Szeptember 3-a érdekes nap volt a gazdasági adatok publikációs naptárában. Ekkor jelent meg reggel a KSH közleménye a második negyedévi GDP alakulásáról (második becslés). Ez vidám ünneplésre adott okot, hiszen 3,9%-os növekedést mutatott a tavalyi azonos időszakhoz képest, ami jelentősen meghaladja az Európai Unió első becslés szerinti 0,2%-os adatát. Később pedig közzétették a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) idei jelentését a világ országainak versenyképességéről.

Magyarország a tavalyi 63. helyről idén a 60.-ra került. Úgy tűnik, van hát ok ünnepelni, a Nemzeti Együttműködés Rendszere tényleg jobban teljesít.

Azért még várjunk a pezsgőbontással! Ha nemcsak az adatokat magukat nézzük, hanem azt is, hogyan jöttek ezek ki, akkor már kevésbé bíztató a kép. A GDP növekedés zömét, 1,6%-át az ipar hozta, amiről tudni lehet, hogy elsősorban az új autógyárak és járműipari beszállítók teljesítményének felfutása miatt nőtt lendületesen. (Utána a szolgáltatások következnek 1%-kal, amiket a NER ideológusai visszaszorítandónak tartanak.) Az idei első félévben a GDP 14 500 milliárd forintot tett ki, az export 14 700 milliárd volt. Vagyis a teljes Magyarországon megtermeltnek megfelelő jövedelemtömeg származott a külpiaci eladásokból. (Volt persze import is, a külkereskedelmi egyenleg hozzájárulása a GDP növekedéshez csak 0,2%) Látható tehát, hogy az ország működése lényegében attól függ, hogy hogyan ítélnek meg bennünket a külföldi vevők és befektetők.

A WEF index azért olyan nagyon fontos, mert ez az egyik olyan nemzetközi összehasonlítás, amelyet sokan elfogadnak és figyelembe is vesznek tartós együttműködésről szóló döntéseikben. Nem, nemcsak működő tőke befektetésnél, hosszú távú árucsere, hálózatba kapcsolás, vagy akár technológiai együttműködés fontolgatáskor is. És nem csupán a WEF rangsorban elért helyezést nézik.

A WEF index egy összetett mutató. Több mint száz szempontot értékelnek, ezeket 12 pillérbe rendezik. A pillérek három alindexet alkotnak: az alapkövetelményekét, a hatékonyságnövelőkét és egy szoft tényezőket összefogó csoportot. Mindent pontoznak és összeszámolnak, így végül kijön egy összesített pontszám, ez alapján állítják fel az országok rangsorát. A vizsgált országok száma évenként változik, ezért a pontszám a rangsorbeli helynél pontosabb eligazítást ad az adott ország versenyképességi teljesítményéről.

Magyarország 2013-ban 148 ország között volt a 63., 2014-ben 144 ország között a 60. Egy ország esett ki, amelyik előttünk volt a tavalyi listán: Brunei. Összesített pontszámunk 4,25-ről 4,28-ra nőtt. A sok szempontból (logisztika, klíma, fejlettség, méret, stb.) alternatívaként számba vehető országok közül Csehország helyezése a 37., pontszáma 4,53. Szlovákiáé a 75. hely 4,15 ponttal. A pontszám néhány tizedes eltérése tehát igen nagy helyezésbeli különbséget is okozhat a rangsor közepe táján. A cseh pontszámok minden pillér esetén meghaladták a magyarokat, tehát a rangsorbeli különbség azért igencsak megalapozottnak tűnik. A szlovák pontszám a pénzpiacok fejlettségében 0,6 ponttal haladja meg a magyart, ebben főként a bankok stabilitása játszik szerepet, de hozzájárul a jogi szabályozás és a megfizethetőség, földrajzi elérhetőség is.

Szomszédaink makrogazdasági környezetének megítélése is jobb mint a magyaroké az alacsony tavalyi inflációnak köszönhetően, és az üzleti szektor komplexitását is kissé kedvezőbbnek értékelték a helyi beszállítók száma és minősége, a marketing elterjedtsége, a termelési folyamatok komplexitása miatt. Infrastruktúrában, piacméretben és az oktatás-egészségügyi pillérben maradnak el tőlünk. Nem tűnik behozhatatlannak a hátrányuk.

