A kollektivisták egyik kedvenc érve az individualizmus ellen, hogy az ember közösségi lény. Ebben teljesen igazuk van, és aligha van olyan individualista, aki ezt tagadná, hiszen az individualizmus az alapja az emberek közti leghatékonyabb együttműködésnek. Meggyőződésem az is, hogy a leghatékonyabban működő közösségeket is az individualisták hozzák létre. Csak éppen individualista szemszögből a közösség fogalma mást jelent, mint kollektivista nézőpontból.

Az ember biológiailag determináltan közösségi lény, akárcsak  a csordában élő állatok. Ezek – köztük az ember –  egyedei számára a túlélés eszköze a közösség.

Egy antilop nehezen tud úgy legelni, ha közben folyamatosan arra kell figyelnie, mikor tör rá egy ragadozó. Tíz antilop közül elég, ha kettő figyel, a többi nyugodtan legelhet. Egy ragadozónak csak akkor van esélye elkapni áldozatát, ha sokkal gyorsabban fut nála. Ám ha több ragadozó támad a vadra, meg tudják osztani a feladatokat, be tudják keríteni, több oldalról támadhatnak, elvágva a menekülés útját. Egyik antilopot és egyik ragadozót sem az motiválja, hogy a másik jóllakjon, ő akar jóllakni, de ennek elérése során – mintegy mellékhatásként – a csoport többi tagja sem marad éhen. Az egyéni cél követése ugyanannyira biológiailag determinált, és ugyanannyira előfeltétele a túlélésnek, mint a közösség.

egyénA vadászó-gyűjtögető ősemberek, akárcsak a hasonló életmódot folytató mai népek, kis létszámú csoportokban, úgynevezett hordákban éltek. A horda nem más, mint egy viszonylag szűk család, amely maximum 8-10 férfiból és a hozzájuk tartozó asszonyokból, gyerekekből áll. A horda tagjai mindenüket megosztották egymással, de nem szívjóságból vagy az “erkölcs” parancsára, hanem mert ez volt az érdekük. Lehet, hogy valaki gyengébb vadász volt, de kiválóan tudott dárdát, íjat készíteni, vagy ismerte a gyógynövényeket, és ez a tudás ugyanolyan hasznos volt a csoport számára. Jó esetben annyi élelmet sikerült összegyűjteni, hogy mindenkinek bőven jutott, hiszen az ételt, a húst, a bogyókat nem lehetett sokáig tárolni, ha pedig  nehéz idők jártak, mindenki egyenlően éhezett.

Nem volt magántulajdon sem, hiszen a vadászó-gyűjtögető életmód jelentős távolságok bevándorlásával járt (esetleg egy irányba, esetleg ciklikusan), a vándor életmód pedig nem kedvez a tartós termékek birtoklásának, hiszen épp elég létfontosságú holmit kell így is cipelni (fegyverek, esetleg sátrak, gyerekek).

Az emberek azért éltek hordában, mert amikor a megélhetés jelentős részben külső feltételektől függ (találunk-e megfelelő és kielégítő élelmet, sikerül-e eltalálni a menekülő vadat stb.), akkor a csoport (azaz a csoportban résztvevő egyének) túlélési esélyei sokkal jobbak.

A modern emberi közösség is hasonlóan épül fel, mindössze annyiban különbözik az állattól, hogy míg az állatot az ösztöne vezérli a közös cselekvésre, addig az embert a belátása. Íme egy példa:

Egy parasztnak kevés a földje, kevés a pénze, és a családjában kevés a munkaerő, ezért egyedül termelnie nem hatékony és drága. Ha viszont – teszem azt – tíz paraszt összefog, bizonyos munkákat közösen végezhetnek el: egy paraszt nem tud megfelelő gépeket venni, ám tíz igen. Ráadásul, ha együttműködnek, nem kell mindegyiküknek gép, elég egy. Kilenc gép árát már meg is spórolták. Elég szintén, ha egy ember tölti az idejét azzal, hogy megtanulja a kezelését, majd működteti a partnerek földjén. Nem tíz, csak egy ember esik ki a termelésből, akit ezért munkával vagy anyagiakkal kompenzál a többi.

Beoszthatják, ki mit termel, nem kell egymással versenyezniük, így szélesebb áruválasztékkal léphetnek a piacra. A hetipiacra egy vagy két teherautó egy vagy két sofőrrel elszállítja a tíz gazda termését, ami olcsóbbá teszi a szállítást, ott pedig elég egy vagy két standon árulni a termények többieknél gazdagabb választékát, ez két asszonyt foglal le tíz helyett. A többi ezalatt dolgozhat. Ha az így megnövekedett bevétel egy bizonyos részét félreteszik, akár beruházhatnak, akár tartalékot képezhetnek belőle szűkösebb időkre. A közösségben végzett munkának köszönhetően mindannyiuk jövedelme magasabb lehet, mint amennyi külön-külön lenne.

Kollektivizmus és individualizmus – Ludwig von Mises elmélete:

A közösség tehát – ezt fontos leszögezni – nem cél, hanem eszköz, egyének önkéntes szerveződése egy közös, mindegyikük számára egyénileg fontos (tehát nem közösségi!) érdek érvényesítése céljából, és a benne résztvevő egyének életének megkönnyítését, egyéni érdekeinek jobb érvényesítését szolgálja. Addig marad életben, amíg ez a közös előny fennáll, illetve az egyén addig vesz részt benne, amíg a közös előny számára is előnyt jelent.

Valódi közösséget csak korlátozott számú egyén hozhat létre, ezeknek lehet ugyanis közös igénye, közös érdeke, kellő bizalma egymás iránt, és kellő áttekintése arra, hogy e bizalommal senki se éljen vissza.

Mindezekből következik, hogy az az elterjedt kollektivista elv, hogy az egyén köteles a közösség érdekét a saját egyéni érdeke elé helyezni, értelmetlen, hiszen az ilyen közösség érdeke nem különbözhet a benne résztvevő egyének érdekétől. A közösség tagja jól felfogott érdekében hajlandó bizonyos rövid távú személyes érdekét a közös célnak alárendelni, amennyiben a közösséggel érvényesítendő hosszú távú érdek erősebb, mint a felmerülő személyes érdek. (Idén az én búzatermésem lett jobb, mint a kollégáé, amit elvert a jég, mégis megosztozom vele. Rövidtávon – idén – rosszul járok, hosszú távon viszont a közös gazdálkodás engem is biztosít az esetleges természeti károkkal szemben.)

Ugyanakkor a – mondjuk közös termelésre és értékesítésre vonatkozó – közös érdeken kívül eső dolgokban a közösség tagjai teljesen függetlenek egymástól, sőt akár más közös célra irányuló más közösségben (helytörténeti klub, sportcsapat, bélyeggyűjtő egyesület) is részt vehetnek.

Vannak olyan speciális közösségek, amelyekre a fenti meghatározás csak részben igaz. Ilyen például a társasház vagy a munkahely. A társasházba való beköltözéskor egy kész közösségbe kerülünk, melynek kialakult szabályait el kell fogadnunk, de csatlakozásunk után befolyásolhatjuk, kiállhatunk megőrzéséért, vagy javasolhatunk módosításokat benne. Egy cégnek lehet alapító okirata, titoktartási szerződése stb., amit a belépő aláír, és amelynek a megszegése ezek után szankciókkal vagy kizárással jár. Mindkettő esetében fennáll a csatlakozás vagy kilépés önkéntessége, fellelhető a közös cél.

(Folyt.köv.)