A gazdasági miniszter által nemrég bejelentett, 1700 milliárdos állítólagos megszorítás kiverte a biztosítékot a baloldalon: az (öko)baloldali pártok azonnal elkezdték megvédeni a nyugdíjasokat, a nyugdíjakat, az oktatást, az egészségügyet az állami megvonásoktól, fenntartva azt az elvet, hogy addig jók, addig működőképesek ezek az ellátórendszerek, amíg Kádár él az állami gondoskodás életben tartja őket.

Orbán állama természetesen semmi olyat nem fog lépni, ami akár saját etatista-bürokratikus működését veszélyeztethetné, akár “cserben hagyná” legbiztosabb szavazótáborát, az állami függőségben felnőtt, és azt fenntartani, ill. kiterjeszteni kívánó széles népi rétegeket. Ha várhatók “reformok” a közeljövőben (Orbán állítólag már alig várja ezeket) a nagy ellátórendszerekben, akkor egyetlen dologban biztosak lehetünk: azok továbbra is kizárják bármilyen, jelenleg még állami feladatnak a privatizációját.

De ha igaz az, hogy az egészségügyben a hivatalos antikapitalista uszítás dacára várják majd a magántőkét, mert anélkül már semmi nem mozdul, akkor várhatóan az is az állami/önkormányzati keretekbe szorul be. Kettészakítva a társadalmat egy, a nomenklatúra és a felső középosztály számára elérhető, normális privát eü-ellátásra, és egy kizárólag adópénzekből fenntartott “szegénységügyre”, amit kb. úgy képzelhetünk el, mint a mostani kórházakat és rendelőket, fele annyi orvossal, még kevesebb vécépapírral, és kétszer annyi várakozással, bürokráciával, hálapénzzel.

Ez így nem lesz jó: a magántőkét a rendszerek egészébe kell bevonni, a finanszírozástól az intézmények fenntartásáig, hogy előbb-utóbb átvegyék az államtól, ami nagyon nem az állam biznisze: jólétünk, alapellátásaink, polgári/fogyasztói szabadságunk biztosítása.

Milton Friedman a kapitalizmus erényeiről, röviden:

A rendszer jelen körülmények között természetesen nem lehet kapitalistább, hiszen a haveri-kliensi, feudálszocialista vegyes rendszert csak akkor válthatná fel egy szabadpiacibb, ha előbb politikai (rendszer)váltás történik. A politikai váltás előfeltétele pedig az eddig állam által elnyomottak, kizsákmányoltak lázadása, ami nem következhet be, hiszen ők ugyanolyan lelkes hívei és támaszai a bebetonozott etatizmusnak, “állami biztonságnak”, mint a nők a patriarchátusnak.

Hiába dicséri a Financial Times a magyar vállalkozói szellemet, annak esélye sem lesz, amíg a szabad vállalkozást, a szabad észt, az állami kontroll és hierarchiák nélküli, önálló munkát, a sikert, az érdemeket, a bátorságot és a kreativitást el nem ismeri a társadalom. Fontos konszenzus a magyar kormány és a magyar kormányzottak között a piaccal, a kereskedelemmel, a bankrendszerrel, a multikkal, az önálló vállalkozói munkával kapcsolatos alapvető gyanú és értetlenség, amely konszenzust csak erősíthetik az utóbbi hetekben a hazai szegénység drámai növekedéséről szóló adatok.

2013-re százezerrel nőtt a szegénységben élők száma. Ma már 3,3 millió embert sorolhatunk ide, miközben a többi közép-európai államban a trend inkább ellentétes (lásd az Index cikkben az Eurostat kimutatását). És kiderült, hogy a munka sem véd a szegénységtől, persze, hogy is védene, az állami sikerpropaganda mögött nem valós, piaci munkahelyek állnak, hanem kényszerből létrehozott, brutálisan alulfizetett közmunkák, amelyek nem minden esetben eleve haszontalanok, de ilyen mennyiségben, ilyen kényszerrel kizárólag statisztikai fényezési célokat szolgál. Az alapvető probléma maradt: hogyan lesz kiút a szegénységből, életünk folyamatos államosításából, amíg ilyen erős a társadalmi ellenállás azon modellel szemben, amely világszerte (ha nem is vegytiszta, laissez faire formájában) bizonyított?

capitalismA jobbról és balról démonizált kapitalizmustól való ostoba félelem, annak eredendő bűnösségéről szóló “tudás” a nyugati kultúra része lett, de nálunk jóval nagyobb pusztítást végez, mint Nyugaton, hiszen mi kimaradtunk a polgárosodásból, a kádári és a rendszerváltás utáni félig-meddig lehetőségek pedig nem alapozhattak meg komoly polgári létet, attitüdöt. Hozzászoktunk az állami hazug biztonsághoz, el is várjuk a bölcsőtől a sírig tartó “gondoskodást”, olyannyira, hogy az elmúlt 15-20 év cseh, szlovák, lengyel, sőt, orosz (!) piacpárti gondolkodásmód-váltása is elment mellettünk.

Orbánék demokrácia-leépítése még kiveri a biztosítékot számos demokrata polgártársunknál, de az amúgy is gyenge piacgazdaság szétverése már senkit nem érdekel, fő, hogy csökken a rezsi, megszűnik a tankönyv-választék és önkormányzati lesz végre a közmű. Tényleg ezt akarjuk?

Aki idehaza azt állítja, hogy a kapitalizmus nem a mindannyiunk által látott probléma, hanem maga a megoldás (szegénységre, egyenlőtlenségre, környezeti károkra stb.), az igen magányos napi harcokra rendezkedhet be – miközben azért mindenki szereti a szürkeség végét, az eszmék, ruhák, megoldások, autók, boltok kiterjedt választékát, és ha pl. ezek a boltok nem lennének, Bécsig is elmenne hűtőgépért vagy iPhone-ért. Senki nem szereti az egyenlőtlenséget, holott ha valóban tenni akarnának ellene, éppen a kapitalizmust kéne választaniuk, hiszen a gazdaság nem zéró összegű játszma, senki nem lesz szegényebb attól, ha mások gazdagodnak, sőt, egy prosperáló társadalom mindenki számára kínál esélyt.

Ahol nincs szabad gazdaság, nincs növekedés, nincs polgári középosztály, és akkor senki nem termeli meg azt, amit az állami bürokraták szét akarnak osztani. Inkább előbb, mint utóbb el kellene jutnunk a munka és a munkát végző egyén megbecsüléséhez, a piacgazdaság moráljához, különben tényleg lehúzhatjuk a rolót.