A Cato Institute, az egyik (vagy a) legtekintélyesebb libertárius agytröszt csöndben megszüntette a kapcsolatot Václav Klaus volt cseh miniszterelnökkel és államelnökkel.

Bár senki sem akar nagyon nyilatkozni, az ok nyilvánvalóan az a szemérmetlenség, amellyel Klaus a Kreml Ukrajna-politikáját propagálja, illetve Ukrajnának még a létezéshez való jogát is tagadja, valamint egyes polgári szabadságjogokhoz, különösen a melegjogokhoz fűződő, merőben konzervatív viszonya és az európai szélsőjobb iránt kimutatott rokonszenve.

Nem mintha kötelező volna egyféleképpen gondolkozni, mondjuk, a melegjogokról, de a Cato történetesen úgy libertárius, hogy miközben a szabad piac híve és az állami gondoskodás ellenfele, az egyéni szabadságjogok (liberties) mellett, és ellene van mind a konzervativizmus szabadságjog-korlátozó, mind a külpolitikai (intervencionista, neokonzervatív) válfajának. (Ezért is volt túl sokáig meghökkentően megértő Snowdennel.)

Itt azonban meg kell említenünk, hogy Klaus gazdasági értelemben sem libertárius.  Mi itt Magyarországon annyira nem vagyunk elkényeztetve piachívő politikusokkal, és annyira el vagyunk halmozva erőszakosan vagy bután piacellenesekkel, hogy innen, a blogból irígykedve nézzük, ha valahol “neoliberális” (libertárius) elveket valló politikus kerül hatalomba. Ennek a szellemében dicsértük, amikor lejárt államfői mandátuma. Mire vendégszerzőnk, Morvay Péter pozsonyi publicista figyelmeztetett: ne legyenek ám illúzióink. Klaus beszélni Thatcher és Hayek nyelvét beszéli, de amit tesz, az kísértetiesen hasonlít arra, amit Orbánék művelnek. Mondhatnánk, megelőlegezte. Most, majdnem két évvel később újra elolvasva, a dolog még kísértetiesebb.

Röviden: Klaus mesterséges jogi bizonytalanságot előidézve megkönnyítette, hogy a javak baráti kezekbe jussanak. Igyekezett megtartani állami kézben a bankokat (ez, ugye, nálunk a Horn-kormány miatt nem sikerült, de másfél-két évtizeddel később vissza lehet fordítani), mert ez volt a feltétele, hogy a politikai “elit(ek)” ellenőrizhessék és saját hasznukra zsarolhassák a magáncégeket is. A tisztességes, egyenlő piaci verseny  e célt szolgáló akadályozásával tudatosan hűtötték a gazdaságot, és mesterségesen magasan tartották a foglalkoztatottsági szintet (a különbség az, hogy a cseh munkaerő összességében sokkal képzettebb, illetve piacképesebb – lenne -, mint a magyar), ezzel megágyazvga az etatista szociális demagógiának.

Mindehhez járul a Benes-dekrétumok foggal-körömmel való védelméig terjedő szűklátókörű (persze népszerű) nacionalizmus, az Európa-ellenes demagógia, vagyis a az uralkodó elit rabolhatnékjának nacionalizmusba csomagolása, továbbá a provokatív oroszbarátság, már amennyiben az adott politikus nyílt szponzorálása a barátság legitim formájának tekinthető. Talán nem véletlen, hogy a volt keleti blokk országai közül Csehország és Magyarország az a kettő, amelyik a legkevésbé zárkózott föl Nyugat-Európához – igaz, Csehország sokkal magasabb szintről indult, is magasabb szinten is maradt.

Némi reményt adhat, hogy a Klaus által alapított Polgári Demokrata Párt (ODS) mostanra összeomlott (a 2006-os képviselőházi választáson a szavazatok 35,3, de 2013-ban már csak 7,7 százalékát kapta). Némi okot ad a félelemre, hogy a vákuumot leginkább egy állambiztonsági hátterű oligarcha, Andrej Babis furcsapártja, az ANO, valamint a magyar kádárista pártoktól határozottan balra álló igazi kommunisták töltötték ki.

Örülünk, hogy a Cato Intézet megszabadult a szélhámostól, és ajánljuk figyelmükbe mint kutatási témát azt, hogy ahol megvoltak rá a feltételek, nemcsak az államszocialista gazdaságból nem sikerült működő kapitalizmust (“hallevesből akváriumot”) csinálni, de a diktatúrából se működő demokráciát. A feltétel az, hogy legyen, aki felismeri: a diktatúra eltörlésével keletkező tiszta lapot saját javára írhatja tele, és hogy legyen olyan közönség, amelyiknek ez tetszik.

Kiemelt kép: MTI.