A magyar kormány reakciója a Nyugatról jövő kritikákkal szemben következetesen az volt, hogy ezek a bírálatok világnézeti ihletésűek, és csak az európai, illetve amerikai baloldaltól származnak. Annak ellenére, hogy erre számtalan cáfolat érkezett megkérdőjelezhetetlenül jobboldali európai forrásokból, a kormány rendületlenül ragaszkodott ehhez a narratívához. És még azután sem szálltak le erről a lóról, hogy McCain az eddigi legsúlyosabb jelzőt olvasta Orbán és kormánya fejére. Ennek talán az egyik legfényesebb demonstrációja Gulyás Gergely legutóbb, a Fidelitasnál elmondott beszéde.

Gulyás elismerte: “a jelenlegi amerikai adminisztráció és a magyar kormány között vannak világnézeti különbségek”, de úgy látta, ők a maguk részéről “intellektuálisan megnyerték ezeket a vitákat.” Az implikáció: a Fidesz nem egy eszetlen kleptokraták gyülekezete, amellyel magára valamit is adó nyugati politikus nem áll már szóba, hanem egy legitim, intellektussal rendelkező, konzervatív ideológiát valló politikai párt, amely győzedelmes világnézeti vitát folytat Amerika jelenlegi baloldali adminisztrációjával. Azaz egy másik, mondjuk republikánus adminisztrációval nem lennének ilyen ideológiai viták.

John McCain alapos kritikája az Orbán rezsimmel (és az új amerikai nagykövet-jelölttel) szemben

Azt, hogy ez a narratíva mennyire nevetséges, talán semmi sem demonstrálja jobban, mint éppen McCain említett megnyilatkozása, amikor is a magyar kormányfőt neofasisztának minősítette, helyesen. Kiderült, hogy az amerikai konzervatívok világnézeti okokból még a baloldali demokratáknál is visszataszítóbbnak találják Orbánt és rezsimjét. Nem ok nélkül.

Az amerikai politikai vitákban a republikánusok képviselik az individuális szabadságjogokat a növekvő államhatalommal szemben. A törvényesen szerzett magántulajdon és ebből következően a szerződés szentsége, a korlátozott állam, a fékek és ellensúlyok kifinomult rendszere, a hatalmi ágak szétválása, a sajtó és a szólásszabadság olyan értékek, amelyek a republikánusoknál magasabb prioritást élveznek, mint a demokratáknál, akik ezekben a kérdésekben gyakran hajlamosak pragmatikusabbak lenni külpolitikai vonatkozásban.

Az olyan kelet-európai autokratáknak, mint Putyin, Orbán és társai tulajdonképpen szerencséjük volt az utóbbi két amerikai elnökválasztással. Egy McCain- vagy Romney-adminisztráció kevésbé tolerálta volna Orbánék korrupciós ügyeit és Nyugat-ellenességét.

Egy republikánus adminisztráció már évekkel ezelőtt zöld utat adott volna az amerikai energiaexportnak, és nem lassította volna az amerikai szénhidrogénalapú energiaipar fejlődését. Ezzel nemcsak Orbánék energiakalandját, de az egész “keleti nyitás” politikáját ellehetetlenítették volna. A novemberi választásokon a republikánusok a kongresszus mindkét házában többséget szereztek. Ez nem sok jót ígér a magyar kormány amerikai kapcsolatait illetően.

Persze, vannak világnézeti különbségek. De ezek nem a jelenlegi amerikai adminisztráció és a magyar kormány között van, hanem a nyugati gondolat és a kelet felé gravitáló orbáni maffiaállam között vannak. Mindez része egy régi, az emberiséggel szinte egyidős vitának: a meritokrácia és kleptokrácia közötti különbségnek. Ebben a vitában a maratóni csata óta a Nyugat – nem feltétlenül földrajzi értelemben véve – képviselte a meritokráciát (tehát az arra érdemesek hatalomgyakorlását) a hatalomközpontosító kleptokráciával (tehát a politikai hatalommá szerveződött tolvajlással) szemben.

És itt függ össze az ideológia a geopolitikával. Amikor majd a putyinizálódás és a kleptokrácia geopolitikai tényezővé válik, akkor lesz az orbáni állam Nyugaton elfogadhatatlan mind a jobb-, mind a baloldal számára.

(Címlapfotó: MTI)