Amikor győzött az Euromajdan mozgalma, megírtuk, hogy az akkor megelégelt rendszer miben hasonlít arra, ami felé Magyarország tart. Ha a posztkommunista átmenet során egy csoportnak, amelyet a titkosszolgálatokkal és a szervezett bűnözéssel is szoros szálak fűznek össze, módja van megszerezni a gazdaság kulcspozícióit, akkor meg is szerzi. És roppantul meggazdagodik akkor is, ha az ország egésze kirívóan szegény. És a jóváhagyása sokkal inkább szükséges bármilyen politikai változáshoz, akár demokratizálódásról van szó, akár az ellentétéről, mint a marxista-leninista tankönyvek szerint a nyugati “nagytőkének”.

Azóta a legörvendetesebb dolog, ami Ukrajnában történt, az, hogy szabad és tisztességes elnökválasztást tartottak, ahol győzött egy oligarcha – de történetesen nem a piactól független előnyöket (pl. gáztranzit) némi erőszakkal megszerző és érvényesítő rablóbáró, hanem ugyan a privatizáció során jókor jó helyen lévő, de tényleges piacra termelő, üzletileg is ügyes csokimágnás.

Kevésbé örvendetes, hogy a keleti területeiért vívott háborút Ukrajna elvesztette, vagy ahogy Tisza István fogalmazott volna, “a háború megnyerésére többé reménye nem lehet”. Amikor Putyin azt mondta Barrosónak, hogy két hét alatt elfoglalhatná Kijevet, “ha akarná”, annak az volt az értelme, hogy nem akarja, éppen elég jó neki így is. Láthatóan úgy adagolja a támogatást az orosz állammal hivatalos kapcsolatban nem lévő, nem is túl nagy létszámú orosz szakadár seregeknek, hogy az orosz reguláris hadsereg katonáinak egyetlen csepp vére se hulljon, viszont a szakadárok lekössék, kivéreztessék a háborúra amúgy is fölkészületlen, orosz kémekkel rég telerakott ukrán hadsereget, felőröljék az új kijevi kormány támogatottságát. A keleti területen pedig romboljanak fizikailag és mentálisan, hogy ha ezek a területek netán újra Ukrajna részei lennének, az oroszoknak tetsző mértékű autonómiával, az rettentő költséges vásár legyen, és örök viszályforrást jelentsen az ukrán Ukrajnának.

Nem utolsósorban pedig azért, hogy az ukrán gazdaság tönkremenetelét megpecsételje részben a termelő kapacitások megsemmisítésével, részben az orosz piacok lezárásával, részben a költséges háborúra kényszerítéssel, és Kijev a végén térden csúszva kérjen bocsánatot Moszkvától nyugatbarát eltévelyedéséért.

Az ukrán gazdaság szerkezete tarthatatlan, és még inkább azzá vált a 2008-as válsággal. A nyugati segítségnek az az örök feltétele, hogy csökkentsék a szociális célú kiadásokat, és szüntessék még a gázártámogatást. Magyarország mellett Ukrajna a másik ország a volt szovjet tömbben, ahol a lakossági gázárak kérdése folyamatosan a politika középpontjában van, és ahol ezen árak alacsonyan tartása az autoriter kormányok legfőbb eszköze a soha egyről kettőre nem jutó köznép pacifikálására, szavazatainak megszerzésére.  Nem véletlenül volt Putyin visszautasíthatatlan ajánlata a szállított földgáz árának drasztikus csökkentése (485 dollárról 268,50 dollárra 1000 köbméterenként), amikor Janukovics elállt a társulási szerződés aláírásától. A piac rombolása felülről – állami és erőszakos segédletű monopolizálással – és alulról – a piactól idegen árakra való rászoktatással – természetesen meghozza a hosszú távú eredményét.

Ukrajna kettős csapdában van. Az egyik a nacionalizmusé. Putyin minimális saját áldozattal belesakkozta az új kijevi kormányzatot egy olyan háborúba, melyet ha elveszít – területekkel együtt -, azt az ukrán nacionalisták, akik ebben a háborúban a vérüket áldozzák, Trianonként élik meg. Nemcsak a szélsőségesek, hanem a Majdan főárama is. És láthatjuk, hogyan bántak a végül hatalomra kerülő magyar nacionalisták azokkal, akiket – mivel ők nevezhették meg a felelősöket – Trianon felelőseinek neveztek ki. A kifejezetten neonáci Azov Zászlóalj, amely életét, vérét nem kímélve harcol a Donbasszban, már kilátásba helyezte a harmadik Majdant – Porosenko ellen – ha Kijev “cserbenhagyja” őket.

Az Azov Zászlóalj Faxebook-oldaláról: "Ahol mi vagyunk, ott senki másnak nincs helye".

Az Azov Zászlóalj Facebook-oldaláról: “Ahol mi vagyunk, ott senki másnak nincs helye”.

