Ha mozog, adóztasd meg. Ha még mindig mozog, szabályozd. Ha már nem mozog, adj rá támogatást. (Ronald Reagan az állam gazdaságképéről, 1986-ban.)

 

A magyar kormány elárulta azt a szándékát, hogy a fejlett világban egyedül bevezeti az adatforgalommal arányos – az átlagjövedelemhez képest horribilis – internetadót. Húszmilliárd forintot remélnek tőle, azaz nem egészen 0,2 százalékkal javítanák a költségvetési egyensúlyt. (Nem adok ötleteket, hogy milyen kiadásokon lehet ennyit spórolni.) Következmények:

– Három tisztességtelenül, de mégiscsak agyonnyert választás után egyszer csak értelmet adtak az ellenzékiségnek.

– Forradalmi hangulatba hajszolták a középosztályt és főleg annak fiatalabb, eddig békésen vagy röhögve tűrő részét.

– Véget vetettek az Orbán Viktor démonikus taktikai érzékébe vetett hitnek.

– Bizonyították a kormányzat teljes inkompetenciáját.

– Megmutatták, hogy micsoda káoszt takar a pökhendiség egy szinttel lejjebb az állami vezetésben, mennyire nem tudnak politizálni, ha a főnök kiteszi a lábát.

– Kihívták Brüsszel azonnali, dühödt válaszát, fokozták Washington megvetését.

– És az Orbán-rendszert nemcsak minden eddiginél ellenszenvesebbé, hanem ami még rosszabb, nevetségessé tették a világ színe előtt.

Mindezt az 1989 utáni Magyarország legsúlyosabb diplomáciai válságának és – akármennyire próbálják eltussolni – legnagyobb korrupciós botrányának a kellős közepén.

Amikor először elterjedt a hír, ránézésre úgy látszott: valaki nem lehet ennyire hülye, kellett hogy legyen valami titkos célja. Például elterelni a figyelmet a diplomáciai és korrupciós botrányról. Aztán ahogy eszkalálódott a tiltakozás, és a párhuzamos botrányoknál is jobban megrendítette a kormányzat belpolitikai erejének és tévedhetetlenségének a mítoszát, a kritikusok egyre lázasabban keresték a választ: mi lehet ennek a gigantikus öntökönrúgásnak az ellentétele. Valamiért csak kellett csinálniuk. Az összeesküvés-elméletek kidolgozásának kedvezett az is, hogy a kormányzat láthatóan nem akarta megmondani, mi volt a célja valójában. A 444.hu szerda estig négyféle hivatalos és félhivatalos magyarázatot számolt össze.

A legkoherensebb külső magyarázatot a nem is oly régen még Fidesz-barát Mellár professzor adta, nagyon tetszett a kormány törzsökös ellenzékének is:

Látni kell azt, hogy az internetadót nem azért akarja kivetni a kormány, mert annyira hiányzik neki az adóbevétel, hanem hogy ellehetetlenítse a külföldi tulajdonú internetszolgáltatókat. Ha ugyanis áthárítják az adót a felhasználókra, akkor azért fogják majd büntetni őket, ha viszont nem tudják áthárítani, akkor pedig veszteségessé válnak. A külföldi cégek helyére hazai, kormánybarát vagy esetleg állami szolgáltatót fognak állítani, amely hathatós módon ellenőrzi majd az elérhető tartalmakat és a közösségi színtereket. Ez viszont a szabadság és a demokrácia korlátozását jelenti, hiszen ha az emberek nem tudnak szabadon tájékozódni a világ dolgairól, és nem tudják azokat megvitatni egymás között, akkor nem tudnak felelősségteljesen dönteni, és választani a kínálkozó alternatívák közül. Így a demokratikus intézmények még inkább kiürülnek, és apátia lesz úrrá a társadalom nagy részén.

Tetszetősen kormányellenes gondolat, de legalább négy érvet vethetünk ellene:

– Ahogy a bankok túlnyomó többségét, a távközlési cégeket (amik részben az internetszolgáltatókkal azonosak) nem lehetett elüldözni a szektorális különadókkal, sem az RTL Klubot térdre (a tulajdonost kivonulásra) kényszeríteni a reklámadóval, úgy a nagy internetszolgáltatók is nyilván megtalálják a módját, hogy túléljék ezeket a haramiákat. (A kis, magyar tulajdonú cégek viszont becsukhatják a boltot.)

