Új digitális biztosa van az EU-nak, Günther Oettinger (CDU) német politikus személyében. Mi is lehetett volna hatásosabb belépő Brüsszelbe, mint egy jó kis piackorlátozás? És mi is lehetne ütősebb, de még fogyasztható antikapitalizmus, mint beszólni a gonosz, kapzsi Google-nek (a Windows és az Iphone most pihenhet, úgy tűnik)?

Oettinger ugyanis a Handelsblatt című német lapnak nyilatkozva kifejtette: egy olyan internetes szerzői adón gondolkodnak, ami kifejezetten a Google-t célozná. A politikus érvelése szerint az online keresők királyának minden esetben adót kellene fizetnie az EU-nak, ha az öreg kontinensről származó, jogvédelem alatt álló tartalmakat használ fel. A német biztos ugyanis úgy véli, ezzel hatékonyabban lehetne védeni az európaiak szerzői jogait.

Nem tudom, velem van-e a baj, de én ebben az érvelésben nem sok logikát látok. Amennyiben a Google európai tartalmakat használ, ám elmulasztja a jogdíjat leróni, úgy ez a keresőcég és a tulajdonos polgári peres ügye. A szerzői jogot birtokló személy simán beperelheti a vállalatot. Ez a démonizált transzatlanti kereskedelmi egyezménnyel mellesleg még könnyebbé fog válni.

Persze erre lehet mondani, hogy egy magánszemélynek például nincs egyenlő esélye a cégóriás ellen. Ám kissé zavaros megoldás erre egy új adó bevezetése. Mikor fogják szedni és hogyan? Ha a Google kifizeti a jogdíjat, akkor is perkálnia kell? Ezek olyan kérdések, amelyekre Oettinger úr minden bizonnyal nem fog választ adni. Pontosabban a cikkben már megadta a valódi választ: a cél az ominózus nagyvállalat gyengítése!

GoogleÉvek óta mesterkednek a brüsszeli bürokraták a Google, az Apple, a Microsoft és más – főleg amerikai – mamutcégek megfúrásán, feldarabolásán. Szögezzük le, hogy a monopólium alapvetően nem jó dolog. De tegyük hozzá azt is, hogy a piaci egyeduralom nem csak úgy lepottyant az égből. Monopolhelyzet akkor tud kialakulni, és úgy tud fennmaradni, ha a fogyasztók valamely vállalatot tartósan és abszolút többségben kitüntetik a bizalmukkal. Ennek oka az, hogy valamely szolgáltatást csak ő tud biztosítani, vagy kiemelkedő módon tudja biztosítani. Ha megjelennek a trónkövetelők, úgy a fogyasztók fognak dönteni: fennmarad-e a monopolhelyzet, vagy teret nyernek az újak?

Lényegében a vásárlók szavaznak a pénztárcájukkal! Ez egy valódi, közvetlen döntés, logikátlan tehát ezt a döntést átruházni a közvetetten választott politikusokra.

Nyilatkozata végén Oettinger úgy vélekedett, ezzel az új adóval képesek lesznek elérni, hogy a Google szolgáltatásait “semleges” módon biztosítsa! Semlegesség. Az utóbbi években ez a kifejezés hívószóvá vált az internetes piac szabályozása körüli vitákban. Az internetes semlegesség (net neutrality) kifejezést 2003-ban alkotta meg Tim Wu amerikai jogászprofesszor, demokrata politikus. Az elmélet szerint mivel az interneten kizárólag “adatok” vannak, és minden adat egyenlő, így mindegyikhez minden felhasználónak ugyanúgy hozzá kell férnie, és akkor beköszönt a boldogabb jövő.

A gondolat szépen hangzik, de van benne egy kis bökkenő. A logikát koppanásig vinni azt jelenti, hogy a szolgáltatók sem “diszkriminálhatják” szegény adatokat. Ezt pedig ki más kényszerítheti ki, mint a kormány? A lehetőség adva volt, amit az államok alaposan ki is használtak. A netsemlegesség a szolgáltatói piacot korlátozni kívánó hatósági szándék fügefalevele lett! Chilében 2010-ben például abszurd törvényt hoztak arról, hogy a Wikipedia és a Facebook nem segítheti elő oldalaik telefonos elérését. A semlegesség elve azt is kimondja, hogy semmiféle adatot nem tarthat vissza a szolgáltató, és nem szólhat bele az oldalán folyó tevékenységbe.

A semlegesség elve szerint, ha én fórumot indítok egy adott focicsapat drukkerei számára, akkor nem távolíthatom el az oldalt széttrollkodó ellendrukkereket sem. Egyes nagykutyták persze azonnal meglátták az üzletet az új üdvtanban. Ahogyan az a piackorlátozások során történni szokott, a nagycégek versenytársaik kiütésére akarták felhasználni az állami beavatkozást, hogy ők kerüljenek minél jobb pozícióba. A Yahoo, az eBay, az Amazon, de még a Microsoft és a semlegesség-bunkónak most a rosszabbik oldalát ízlelgető Google is üdvözölte a neutrality-t.

Amennyiben a kormány határozhatja meg, hogy egy internetes cég kinek és milyen módon adhatja el online szolgáltatásait, az meg fogja fojtani a versenyt és az innovációt. Az új elv hívei abban reménykednek, hogy a fejlődő internetes szolgáltatás, az új lehetőségek hatásait továbbra is élvezni fogjuk, de fizetni majd nem kell érte. Csakhogy nem lesz fejlődés, ha a fejlesztőt nem fizetik meg!

Ha egy cég nem kérhet magasabb árat a gyorsabb internetért, tehát nem alakíthat ki erre külön csomagot, akkor mi ösztönzi arra, hogy egyáltalán ilyet kínáljon? Ha nem kérheti meg az innováció árát, akkor miért törekedne rá? A dolog egy másik oldalról nézve is nevetséges. Az Amerikai Fogyasztói Intézet (ACI) felmérése szerint 10-ből 9 amerikai szélessávú internettel rendelkezik. Akkor kit is rekesztenek ki pontosan a szolgáltatók a priorizációval? Az óriások saját javukra fogják használni a korlátozást, és engedményeket fognak kilobbizni, vagy éppen átvészelnek majd, a kicsik viszont bele fognak fulladni a korlátozások újabb áradatába.

A netsemlegesség tipikusan az a kormányzati elv, ami meg akarja mondani a piac szereplőinek, hogy ki mit adhat el és vehet meg, illetve milyen feltétekkel. Azt feltételezi, hogy a fogyasztó nem elég bölcs a döntéshez, és a piac nem képes önállóan számtalan választási lehetőséget kínálni. Az NSA-botrány során az amerikai kormány a netes mamutcégekkel együttműködve jutott azok felhasználóinak privát adataihoz. Ennek most rémisztő ikerpárja tűnik fel a netsemlegesség képében, ezúttal gazdasági oldalról.

Az internetre politikai és gazdasági téren is rátenyerelő, az adatokkal zsonglőrködő állam nem valamiféle semlegességet fog elhozni nekünk, hanem a totális kontrollt.