Akármilyen rosszul kormányoz az Orbán-kormány, alkotmányos eszközökkel nem lehet megbuktatni. Az alkotmányos, békés kormánybuktatásnak menetrendszerű választások között három fő útja lehetséges (egyáltalán, nem nálunk): 1. A köztársasági elnök, ha van ilyen jogköre, leváltja a régi miniszterelnököt, és újat nevez ki. 2. Az ellenzék bizalmatlansági szavazást kezdeményez a kormány ellen, és megnyeri a szavazást, mivel van, aki átáll a kormánykoalícióból. 3. A kormány belátja népszerűtlenségét, tudomásul veszi,hogy a népi (utcai, civil, szakszervezeti, üzleti, szakmai) ellenállás, esetleg a külkapcsolatok végletes megromlása miatt  miatt nem tudja megvalósítani programját, és lemond. Kiírják az előrehozott választásokat.

Mint látható,  már a 2010 előti rendszer is ennek a három lehetőségnek a kiküszöbölésére irányult. A gyenge köztársasági elnöknek nem volt ilyen jogköre, a konstruktív bizalmatlansági indítvány megnehezítette a kormánybuktatást, miközben a korruptsággal elegy politikai polarizáció a kisebb koalíciós partnereket hozzáragasztotta a nagyobbakhoz; és végül, egyszer sem tartottak előrehozott választást, részben az intézményrendszer nehézkessége, részben szintén a korruptsággal elegy politikai polarizáció, a politikusok gát(lás)talan kapzsiságtól elválaszthatatlan rettegése miatt. Az MSZP saját magán belül oldotta meg kétszer is a miniszterelnök-cserét.

Előrehozott választást még 2006 ősze után se lehetett tartani, még úgy se, hogy Gyurcsánnyal szemben ellenséges volt a köztársasági elnök, nyílt vagy elvi Fidesz-szimpatizáns az alkotmánybírósági többség, ellenzékből folytatott gazdaságpolitikát a jegybankelnök stb.  Még a parlamenti demokrácia alapelveinek megerőszakolása árán se (“szociális népszavazás”). A 2010 utáni változtatások pedig még a matematikai lehetőséget is majdnem teljesen kizárják, miközben a kormány sokkal erősebb, és az ellenzék sokkal gyengébb.

Marad a harmadik: az utca, a szakmák felzúdulása és az, hogy valamilyen erős külföldi hatalom éreztesse: nincs tovább, komoly ember nem áll szóba veled, mostantól minden tárgyalásod sikertelen lesz, minden alkudozásban veszítesz. Lehetőleg a kettő együtt, bár általában az utóbbi is elég, ha az aktuális kormány feje hajlandó érteni a szóból. Sőt, Magyarországon, ahol a kormányok nem zavartatják magukat a tüntetésektől, inkább az utóbbi.

Valami hasonló történt 2009-ben, amikor Gyurcsány legalább egy év késéssel végül rászánta magát a lemondásra, miután Obama egy szuszra említette Magyarországot Ukrajnával. Amikor viszont Obama egy szuszra említette Magyarországot Egyiptommal, Orbán észre se vette, úgyhogy erősebb jelzések kellettek, mondjuk az adóhivatali elnök kitiltása, de küzd, küzd,  mint Napóleon elvtárs a jégen. nehogy megértse. Hogy tényleg nem érti, vagy valamiért, valamitől fél, azt nem tudjuk.

Különben teljesen fölösleges az ellenzéknek reménykednie, a kormányoldalnak meg paráznia: az amerikaiak nem akarják megbuktatni a kormányt (nem is tudják), ők csak Orbánnnal nem tudnak együttműködni. Nem is lennének képesek megbuktatni a kormányt, mert a kétharmados többség és a szövetséges (alkotmányosan eleve gyenge) köztársasági elnök miatt sem az olasz, sem a cseh forgatókönyv nem elképzelhető. A miniszterelnök támogatottsága nem tud annyira lemorzsolódni, hogy csak a lemondás maradjon, és az elnök sem új többségi, sem (“hátha”-alapon), kisebbségi kormány alakítását nem kezdeményezheti.

