A címből sejthető, megint a demográfiáról lesz szó. Előzményként annyit, hogy rendszeresen felbukkannak a magyar közéletben a népesedést elősegíteni igyekvők különféle törekvésekkel, amelyek nagyjából Boross Péter és Botos Katalin büntetőadós jellegű megoldásaitól a kényszerszingliző demográfuson át az államilag finanszírozott párkereső műsorig terjednek.

A spektrumnak hivatalosan ezen a szelídebbik végén foglal helyet a 3 királyfi, 3 királylány mozgalom, akiknek célja a tervezett / kívánt gyermekek megszületésének elősegítése. Vagyis hivatalosan nem akarják baszogatni, aki nem szeretne (elég) gyereket, csupán azokért lobbiznak, akik igen. Ennek logikus következménye persze, hogy javaslataik szükségképpen hátrányosak lesznek a gyermektelenekre, de ezt most hagyjuk. Céljuk érdekében doku-reality műsort forgattak, meglepő módon Kényszerszinglik címen.

Az erősebb idegzetűek kedvéért be is rakom ezt ide, de csak az nézze meg, akinek van kéznél nyugtató, a többieknek ajánlom csak a kritikát.

Aki esetleg szóvá tenné, hogy ez már mégiscsak több a soknál, az a készítőktől bármikor megkapja a szabványválaszt: ők békén akarnak hagyni mindenkit, aki erre nem kíváncsi (ezt akár el is hihetjük), csak annak szeretnének segíteni, aki szeretne, de valami miatt mégsem vállal gyereket, merthogy a kutatások szerint rengeteg ilyen eset van.

Én meg erre azt szoktam mondani, hogy az ember igazából azt szeretné, amiért pénzt és időt ad ki, és a racionális választások elmélete szerint mindenki, akiben felmerül, hogy gyerekre vagy másra fordít erőforrásokat, tudja ezeket a vágyait az adott pillanatban saját maga számára leghasznosabb módon rangsorolni. Nagyon fontos megjegyezni egyszer és mindenkorra, nemcsak ennek a témának a kapcsán, hogy itt a racionális szó a köznapinál jelentősen szűkebb értelemben használatos: nem jelenti, hogy a választás bármilyen abszolút vagy külső szempont szerint optimális lesz, nem jelenti, hogy a választás törvényszerűen hosszú távon megfelel bármilyen külső ésszerűségi követelménynek, pusztán és kizárólag azt jelenti, hogy a választható lehetőségek között a választó adott, nem túl szigorú és viszonylag érthető matematikai feltételeknek megfelelő módon képes rangsorolni az előtte álló lehetőségeket.

Na most, adódik a következtetés, hogy ha a kutatások szerint a magyarok szeretnének gyereket, még sincs elég gyerek, akkor ez nem rajtuk, hanem a külső lehetőségeken múlik, és ezek javításáért kell küzdeni, ha valaki a demográfiai folyamatokat akarja befolyásolni. A külső okok és lehetőségek sokfélék lehetnek, vérmérséklettől függően ki-ki mást emel ki, az értelmesebbje a nők munkaerő-piaci lehetőségei felé keresgél például, eközben más csoportokra fixált kollegák szerint a nyilvánvaló ok, hogy a békaemberek bebuzítják a népet.

Nade mi a helyzet akkor, ha véletlenül a kutatásokkal van a hiba? Máskor is pörögtem már azon, hogy az, hogy valaki egy kényes kérdésre egy közvélemény-kutatásban a társadalmilag elfogadottabbnak tűnő választ adja, nem jelenti azt, hogy végül úgy is fog cselekedni. Más területeken ez egyértelmű, lásd a sokszor előkerülő “rejtőzködő szavazókat”. Úgyhogy elkezdtem keresni a sokat emlegetett kutatásokat. Végül a legalaposabb, amit találtam, Kapitány Balázs és Spéder “kényszerszinglik élnek közöttük” Zsolt tanulmánya lett.

Ami így átfutva meglepően korrekt, alapos munka. Az eredmények sem túl meglepőek: viszonylag sok nő szeretne fiatalabb korában gyermeket, aki idősebb korban még mindig gyermektelen, az minél hamarabb szeretne gyereket vállalni, aki szerint a munka fontosabb a családnál, az kisebb arányban szeretne gyereket, hogy aki jól működő nagyobb családból származik, maga is szívesebben vállal több gyermeket, stb. Az is elég közismert, hogy a terv megvalósulása a legalsó és legfelső társadalmi státuszú rétegekben a legvalószínűbb.

