A 444.hu-n nagy sikerű elemzés jelent meg a szívemnek oly kedves James Madison képével, Nolite Timere (Ne Féljetek) aláírással, azt jósolva, hogy ha végül megszűnik a külföldi tőke beáramlása, összeomlik a NER. És ez nincs túl messze.

Ugyancsak a 444.hu-n olvasható egy interjú Jaksity Györggyel, aki óvatosabban jósol, és csupán “sötét felhőkről” beszél, Szerinte a két legsúlyosabb exogén (a gazdasághoz viszonyítva külső) tényező a demográfia és a kultúra. Jaksity, szakmájánál fogva, a pénzpiacokra koncentrál, a reálgazdaság tengődését higgadtan, majdhogynem vállrándítással intézi el, és nem foglalkozik azzal, milyen politikai következményei lehetnek például a szerinte lassú, de “normális”, 2 százalék körüli évi növekedésnek, ami a térségben kirívóan gyatra. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy Magyarország végleg lemondhat a felzárkózás reményéről, arról, ami a balti államokat, Lengyelországot, de még a balkáni országokat is a politikai szabadság vállalására ösztönzi (és ösztönözte a magyarokat is 1989 táján).

Foglalkozzunk a ránézésre optimistább feltevéssel: a NER közeli bukásával. Tényleg olyan jó lenne? Tényleg nem kell félni?

N. T. következtetésébe alapfokon nem lehet belekötni: ha elfogy a kívülről jövő pénz (akár uniós, akár orosz), nem lesz mivel lefizetni a választókat, és összeomlik a rezsim. A kormányzat így is lehetetlen helyzetbe sakkozta magát, mert nem lehet egyszerre jónak lenni Brüsszelben és Moszkvában. Brüsszel tompaságára lehet számítani, Moszkváéra nem, és ez előbb-utóbb az Unióban is visszaüt, még akkor is, ha pillanatnyilag nincs olyan mély pöcegödör, amiből ne lenne hajlandó kihúzni Orbánt az Európai Néppárt. És az orosz meg egyéb egzotikus pénz sohasem tudja kiváltani a nyugatit. Tehát még biztosabb az összeomlás.

Nem is a következtetéssel van baj, hanem a premisszákkal. N. T. szerint Trianon óta kivétel nélkül minden magyar rezsim (Horthy-, Rákosi-, Kádár-, posztkommunista, NER) azzal a kérdéssel szembesült: “hogy lehet a rezsim általános társadalmi elfogadottságához szükséges jóléti szintet elérni, miközben a saját hátországukat hozzák helyzetbe?” A szerves fejlődés Trianonnal zökkent ki, és terelődött perverz útra (ez tökéletesen igaz), elvesztek a régi vagy akár évezredes szabályok, igazságok, “fogódzkodók” (ez részben igaz), amikre bármely rezsim “a társadalmi támogatottságát alapozhatta volna” (ennek viszont nincs értelme, régen a támogatottság nem volt kérdés, a rezsimek nem a támogatottság miatt tarthatták fenn magukat, hacsak teljesen elviselhetetlenné nem váltak, hanem mert az óriási többség egyszerűen nem bírt mást elképzelni).

Továbbá: addig (ezek szerint) volt “olyan általános érdek vagy érték, amely előremozdítását a politikai közösség többé-kevésbé egységesen elvárta” az uralmon lévőktől, azután viszont “nem alakult ki”. Ezen Madison már hümmögne, mert éppen azt tartotta jónak, ha nincs ilyen általános érték vagy érdek, sőt többségi sem, a szabadságon kívül, vagyis azon az esélyen kívül, hogy mindenki szabadon képviselheti a neki szimpatikusabb értékeket, és szabadon próbálja érvényesíteni a saját részérdekeit. Ezt a szabad berendezkedést nevezi ő köztársaságnak, mi képviseleti demokráciának.

A szabadság akkor kezd visszaszorulni, amikor az emberektől elvárják, hogy a legelemibb, saját magukra vonatkozó, rövid távú értéken (az egyéni szabadságon, aminek persze feltétele a többiek szabadsága is) és a legelemibb, saját magukra vonatkozó, rövid távú érdeken, az egyéni jóléten (aminek persze feltétele a prosperáló gazdaság, tehát mások jóléte is) még bármit elvárjanak a “rezsimtől”. A legelemibb értékekről – N. T. állításával ellentétben – mindig is konszenzus volt Magyarországon. Senki sem szeret éhezni, senki sem szereti, ha a vagyonára, akár kicsi, akár nagy, valaki más, beleértve a “rezsimet”, ráteszi a kezét, senki sem szereti, ha elhurcolják otthonról, lecsukják, kínozzák, ha veszélybe kerül az élete.