– Állami szolgáltatókat végképp nem tudnak a helyükre állítani, mint azt a negyedik mobilszolgáltató nagy felhajtással beharangozott  tervének kudarca mutatja. Nagy állami bankot tudnak csinálni, mert az erre kiszemeltek a szakmát nagy állami banknál sajátították el, most csak újraélik pártállami ifjúságukat. Állami mobil- és internetszolgáltatót viszont nem tudnak csinálni, mert az államszocialista diktatúra korában nem volt mobil és internet, a szakértelmet magáncégeknél lehetett csak elsajátítani, akkor minek menjen valaki az államhoz? Főleg ehhez az államhoz?

– A “tartalmakat és a közösségi színtereket” a mai technikákkal nyugodtan lehet ellenőrizni úgy is, hogy a tartalomszolgáltató, illetve a színtér nincs állami tulajdonban. Főleg egy olyan, állambiztonsági lusztráción át nem ment helyen, mint Magyarország. A világról való tájékozódás meggátlása pedig Iránban és Kínában lehetséges (a megvitatásé ott se), de az Európai Unióban nem. (És ha tényleg ki akarnak hátrálni az Unióból, azt nem a netcenzúrával kezdik, legfeljebb azzal fejezik be.)

– Végül: hová tudnak még kiürülni a demokratikus intézmények? Most olyan korlátlan demokrácia és szabadság van? Az apátiából való felrázáshoz pedig még ez az ijedten lefaragott adóterv is elég volt. Örülünk viszont, hogy a professzor rávilágít a (külföldi) magántőke és a politikai szabadság összefüggésére.

Az eddigi leghihetőbb magyarázatot a Portfolio.hu közölte. Eszerint az internetadó bevezetésének nem célja volt, hanem oka, éspedig a rendszer alapbetegségéből eredő oka.

A Nemzetgazdasági Minisztérium valóban a távközlési adót akarta kiterjeszteni a netes telefonálásra és üzenetküldésre, minden hátsó gondolat nélkül. Csak azért, hogy növelje az államháztartási bevételeket. A netadó – gondolatkísérlet szintjén lévő – ötletét az egyik együttműködő mobilcégtől kapta, amit ez az adó – a megfizetett társasági nyereségadó levonása után – egyáltalán nem érintett volna, a konkurenciát annál inkább. Az NGM embereinek fogalmuk se volt a forgalom valóságos mértékéről – mivel az infokommunikáció egy másik hivatalhoz, a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz tartozik -, nem gondolkoztak egy pillanatot se a várható hatásról, kitaláltak egy sok bevételt ígérő tarifát, és beleírták a költségvetés tervezetébe.

A Portfólióra szerda este fél hétkor töltötték fel a cikket, és – nyilván a jogi bonyodalmak elkerülésére – csak körülírták, melyik mobilcég lehetett a kósza ötlet forrása, amennyiben a hír igaz, és megjegyezte, hogy az iparág tiltakozásához valamennyi nagy szolgáltató (tehát az illető mobilcég is) csatlakozott. Másnap a Népszabadság Pap Jancsi-alapon megvédte – a Telenort, mondván, hogy a kormány akarja ezzel a kiszivárogtatással összeugrasztani az iparág cégeit. (Például azt a Telekomot, amelyik ezek szerint hiába várt hálát az Origó odadobásáért. Megjegyzendő, hogy a kormány, egész pontosan a Miniszterelnöség ezzel a Telekommal tervezett százmilliárd forintos közös projektet, hogy “az internet eljusson minden magyar háztartásba”. Viszont ez utóbbi volt az egyik kormányzati magyarázat a minden szolgáltatót sújtó évi húszmilliárdos netadó bevezetésére, amiből az önrészt fedeznék az uniós támogatás mellett. Hogy is van ez?)

Eddig tehát három főhatóság került a képbe: az NGM, a Nefmi és a Miniszterelnökség. Együtt dolgozták ki ezt a katyvaszt. Még vonzóbbá teszi a képet, hogy a Nefmi részéről azért nem mukkantak meg a minisztérium hatáskörét nagyon is érintő ügyben, mert nem volt kinek: Kara Ákos, az infokommunikációért és fogyasztóvédelemért (esetünkben tökéletes árukapcsolás) felelős államtitkár, okleveles szociális munkás és humánmenedzser, október 27-én, a két nagy tüntetés közötti napon lépett hivatalba.

