valamiben egyetértek népszerű bloggertársunkkal, aki fáradhatatlanul ostorozza a “neoliberalizmust”.

Az OECD megjelentette Federico Cingano olasz közgazdász tanulmányát “A jövedelmi egyenlőtlenség trendjei és hatása a gazdasági növekedésre” címmel. Az összefoglalóban Cingano leszögezi, hogy az OECD-tagországok utóbbi 30 évben felvett adataiból ítélve a jövedelemegyenlőtlenségnek negatív és statisztikailag szignifikáns hatása van a következő időszak növekedésére. Különösen a kis jövedelmű háztartások és a népesség többi része közötti szakadék számít. Cingano ezután megjegyzi: “Ezzel szemben nincs rá bizonyíték, hogy a népesség többi részétől elszakadó magas jövedelmek ártanának a növekedésnek.” Ez utóbbi kutatási eredményt baloldali bloggertársunk gondosan negligálja, talán mert némileg ellentmond a “hatalmas lelkesedést kiváltó” Piketty-teóriának.

De különben tökéletesen egyetértünk azzal, hogy ez az elemzés nagyon fontos. Kiderül ugyanis belőle, amit mindig mondunk: hogy a szegénység rossz dolog, és minél tömegesebb, annál rosszabb. A gazdagság pedig nem rossz dolog. A növekedés szempontjából sem, meg úgy egyáltalán sem.

Még abban is egyetértünk Pogibloggal, hogy a humán erőforrásokba befektető  modell az, ami működik. Abban viszont nem, hogy az utóbbi időben létezne egy olyan “északi modell”, amely a humán befektetések mellett az egyenlőséget preferálja.

Nézzük ezt a táblázatot  a 35.oldalról:

table

Pontosan az derül ki belőle, hogy az északi országokban (Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország) a válság előtti 23 évben a felső decilis jövedelme az átlagnál jobban, az alsó decilisé az átlagnál kevésbé nőtt, a válságot pedig Finnország kivételével mindenütt jobban vagy sokkal jobban megszenvedték a legszegényebbek, mint a leggazdagabbak. Egyenletesen növekedett az egyenlőtlenség. Érdekes továbbá, hogy a “neoliberális” szörnyállamnak tartott Chilében pont fordítva történt a válság előtt is, után is. (Az is érdekes, hogy a 2010-ben a fejlett gazdaságú országok szervezetébe fölvett négy új OECD-tagország közül három, Chile, Észtország és Izrael ebből a szemszögből “neoliberális”. Valami nem klappol ezzel a modellezéssel.)

Az pedig mindent elmond, hogy Magyarország, ahol 1992 óta számítják, az utolsó előtti-előtti az éves átlagos jövedelemnövekedés rangsorában. Csak Japán van mögötte (a szintkülönbséget talán nem kell magyarázni) és a 2001-es válságot nagyon megsínylő Törökország. Ami, ún. feltörekvő gazdaságról szólva, igen sajátos adat.

És egyetértünk abban, hogy a magyar gazdaság és társadalom mostani szégyenletes – sőt a jelen konstellációban reménytelen -állapotának egyik legfőbb közvetlen oka az alsó tized nyomora, sőt lassan az alsó 40 százalék szegénysége (ha így megy tovább, lesz az több is).

Csak persze az okokról én mást gondolok. Nem gondolom, hogy  ennek a négymilliós rétegnek a létrejöttét “a szocialista-liberális koalíciók szegregációs oktatáspolitikája, közlekedéspolitikája, perverzen újraelosztó szociálponitikája” okozta.

Ez beletartozik a neoliberálisozás technikájába: a beszélő azokat a politikákat, amiket nem szeret, elkereszteli neoliberálisnak, és felsorol belőlük annyit, amennyit már hatásosnak tart, Q. E. D., a delkvens neoliberális! Csak hát a tények sem stimmelnek.

Először is az alsó tizedek és a fölső, nagyjából kétharmad között nem a szocialista-liberális koalíciók idején, hanem már a nyolcvanas években megjelent a hamarosan szakadékká szélesedő törésvonal. Azok között, akik csak bérből és fizetésből éltek, illetve akiknek volt elég tudásuk és társadalmi tőkéjük, hogy a reálbércsökkenést legalább kompenzálják. Az utóbbiak életszínvonala még egy kicsit nőtt is az évtized során, az előbbieké süllyedt. Ezt a folyamatot aztán csak fölerősítette a gazdasági átalakulás, a munkanélküliség megjelenése.

Másodszor, a szocialista-liberális kormányok oktatáspolitikájáról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy szegregációs volt, ellenkezőleg. Különben a közoktatás akkor még az önkormányzatokhoz tartozott, a szegregációs kezdeményezések helyi közösségektől jöttek, egyáltalán nem liberális meggondolásból (se neóból, se másmilyenből).