Ezen demográfusaink persze rendszeresen meglepődnek, holott Becker kollegái már 1960-ban modellszámításokkal megjósolták és statisztikákkal igazolták, hogy a magas jövedelmű férfi és a magasan képzett nő együttes hatása a gyerekszám növekedésére kiemelkedő, márcsak ezért sem praktikus az otthon maradó nőket preferálni, ha a gyerekszám növelése a cél. Meg persze, hogy talán a legfontosabb tényező a munkaerő-piaci helyzet. A párkapcsolatok fontosságát tekintve elsőre kicsit meglepő, hogy az élettársi kapcsolat kezdetén tervezett gyerekek majdnem olyan eséllyel születnek meg, mint egy friss házasságban, ellenben a tartós élettársi kapcsolatban a termékenység alacsonyabb. De persze ez is csak elsőre meglepő, aki már látott a környezetében “Ross és Rachel” típusú, elhúzódó, szenvedő, szakítós-újraösszejövős kapcsolatot, az tudja, hogy nem a filmbeli kimenet a legvalószínűbb.

Az adatokban turkálva előbukkan még pár érdekesség, például hogy a “hagyományos” és az “egyenlőségelvű” nemi szerepfelfogások esetén a tervezett első gyerek megszületésének esélye körülbelül ugyanakkora, bármennyire is szomorú lesz ettől Harrach Péter és Semjén Zsolt, ez sokkal inkább a gyerekek számát befolyásolja. De ezt csak tényleg az érdekesség kedvéért ragadtam ki.

Klarissza, az idén született első magyar baba (fotó: MTI)

Klarissza, az idén született első magyar baba (fotó: MTI)

A lényeg: ha tényleg minden többé-kevésbé a józan elvárásoknak megfelelő, akkor hogyhogy mégsem valósulnak meg a tervezett gyerekek? A legmeglepőbb az egészben, hogy a tanulmány korrektül és őszintén fogalmazva azt mondja, lényegében olyan komplex kérdésről van szó, hogy fogalmuk sincs, bár néhány attitűd-beli okot azonosítanak. Valamint, és ami a legfontosabb, szerepel a kötetben a következő mondat:

A szándékokra mint függő változókra dichotóm mérést alkalmaztuk, ezért nincs rá mód, hogy különbséget tegyünk a gyenge vágyakozás és a rendíthetetlen eltökéltség között.

Vagyis, hogy a racionális választásokhoz térjünk vissza, ha csak annyit kérdezünk valakitől, hogy szeretne-e gyereket, könnyen mondhatja, hogy igen. De érdemes lenne megkérdezni, hogy mennyire komoly a szándék, és mi mást sorolna még a gyerekvállalás elé. Ha ezt megtennénk, nagy valószínűséggel a “magyarok szeretnének gyereket, de nem vállalnak” állítás kissé átalakulna, és a helyes állítás így hangzana: a magyarok szeretnének gyereket, de nem olyan nagyon, ezért végül nem is vállalnak annyit. Sőt, hozzá lehet tenni, hogy ez Európa bármelyik* országára igaz, körülbelül azonos a tervezett és a végül megszülető gyerekek aránya, mint itthon.

Mi a következménye ennek az állami vagy alapítványi társkeresőkre nézve? Hogy mondjuk nem ártana elolvasniuk a kutatásokat, amikre hivatkoznak, illetve az, hogy nem fognak érdemben hatást gyakorolni a termékenységre, szóval teljesen felesleges a fentihez hasonló agyrémekkel elárasztani a világot.

Hogy miért nem akarják a potenciális szülők eléggé a gyerekeket? Sok mindent lehet erre összehordani, de ahogy a tanulmány is mondja: valójában fogalmunk sincs, csak azt tudjuk, hogy ez a fejlett világban különböző mértékben, nagy szórással, de egyértelműen meglévő jelenség, és demográfiai trendforduló csak akkor lesz, ha nemcsak a komoly szándékkal gyereket tervezők elől hárulnak el az akadályok, de a többiek is valóban komolyan fogják gondolni, hogy gyereket szeretnének.

Mi kell ehhez? Tudja a fene, pontosabban foglalkozzon ezzel a rosseb, ennél körülbelül százmillió érdekesebb témát lehet találni. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az csak elrettentő erő lehet, ha a gyerekvállalásra vágyókat az Éjjel-nappal Budapest hőseinél is retardáltabb, laposabb, butább karaktereknek ábrázolják.

 

*Köszönjük a linket a feminfonak.