A magam részéről befejezném a spekulálást, és maradnék a leszűrhető tényeknél. Nincs itt semmi rejtély, összeesküvés, se tudatos szabadságellenes hadjárat. A papírforma érvényesült. Ilyen ez a rendszer- Nincs olyan, hogy ha egy inkompetens állam ráül a gazdaságra, ott előbb-utóbb ne kezdjenek rosszul menni a dolgok. Főleg egy olyan állam, mint a magyar, amelyik erőszakos, mohó és tahó. Nyugodtan lehet valaki ennyire hülye.

Adva van egy kormányzat, amelyiknek összesen két gazdasági célja van: alacsonyan tartani az államháztartási hiányt, hogy jöjjenek a nem idehaza megkeresett uniós pénzek, és minél többet ellenőrizni (és ezáltal minél inkább nélkülözhetetlenné tenni magát, ördögi körben). Tökéletesen vakok minden másra (társadalmi, politikai kihatások, erkölcsök, emberi szabadság, civilizáció, nemzetközi visszhang). Növekedés, fejlődés persze a kettő közül egyikből se lesz, de attól még a kormányzat megmagyarázhatja magának erkölcsileg, hogy ő csak a dualizmus kori felvirágzást, a bethleni újjáépítést, az imrédysta illberális nemzetállami gyarapodást és az érett Kádár-kori éllovasságot akarja visszahozni. És amit ellenségei korrupciónak neveznek, az igazából csak megérdemelt osztalék a Kormányzat Zrt. gyümölcsöző tevékenysége nyomán.

Nem bírja ki, hogy ne ellenőrizzen minél többet a piacból. A piacon domináló nagy magáncégekkel való kapcsolattartásnak két formáját ismeri: a magyar és európai adófizetők pénzéből (közvetlenül vagy közvetve, adókedvezmény formájában) adható, méretre szabott támogatást, hatósági piacbefolyásolást (“stratégiai megállapodásokkal”, különalkukkal) egyfelől, hogy nagyobb legyen a profitjuk; és a túladóztatást másfelől, hogy mégse legyen akkora a profitjuk, és a propagandahatáson túl az állam legálisan is visszakapjon valamit. A nagy magáncégeknek megfelel az együttélésnek ez a formája, kevés kivétellel nem féltik a demokráciát és pláne a szabad piacot, amíg az adóztatási oldal nem fenyegeti őket veszteségességgel.

Ez a pillanat azonban előbb-utóbb eljön, éspedig abból az okból, hogy minél nagyobb és bonyolultabb, valamint minél inkább központosított, cselédlelkű az államapparátus, annál kisebb benne a hozzáértő emberek aránya, a pancserség átlagos szintje rohamosan nő. És mivel a 16 százalékos, gyermekkedvezménnyel tovább könnyített személyi jövedelemadó Szent Gráljához a látható hatástalanság ellenére sem mernek hozzányúlni, a nyugdíjasokat nem merik hergelni stb. stb., a kis államháztartási hiányt csak egyre újabb adók kiötlésével garantálhatják. Ezek az adók viszont egyre pancserebbek és egyre többeket háborítanak fel. (Megjegyzem, a modern képviseleti demokráciákat létrehozó forradalmakhoz Angliában, Amerikában, Franciaországban nagyon nagy részt vagy döntően az eszement adóztatás vezetett.)

Mindennek a csúcsán olyan ember áll, aki nem is tagadja, hogy nem ért a gazdasághoz, és akinek bármely ügyes lobbista azt ad be, amit akar, viszont aki nélkül még az alvezérek is összevissza beszélnek, mert nem tudják, milyen ostobaságot kell most mondaniuk.

Nem, nincsenek csodák, nem létezik, hogy egy ilyen kormányzat a végtelenségig zavartalanul működjön. Úgy látszik, most van az a pillanat, amikor a működésképtelenség egy mindeddig béketűrő, de jólértesült civil tömegnek, egy komplett ágazatnak, az Európai Uniónak és az ép humorérzékű nagyvilágnak is feltűnik.

Kiemelt kép: Szemerey Bence, hvg.hu