Az N. T. által felsorolt öt rendszer között van, amelyik még ezt a konszenzusos minimumot se adta meg, van viszont olyan, amelyik igen, meg olyan, amelyik hol igen, hol nem tehát az analógia vagy a bajok közös trianoni gyökerének elmélete már itt sántítani kezd.  N. T. azonban a minimumnál többet vár el a rendszertől, “az ország hosszú távú, szerves építését” az általános értékek alapján, és megállapítja, hogy ezzel “egyik rezsim sem volt képes foglalkozni”, helyette “a saját önfenntartásáért vívott küzdelem kötötte le őket”. (A nyelvtani és stílushibákkal a rövidség végett nem foglalkozom.)

N. T. szerint azonban ennek a küzdelemnek mindegyik rendszerben kettős stratégiája volt, illetve van: egyrészt gondoskodni “a népesség többségének rövid távú jólétérzetéről”, másrészt helyzetbe hozni, pozícióba ültetni, vagyonhoz juttatni “a mieinket”, azt a réteget, amelyikre a rezsim mindig számíthat. A kettős feladatot (a Rákosi-rendszert kivéve) tőkeimportból fedezték.

Ebből semmi sem stimmel. A Horthy-rendszer nem küzdött az önfenntartásért, mert a nagy többség és főleg a választójoggal bírók óriási többsége a történelmi királyság jogfolytonos fázisának ismerte el. Viszont – a világválságot és a hadba lépést megelőző pár évet kivéve – nem is foglalkozott a népesség többségének rövid távú jólétével. Ha pedig felosztják a termelékeny nagybirtokokat (N. T. ezt hiányolja), abból nem nagyobb jólét lett volna és a világgazdasági válság átvészelése, hanem kiterjedtebb éhezés. A bethleni konszolidáció – a népszövetségi kölcsönnel, a gazdasági szuverenitás nagyfokú feladásával – igenis a “hosszú távú, szerves országépítést” szolgálta, ahogy az imrédysta gazdaságpolitika is, csak tévúton.

A Rákosi-rezsimre még kevésbé lehet ráhúzni a sablont. Rákosiék undorral fordultak el a nyugati tőkétől, és még a cikk is elismeri, hogy a modell lényegéhez tartozott a “szegénysorba zuhanás”, tehát szó sem volt semmilyen jólétérzetről. A nyomort nem az új uralkodó osztály (“a mieink”) kiemelése generálta, hanem maga a sztálinista parancsgazdaság, aminek viszont nem a “mieink” helyzetbe hozása volt a célja, hanem pont a “hosszútávú országépítés”, csakhogy egy elkúrt, mert szervetlen ideológia alapján. Viszont a terroruralmat sem nevezhetjük az önfenntartásért vívott küzdelemnek, küzdeni akkor lehet, ha van, aki visszaüt. Amikor lett, a Rákosi-rendszer rögtön meg is szűnt, nem hogy küzdött volna.

Az uralkodó közmegegyezés szerint a kádári életszínvonal-politika az önfenntartásért vívott küzdelem egy formája volt. Most nincs kedvem vitatkozni ezzel a mitologizáló történelemszemlélettel, sem azt elemezgetni, hogy ebben a politikában mekkora szerepe volt a külföldi tőkének (szerintem kisebb, mint azt általában belemagyarázzák). Az viszont tény, hogy a jólét növekedése a többség számára nem volt illúzió, hogy az átlagos életszínvonal még a nyolcvanas években is emelkedett (harmadik oszlop, egy főre jutó reáljövedelem indexe), és a Kádár-rendszer abban a pillanatban bukott meg, amikor az emberek – megint csak: az átlag – a legjobban és a legszabadabban éltek. Azért bukott meg, mert a többség a még jobb és nem csak viszonylag szabad élet akadályának látta.

Az is tény, hogy a “mieink” csoportja a Kádár-rendszerben vált el a legkevésbé a többségtől. Egalitárius berendezkedés volt, a többi kommunista rendszernél is inkább, a felső jövedelmi tized a négyszeresét kereste annak, amit a legalsó, és a kommunista hatalmi elit sem életmódjában, sem topográfiailag nem különült el élesen a jómódú középrétegektől. (Speciel ideológiailag sem.)

A sémát végül is csak az 1989/90 utáni két rendszerre lehetne alkalmazni. N. T. ezt írja az elsőről, az 1990 és 2010 közöttiről:

A posztkommunista rendszer „mieink”-jei a politikát a közérdektől szisztematikusan eltérítő járadékvadászok voltak: a pártokon keresztül az államra tapadt „vállalkozók”, tanácsadók és véleményformálók, valamint a szavazatukért fenntarthatatlan mértékű állami juttatásokat igénylő és kapó inaktív rétegek.

