– Honnan veszed, hogy jogod van rálőni valakire? – kérdezi a papám, miközben a nyomomba szegődik, az ösvényen felfelé tartva. Elhaladunk a tetoválószalon mellett. Hol lehet most Tori? Na és Christina?
– Ez most nem alkalmas időpont egy erkölcsi vitára – felelem.
– Ez a tökéletes időpont – mondja ő –, mert hamarosan ismét lehetőséged nyílik rá, hogy célba vegyél valakit, és ha nem látod be, hogy…
– Belátni? Mit? – Nem fordulok hátra, úgy kérdezem ezt tőle. – Hogy minden másodpercben, amelyet elvesztegetek, meghal még egy Önfeláldozó, és gyilkossá válik egy következő Bátor? Én már rájöttem erre, apa. Most rajtad a sor.
– Létezik helyes elintézési módja is a dolgoknak.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy te tudod, mi az? – kérdezem.”

(Veronica Roth: “A beavatott”)

 

Veronica Roth “A beavatott” (“Divergent”) című regénye a jövőbeli(?) Chicagóban játszódik, ahol egy pusztító háború után a társadalom öt csoportba szerveződött aszerint, hogy a korábbi emberi széthúzás okát a gyávaságban (Bátrak), az önzésben (Önfeláldozók), a hazugságban (Őszinték), a butaságban (Műveltek) vagy a barátságtalanságban (Barátságosak) vélték felfedezni.

beavatottA csoportok saját jellemző színeiket hordják, és bizonyos alapvető tulajdonságaik is különböznek attól függően, melyik értéket vallják magukénak. A gyerekek 16 évesen egy vizsgán mennek keresztül, ahol kiderül, melyik csoport tulajdonságait rejtik magukban (többnyire azét, amelyikben születtek), de a másnapi választási ünnepségen, ahol egy életre el kell dönteniük, melyik csoporthoz csatlakoznak, választhatnak másikat is, ebben az esetben azonban el kell válniuk családjuktól az “a csoport számít, nem a család” alapelv értelmében.

Ezután egy felavatási időszak következik, és amikor a fiatal bizonyságát tudja adni, hogy az illető csoport értékeit maradéktalanul magáévá tette, taggá fogadják.

Igen ám, de történetünk idejére már rég feledésbe merült a korábbi világ, a csoport nemcsak egy érték tiszteletét, hanem azonosságtudatot is ad. Mostanra a Bátrak fő tulajdonsága az agresszivitás, és napjaik öncélú vagánykodásból, önmagáért való veszélyvállalásból állnak, az Önfeláldozók vadásznak azokra, akiket megsegíthetnek, fetrengenek az alázatban, miközben értelmetlen módon korlátoznak minden olyan tevékenységet, ami az önértékelést, az egyéniséget erősíti.

Az Őszinték mindenkinek az arcába vágják azt, amit igazságnak gondolnak, az új jelölteket a felavatás során igazság-szérum hatása alatt kérdezik ki a plénum előtt legszemélyesebb ügyeikről, a Barátságosak mindenkivel kedvesek, és ha valaki tagjaik közül nem elég kedves, egy szérummal azzá teszik. Mivel mindenki iránt baráti érzelmekkel viseltetnek, semmilyen konfliktusba nem avatkoznak be, őrzik függetlenségüket és erkölcsi kívülállásukat. A Műveltek sokat tanulnak, sokat tudnak, a társadalom tudományos és technikai igényét ők elégítik ki, de ők készítik az emberek manipulálására alkalmas különböző szérumokat is. Mindeközben markáns felsőbbrendűség-tudatuk van.

És vannak a legrémisztőbb emberek, akiket Elfajzottaknak hívnak. Ők azok, akik nem illeszthetők bele a rendszerbe, akik akár több csoport tagságára is alkalmasak, de akiket csoportjuk csak addig tűr meg, amíg nem derül ki róluk, hogy nem kizárólag a csoport logikája, hanem a saját eszük határozza meg gondolataikat, és akik ezáltal veszélyt jelentenek erre az ideális rendszerre.

A regényből készült film trailerje:

De vajon tényleg a jövőről szól-e ez a regény?

A liberalizmus eredetileg nem ideológia, nem eszme, hanem egy olyan társadalmi felfogás, amelybe beleférnek a különböző ideológiák és eszmék. Nem közösséget akar építeni, hanem az egyént helyezi a középpontba. Az egyén pedig szabad, és minden más egyénnel egyenlő jogokkal rendelkezik, szabadon határozhatja meg és formálhatja sorsát, szabadon rendelkezhet tulajdonával, szabadon nyilváníthat véleményt, és ezt a véleményét szabadon nyilvánosan is terjesztheti. És persze ezek a szabad egyének szabad és önkéntes együttműködésre alapozva akár közösséget is létrehozhatnak.

Ha most megnézzük azokat, akik ma liberálisként határozzák meg magukat, mennyire látjuk viszont a fenti alapelveket? Ma is minden liberális hittel vallja, hogy minden ember egyenlő, nem számít, milyen nemű, milyen származású, milyen vallású és milyen a nemi orientációja, de közben kiáll a kisebbségek pozitív diszkriminációja vagy pl. a női kvóta mellett. Mi ez, ha nem megkülönböztetés?

Minden önmagát liberálisként azonosító ember teljes mellszélességgel kiáll a szólás- és sajtószabadság mellett. Szóban. De eközben lelkes híve a politikai korrektség nevű cenzúrának, és boldogan ünnepli a holokauszttagadás törvényes büntetését. Ez a “liberális” ugyanolyan megingathatatlanul küzd azért, hogy az egész társadalomra ráerőltesse a fogalmai szerinti liberalizmust mint univerzális értéket, mint bármely nemzeti, keresztény, vagy baloldali egalitárius.

A feministák valaha a nők egyenlőségéért és egyenjogúságáért harcoltak, mára viszont, hogy a társadalmi megítélésben egyre inkább teret nyernek ezek az elvek, azt keresik, mibe köthetnek bele, hiszen csak ezzel igazolhatják létjogosultságukat.

Aztán ott vannak a pacifisták, akik eredetileg azt vallották, hogy a legutolsó pillanatig a békés megoldást kell keresni a néha talán rövidtávon hatékonyabb, ám hosszútávon romboló háború helyett. Mai utódaik azonban nem vizsgálják, megoldható-e egy konfliktus tárgyalásokkal vagy sem, egy kalap alá véve agresszort és megtámadottat tiltakoznak minden háború ellen, kísértetiesen emlékeztetve a regény Barátságosaira.

Veronica Roth világa nem fantáziavilág, magunk is benne élünk, és talán csak néhány lépés választ el bennünket attól a bizonyos jövőbeli Chicagótól. És minden alkalommal, amikor nem az eszünkkel, hanem a beidegződéseink alapján döntünk, amikor a fárasztó gondolkodás helyett a rutin kényelmét választjuk, újabb lépést teszünk felé.