A hazai élelmiszergyárak zömének egyik nagy baja az, hogy méretük messze a gazdaságos üzemméret alatt van. Gépesíteni csak akkor éri meg, ha nagy sorozatban tudnak gyártani, ehhez a vevői oldal talán meg is lenne a hiperek személyében (meg az export is szóba jöhet), de az alapanyagellátás már problémás. A szintén hosszú ideje üldözött nagyobb agrárvállalkozások tudnának részükre feldolgozható terményeket szállítani, vagy az integrációban működő kisebb termelők. Ehelyett nálunk a kisbirtokot támogatják, ami elsősorban uniós támogatást arat a földjén, másodsorban a legkevesebb munkával megtermelhető növényeket, búzát, kukoricát.

Ha ezen még keres valamit, az már a bónusz. Így marad a sok élőmunkát igénylő, gyengén gépesített közepes méretű élelmiszer feldolgozó, fajlagosan drága termékekkel. Sokszor még ő is csak import alapanyagból tud elfogadható minőségű és árú terméket előállítani.

Milyen jövő vár ezekre a kis, közepes, esetleg a nagy kategória (250 fő felett) alján található cégekre? A megrendelő napi cikk forgalmazók – a veszteségtilalom kiterjesztése miatt már a kisebb cégek is – nyilván mindenből faragni akarnak. Az átvételi árakból, a szállítási-raktározási időkből. Jön majd megint a polcpénz, belistázási díj, marketing hozzájárulás és a hasonló fantáziadús lehúzások sora. Szegény termelők nyakán landol az EKÁER adminisztrációs terhe és a letétfizetés költsége (ha a szállítmányozó intézi, akkor is megkéri majd a díját). Ezek a cégek eddig is inkább a túlélési harcot folytattak, mint gazdálkodtak. Az élelmiszeripar termelése több mint egy évtizede csökken, az iparág tele van kihasználatlan kapacitásokkal.

Bruttó termelési érték az élelmiszeriparban
(volumenindex, 2000= 100)

Picture1(Forrás: KSH STADAT)

Bár 2014-ben elindult némi javulás, biztosra lehet venni, hogy 2015-ben ismét lefelé fordul majd a vonal. Azok a cégek, amelyek nem szereztek jó exportpozíciókat, ki fognak szorulni a hazai piacról is. Nem fogja őket eltartani a „Válaszd a hazait!” kampány. Amikor az ország lakosságának negyede súlyos nélkülözésben él, akkor nem fog tömegesen drága hazai terméket, prémium kategóriás élemiszereket megvenni. Ha eltűnik az olcsó élelmiszer a boltokból (vagy az olcsó élelmiszert kínáló boltok), akkor sem tud többet költeni. Éhezni fog, mint már nem is kevesen.

Tehát vagy jön az import és az öli meg a fajlagosan drágán termelő élelmiszergyártókat, vagy a leszorított árak miatt halmozódó veszteségek, vagy a visszaeső kereslet. Kinek az érdekében kormányoz a kétharmad? Ne a szavakat nézzék, hanem a tetteket!

(Fotó: hvg.hu)