Furcsa módon tehát itt megfeledkezik koncepciójáról, a kiemelendő “mieink” és a lekenyerezendő szavazótöbbség megkülönböztetéséről. Itt azok is “mieink” lesznek, akik nem jutnak se pozícióhoz, se vagyonhoz, csak kapnak valamennyi pénzt a szavazatukért. A képletből mindössze két réteg marad ki: a középosztály és a kékgalléros ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási munkások. Ez azért lényeges, mert nemcsak a legfelső és legalsó rétegek tapadtak az államra, hanem a mindenkori kormányok, kivétel nélkül, éppen hogy a közép támogatását akarták elsősorban megszerezni az N. T. által elítélt módszerekkel. Vagyis a sablon itt se működik, még akkor se működne, ha az elemző nem feledkezne meg róla.

Persze nem is olyan furcsa. N. T. mintha elmosná az alapvető különbséget az 1990-2010-es rendszer és a korábbiak között, vagyis hogy ez demokrácia volt, azok meg nem. Demokráciában pedig a kormányzat nem azonos a rendszerrel, vagy nem fedi le túlnyomórészt a rendszert. Demokráciában a rendszerhez tartozik az ellenzék és megannyi pártsemleges hatalmi tényező is.  A párt közeli haverok előretolása valóban minden pártra jellemző, de az inaktívakra való támaszkodás nem a 2010 előtti rendszer egészére, hanem csak a baloldali kormányokra. Ha N. T. őket bírálná, megnevezve, a kritika teljesen jogos volna, de így kimararad az ellenzék és a pártsemleges (vagy névleg semleges) tényezők felelőssége: 2002 és 2010 közötti politizálásuknak és könyörtelen propagandájuknak óriási része volt a középrétegek államfüggőségre szoktatásában.

Nemcsak az a baj, hogy az orbánista Fidesz politikai technikái sokkal alkalmasabbak a hatalom megszerzésére és kiterjesztésére, mint a kormányzásra, hanem az is, hogy a 2010 utáni kormányzásuk a 2010 előtti ellenzéki politizálás egyenes folytatása, és nagyon finoman csak annyit mondhatok, hogy kínosnak tartom, ha valaki csak 2012-re vagy 2014-re csalódott bennük, mert másra számított.

Ha valaki nem veszi komolyan a 2010 előtti politizálásukat, nem értheti meg a NER diadalát, azt, hogyan tudott számottevő ellenállás és ellenzéki erősödés nélkül megszilárdulni, miközben egészen szemérmetlenül tolta előre az “övéit”, és a többség “jólétérzetét” nem fokozta, hanem csökkentette, és saját szavazóbázisát szorgalmasan morzsolta lefelé.  Általában a rezsicsökkentést tartják csodafegyvernek, ami 2012 elején megfordította a tendenciát, de ez nem magyarázza, hogy a Fidesz népszerűségi mutatói gyorsan  visszaálltak a 2011 eleji szintre. Az is kellett hozzá, hogy a baloldali ellenzék pártjai, tömérdek taktikai hibájukkal együtt, ne tudjanak lényegesen mást mondani, mint a Fidesz, és mint saját maguk 2010 előtt.

A minimális egyéni szabadság megvolt, a minimális, éhezés nélküli jólétet a szavazó kedvűeknek garantálni tudta az állam. A tényleges, polgári, pozitív szabadság iránti vágyat azonban – beleértve az államtól független gazdagodás vágyát, egyáltalán, lehetségesnek tartását  – az uralkodó pártok 2010-re kiölték az emberek óriási többségéből.

Amikor tehát elfogy a pénz, a középosztály zsugorodása felgyorsul, az elszegényedők, a szegények és a mélyszegénységben élők fogékonyabbak lesznek a szélsőséges agitációra. Ez önmagában akkor vezethet az Orbán-rezsim bukásához, ha demokratikusak lesznek a körülmények, de egy ilyen fordulattól biztosan nem lesznek demokratikusabbak. Nem biztos, hogy örülnénk annak, ami a NER bukása után jön.

Az optimista verzió, szerintem: az állammal szimbiózisban élő oligarchacsoportok egymásnak esnek az egyre kevesebb külső forrásért, mint motoros bandák a benzinért egy posztapokaliptikus filmben (illetve máris ez történik). Valamelyikük megbuktatja Orbánt, aki nem tud a végtelenségig egyensúlyozni közöttük. ami következik, az is gusztustalan rendszer lesz, de mivel hamarabb következik be a többség lázadásánál, jobb állapotban találja a magyar társadalmat. Viszonylag.

De az is lehet, hogy nem lesz itt semmilyen összeomlás, mindig kerül új ötlet az évtizedes hülyítés folytatására, és a többség lelkesen elfogadja a nem demokratikus körülményeket meg a hamis megoldásokat. Perón egyszer már megbukott 1955-ben, és Argentína – valaha a világ egyik leggazdagabb országa – lassan hatvan éve nem bírja kiheverni.