Harmadszor, divatos volt szidni a Gyurcsány-kormányt például a vasúti szányvonalak bezárása miatt, öncélú gonoszságot feltételezve, miszerint el akarják sorvasztani a magyar kistelepüléseket (Ángyán professzor volt ennek a nagy harcosa), de ez a “közlekedéspolitika” nem ok volt, hanem következmény. Nem történt volna meg, tehát nem lenne baj, ha volna valódi munka. Vidéki emberek milliói építettek föl értékes házakat a Kádár-korszakban, amikor volt munkahelyük olyan helyen, amit gyalog és/vagy közösségi közlekedéssel órán belül el lehetett érni. Majd nem tudtak elköltözni a házaikból, amikor ezek a munkahelyek megszűntek, hiába kaphattak volna állást százötven kilométerrel odébb. Így se ők nem jutottak munkához, se a munka nem jött helybe. Nem, nem poénkodunk, a dolog tragikus – de mi ebben a “neoliberális”?

Negyedszer, hogyne, pontosan tudjuk, mit neveznek perverz újraelosztásnak, és mi is mélyen elítéljük itt a blogban. A mániákus újraelosztás más válfajaival megyütt. De a valóságban megint csak nem úgy volt. Magyarországon pont az elmúltnyolcévben soha nem úgy történt, hogy az uralkodó elit saját magának kedvező adószabályokat hozott volna. Ellenkezőleg, progresszív személyi jövedelemadó volt, meg adójóváírás az alacsony jövedelműeknek. Meg például azt a kedvezményféleséget, ami a felső jövedelemategóriáknak kedvezett, meg befektetésre, a gazdaságba való visszaforgatásra is ösztönzött – a befektetési adóhitelt – pont a Medgyessy-kormány törölte el. Az a nagy neoliberális.

A perverzió a következő volt: valahányszor az aktuális szocialista-liberális kormányok bátortalan kísérletet tettek, hogy a transzfereket ne alanyi jogon, hanem rászorultsági elven adják (Bokros), vagy hogy az állami szolgáltatásokhoz legalább hozzájáruljanak azok, akik konkrétan igénybe veszik őket (vizitdíj stb.), s így a gazdálkodás is racionálisabbá váljék, meg a bérterhek se nőjenek legalább, akkor az egyáltalán nem “neoliberális” (akkori) létező jobboldal izgult be mindig, hirtelen kinevezve a középrétegeket szegényeknek, illetőleg “a magyar családok”-nak, amiket pont ez a kiadás fog végső nyomorba dönteni. Így aztán a végső nyomort sokszor sikerült elkerülni, a tengődést, a versenyszféra sorvadását és a középrétegek lassú lemorzsolódását viszont sikerült tartósan garantálni.

Abban viszont megint csak egyetértek Cinganóval is, Pogibloggal is, hogy a leszakadó alsó tized(ek) fölemelését nemcsak a készpénztranszfer szolgálja, hanem, ami sokkal fontosabb, az, hogy magas színvonalú oktatáshoz és egészségügtyi ellátáshoz férjenek hozzá. Első helyen az oktatás van.

Itt betennék két grafikont. Forrásom a Biztosítás és Kockázat c. szakkiadvány.

Az egyik:

realgdp

 

A másik:

unemploy

A harmadik nem grafikon, hanem három dátum: az adószabadság napja Lengyelországban június 8-án, Csehországban június 18-án és Magyarországon július 13-én van.

A negyedik egy összehasonlítás: Lengyelország az utóbbi években az európai élvonalba emelkedett, Csehország tartja tisztes közepes helyét, Magyarország az európai alvég felé süllyed a PISA-ranglistákon.

Tanulság:  1. A kisebb állam igenis lehet jobb, főleg amikor nem a babérokon csücsülés, hanem a felzárkózás a cél. 2. A munkanélküliség nagy százalékaránya hosszú távon kisebb baj, mint ha a szegényeknek eleve nincsenek is olyan képességeik, amelyekkel beléphetnének a munkapiacra. Nem az állam feladata, hogy munkahelyeket “teremtsen”, azt dologháznak hívják, és konzerválja a szegénységet, nem enyhíti. 3. A cél az, hogy a legszegényebbek gyerekeinek is legyenek ilyen képességeik, és nem az, hogy a mostaninál is kevesebb embernek legyenek, mint a Hoffmann-Balog-Parragh-féle oktatási rendszerben. 4. Ez a cél kevesebb adóból is megvalósítható, neoliberálisozás nélkül. 5. Ez az igazi szolidaritás, nem a nemzeti jövedelmet termelő vállalkozások fokozott megadóztatása azzal a felkiáltással, hogy az a pénz a szegényeknek jár, nekik meg nem, mert akkor előbb-utóbb nem lesz olyan pénz, amit oda lehet adni a szegényeknek, főleg, hogy a rá nem szoruló középosztály is igényt tart rá. 6. Gyurcsány és az SZDSZ a hibás (ezt csak úgy odaírtam, elvégre mindent meg lehet magyarázni vele, minden egyéb blogolás fölösleges).

Kiemelt kép: Stiller Ákos, hvg.hu.