Holott Ukrajnának most érdekében állna, hogy megszabaduljon a távlattalan monokultúrás gazdaságú, erőforrásokat csak elszívó, orosz többsége révén örök konfliktusforrást jelentő Donyec-medencétől, és visszahúzódjon a katonailag megerősített, hadászatilag jobban tartható, ukrán többségű és gazdasági erőforrásoknak sem híján lévő nyugati területre. A Kijevtől keletre lévő gazdasági centrumok közül Harkovban, a hadiipar székhelyén és Dnipropetrovszkban semmire sem jutottak a szeparatisták. Nyugat-Ukrajna pedig a történelmi Kelet-Közép-Európa része volt, és megint az szeretne lenni. Ezt a nem direkt nacionalista megoldást azonban éppen az ukrán többség nehezen tűrné el.

A másik csapda a gazdaságé. Ahhoz, hogy az ukrán gazdaság egy racionálisan kézben tartható területen, vagy akárhogy, egészséges növekedésnek induljon, meg kell szüntetni azt a rendszert, ami Magyarországon is kialakult mostanra: államilag garantált előnyök a kiválasztott oligarcháknak és helyi uraságoknak (“azt üzeni” – csókos kapitalizmus) – meg a jómódba jutás lehetővé tétele helyett szavazatszerző aprópénz-osztogatás a tömegeknek. Az oligarchák ezt felhalmozott vagyonuknak köszönhetően viszonylag jól átvészelik – egyébként most éppen magánvagyonukból áldoznak a haza védelmére, mint a Putyint kis termetű skizofrénnek nevező dniproetrovszki kormányzó -, és jól teszik. De a többség, mostani és magától is súlyosbodó nyomorához képest, rosszul viselné.

Egy ilyen átmenetet akkor lehet véghezvinni, ha van olyan osztatlanul elismert nemzeti cél, amely egyesíti a népet. Így történt a balti államokban vagy éppen Írországban. A területi zsugorodás viszont éppen hogy keresztülhúzná a nemzeti motivációt, arról nem beszélve, szétverné az uti possidetis nem tökéletes, de a béke fenntartásához elégséges elvét, precedenst teremtene az agresszív keleti hatalmak számára, és mélységesen megalázó volna a tehetetlenkedő Nyugatnak.

A Nyugatnak most az egyszer észnél kellene lennie, különben elveszti Ukrajnát (is).  Nem elég a közvetlen katonai jelenléten inneni katonai támogatás: a kiképzés, anyagi segítség, amit Obama Talllinban is fölajánlott, vagy a korszerű fegyverek, amelyeket állítólag a NATO-csúcson ígértek. Nem elég a demokratikus és szabadságjogi általánosságok számonkérése és – ha teljesülnek – elégedett nyugtázása. Nem elég az IMF szokásos – egyébként indokolt – követeléslistája a hitelért cserébe: a lebegő árfolyam, az állami kerestek befagyasztása vagy a gázártámogatás leépítése.

Az kell, amit Amerika tett Nyugat-Európában a második világháború után, de a kisebb területen többszörös intenzitással: a tartható területekre való visszahúzódás után masszív katonai megerősítés (mivel a nemzetközi jog a közvetlen jelenlétet rövid úton nem teszi lehetővé: fegyverekkel, pénzzel és tanácsadókkal). Beleszólás – igenis, beleszólás – a belpolitikába, a szélsőségek tudatos visszaszorítása, amilyen eszközzel csak lehetséges. A súlyos stratégiai engedmény oroszellenes propagandafegyverré alakítása – ha a világháború után megvolt erre a képesség, talán most is megvolna.

És nemcsak gazdasági segítség, afféle Marshall-terv, hanem az, hogy számoljanak az oligarchikus-posztszovjet gazdaság gyógyíthatatlan beteg voltával, és tüneti kezelés helyett ragaszkodjanak a szerves piacgazdaság kiépítéséhez, akár a korábbi, nem demokratikus rendszer által kegyelt oligarchák segítségével (igen, mint Németországban és Olaszországban). Annak a bevallása és propagálása, hogy ez az igazi Nyugat – és a jólét és nyugalom és rendezettség, amit az ukránok az oligarchák kereskedelmi tévéiben látnak, s Európa lényegének hisznek, ennek az eredménye.

Persze mindehhez a Nyugatnak is rá kell ismernie magára. Különben Ukrajna évtizedeikre sötét válságövezet lesz, a káosz, a stagnálás és az oroszfüggőség fertőző góca, ahonnan a fertőzés pillanatokon belül elérhet a roppantul legyengült immunrendszerű Magyarországra is.

Andrij Szadovij lembergi polgármester és családja a Dicsőség Dombján, 2014. május 9-én, a II. világháború áldozatainak emléknapján.

Andrij Szadovij lembergi polgármester és családja a Dicsőség Dombján, 2014. május 9-én, a II. világháború áldozatainak emléknapján.