A viszonylag reális forgatókönyv a kormánypárton belüli miniszterelnök-csere volna, ahogy 2009-ben történt, valószínűleg ez tetszene az amerikaiaknak, de a németeknek is. Csak hát Orbán több mint egy évtizede azon dolgozik, hogy ezt lehetetlenné tegye. Olyan emberekkel vette körül magát, akik vagy nem mernének, vagy nem tudnának helyette, utána kormányozni, mert vagy tehetségtelenek és cselédlelkűek, vagy tehetségesek, de Orbán valamivel “fogja” őket.

Az egyetlen kivétel Lázár János, az ő karrierje a politikai Gödel-tételre példa: nem lehet olyan hatalmi rendszert kiépíteni, ahol valaki ne akarna mást (is), mint a legfőbb kiépítő. Az is kérdés, hogy a kormányoldalon belüli harmadik erő, a Mol-OTP-Pintér-titkosgazda tengely (ez szóvicc akart lenni a titkosszolgára) elfogadja-e Lázárt. De akár ő lenne az utód, akár valamilyen, még nem teljesen elhasznált fideszes technokrata, nincs más békés forgatókönyv, persze Orbán vég nélküli és kiszámíthatatlanul káros politikai vegetálásán kívül. Aminek az esélyét viszont csökkenti, hogy az Orbán – Simicska konfliktussal megrepedt a Fidesz-hatalom legerősebb pilllére, amit a föntebb belinkelt cikkben Magyar Koleszos Pártnak neveztem.

Akkor hát nem érdemes tüntetni, mert úgyis minden a klimatizált tárgyalókban, be nem poloskázott(nak hitt) luxuséttermekben, hajnali vadászatokon dől el? Dehogynem.

Miközben ugyanis az Orbán-kormány és személyesen a miniszterelnök kezében demokráciához képest példátlan – és ráadásul alkotmányos – hatalom koncentrálódik, demokráciához képest példátlan mértékben képtelen a kormányzásra. Akárki és akármiért akarta bevezetni az internetadót, teljesen fölösleges volt, a kormánypropagandában hirdetett össznemzeti legitimációt alapjaiban megrendítő tüntetésekhez vezetett, és végül Deutsch Tamás nemzeti konzultánssá kinevezésével kabaréba torkollott.

Ha egy ország adóhivatalának vezetőivel az ország legerősebb szövetségese úgy bánik, mint bűnözőkkel, azzal azt jelzi, hogy szerinte az ország kormányzásán sürgősen javítani kell, mert így nem működik. Az teljesen természetes, hogy az érintett kormány erre dühösen reagál, de :

Miközben a kormány – benne a miniszterelnökkel és a felettes miniszterrel – fedezi az adóhivatali főnököt, és úgy tesz, mintha nem tudná, hogy rajta van a kitiltási listán, az adóhivatal elnöke

– úgy tesz, mint aki menekül, nehogy valaki ne azt higgye, hogy nincs rajta a listán;

– miután mindenki meg van győződve, hogy menekül, egyedüliként közli, hogy tényleg rajta van a listán, tehát meghazudtolja a neki falazó kormányt;

– majd előadná a bejáratott és eddig mindig bevált fideszes, jogászkodós-hírtévés spint, hogy ő, mint megsebzett ártatlanság, szeretné tudni, hogy mivel vádolják, mert jogállamban meg szokták mondani (büntető eljárásban, ez pedig nem az, de ezt sohase teszik hozzá), a gaz amerikaiak meg lepattintják – de ez az utóbbi idők legviccesebb politikai kabaréjelenetébe fullad, és rajta röhögnek.

Ez nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerét mutatja, nem is a mindenható zsarnokságot (amit az ellenzék hajlamos látni), hanem a totális szétesést, a kormányzásra való alkalmatlanságot. Tüntetni pedig azért ajánlatos, hogy a kormányzók lássák: a kormányzottak nem tűrik, hogy így kormányozzák őket.

Az első netadós tüntetés előtt többen fölvetették, hogy vannak ennél nagyobb disznóságok is, miért nem azok ellen tüntet a polgári közönség. Miért nem – legfőképpen – a hatalmas és terjedő szegénység miatt? Majd a két hatalmas tüntetés után ugyancsak sokan kellemes meglepetéssel nyugtázták, hogy ez nem a megszokott tüntető törzsközönség volt, és a megszokástól eltérően a demonstrálók elérték, amit akartak.

Az a helyzet, hogy az erkölcsi és az ideológiai felháborodás nem elég. Általában is ritkán, de Magyarországon különösképpen nem, ahol az elmúlt évtizedekben a pártok – ki antikomcsizmusból, ki a a Fidesztől való félelmében – mindent elkövettek, hogy tompítsák a politikai közösség erkölcsi és ideológiai – egyszerűen szólva: demokrata – érzékenységét. Ami csak olyankor élesedik ki, akkor vezet dühkitöréshez, ha a kormány közvetlen érdekeket is sért.

A szegényekkel való szolidaritás pedig erkölcsileg abszolút helyes (a harmadik, József nádor téri tüntetésen el is hangzott, hogy ez a fontos), de azoknak a középosztálybeli tömegeknek, amik most először az utcára mentek, pontosan a közvetlen érdekei ellen hat. Nincs az egyre súlyosabb szegénykérdésnek olyan megoldása, mely a jobb módúaknak így vagy úgy ne kerülne pénzébe. Mondjuk, abban az országban, ahol 83 százalék szavazott a vizitdíj ellen, senki sem fog azért tüntetni, hogy bizonyos jövedelemszint fölött legyen kötelező a magán-egészségbiztosítás.

A netadó viszont többszörös, durva, váratlan, közvetlen érdeksérelem. És ha az első taktikai győzelem után netezők tömegei látják, hogy az adóhivatal főnöke egy gyámoltalan bunkó, akkor átgondolják, hogy ez volt az a hatóság, amelyiktől a szívatást hosszú évek óta kötelességtudóan tűrték, de nemcsak ennyi, hanem az a hatóság is, amelyik tökéletes tisztességet és intelligenciát vár el az állampolgártól a befizetései kiszámolásában és teljesítésében. Miközben a vezetője épp az ellenkezőjének látszik. Van ennél durvább, dühítőbb érdeksérelem?

Úgyhogy remélem, vállakozók és egyéb adófizetők milliói gondolják át, hogyan viszonyulnak ahhoz a kormányzathoz, amelyik nem tud többet, mint ilyen embert állítani az adóhivatala élére, s ott megtartani, bármi történjék. És ha esetleg Orbán megint közbelép, hogy hülyét csináljon alvezéreiből, attól sem nyugszanak meg.

Ez nem forradalom, ahhoz más is kell, például erős és népszerű politikusok, akik szembenállnak  a regnáló kormányzattal. De amíg ilyenek nincsenek, a tüntetések jelezhetik azt a kormányzatnak, amit a parlamenti ellenzék politikusai nem jeleznek vissza: hogy tűrhetetlenül alkalmatlan a kormányzásra.  Ez pedig növelheti az esélyét, hogy megvalósuljon az egyelőre nem túl valószínű harmadik forgatókönyv: hogy az eddig őt támogató érdekcsoportok elálljanak Orbán mellől, találjanak egy utódot a Fideszen vagy a tágabb fideszes eliten belül, és ezzel legalább megkezdődjék a több mint egy évtizede épített, sziklaszilárdnak szánt hatalmi rendszer bomlása.

Aztán már kiszámíthatatlanok az események, végül is Kádár tapintatos fölfelé buktatásától a köztársaság kikiáltásáig összesen 15 hónap telt el.

Kiemelt kép: tumblr.