A WEF pontszámok alakulása 2014

Picture1

(Forrás: WEF)

A környező országok tehát elég jó eséllyel szippantanák el előlünk azt a távoli döntéshozó által tervezett üzletet, aminek helyét csak a WEF index tanulmányozása alapján határoznák meg. De szerencsére ennél merészebb üzletemberek is vannak, ők a rejtett lehetőséget, a javuló gazdaságokat szeretik. Ha a tavalyi és az idei magyar pontszámokat összehasonlítjuk, akkor számukra sem tűnünk igazán ígéretesnek.

Magyarország WEF pontszámai, 2013, 2014

Picture2

(Forrás: WEF)

A legnagyobb javulás a makrogazdasági környezetben volt, az infláció nálunk is csökkent tavaly. A WEF nagylelkűbben ítélte meg a hitelminősítésünket is, mint a nemzetközi minősítő intézetek, mert 49,6-ról 52,1-re emelte a pontszámunkat.

Az infrastruktúrában mindenféle közlekedési mód értékelése javult egy kicsit, a repülésé a legjobban. Kicsit javult az árupiacok hatékonyságának megítélése, a profitarányos adók jobb értékelése miatt (így is nagyon magasak). Egy pillérnél volt romlás: az általános iskolába járók aránya csökkent, így hiába nőtt az átlagéletkor, a negyedik pillérnél pontot vesztettünk. Minden változás csekély volt, Magyarország versenyképessége összességében tehát nem sokat változott.

Érdemes áttekinteni a gyenge pontjainkat, hiszen nyilvánvalóan ezek javításával nőhet a pontszámunk és kerülhetünk előrébb a rangsorban. A WEF szerint a legnagyobb lemaradásunk az üzleti komplexitás terén van. Az ide tartozó tényezők mindegyike hátrébb van a rangsorokban, mint az ország összesített helyezése. A legdurvább megítélést a vállalatvezetők hatalommegosztási hajlandósága kapta. A cégvezetőink nem szívesen adják ki a döntést a kezükből, nem bíznak meg annyira munkatársaikban, mint máshol, így sikerült 144 ország között a 133. helyet megcsípni. Javukra szóljon, hogy tavaly óta a pontszám 0,1 ponttal már emelkedett.

De nagyon rossz megítélést kapott a nemzetközi kereskedelemben elfoglalt pozíció (104. hely) és az értéklánc szélessége (100. hely), vagy a helyi beszállítók száma (95.) is. Ezek a tényezők azt mutatják, milyen mély a munkamegosztás és a kooperáció az üzleti életben. Mindent kézben tartó, lehetőleg saját erőre támaszkodó cégek és menedzserek képe rajzolódik ki előttünk, azt meg már Adam Smith óta tudjuk, hogy a nemzetek gazdagságához az ellenkező irányba vezet az út. Ha meg belépnek a nemzetközi forgalomba, akkor – épp a támogató partnerhálózat hiánya miatt – csak alárendelt pozíciókat képesek megszerezni.

Mielőtt kiátkoznánk a magyar vállalatvezetőket, érdemes tovább nézni a jelentést. Nem ok nélkül olyanok ők, amilyenek. A második legrosszabb versenyképességi pillérünk (83. hely) az intézményeké. Itt a legpocsékabb tényezőt a kormányzati szabályozás terhei jelentik, 129. hely. Pedig ez még javult is tavaly óta 2,4 pontról 2,6-ra. Nem sokkal marad el tőle a kormányzati hivatalnokok kivételezési hajlama (122.), a jogrendszer (104., 121.) és a vállalati irányítótestületek hatékonysága (120.). Így persze a politikai döntések átláthatósága (119.), a politikusokba vetett bizalom (113.) is mélyen az ország összesített helyezése alatt van.

Rossz még a közpénzek elosztásának, a befektető- és tulajdonvédelemnek, a kormányzati kiadások pazarló voltának megítélése is. Persze, a vállalatok sem maradnak el a válaszadással, magatartásuk etikus voltát is csak a 96. helyre teszik.

agitpropA többi pillér pontszáma nem tér el ilyen durván az ország összesített pontszámától. Akad azonban még néhány igencsak rossznak tartott tényező ezekben is. Az innovációs pillér például egész jó 50. helyezést ért el, de az innovációs kapacitásunk csak a 127. Ezt a sok szabadalom használata ellensúlyozza (29. hely). A vevők komplexitása is csak a 124. helyen áll, a profitot terhelő adóké a 114-en, ha a vámtarifákkal nem volnánk az 5. helyen, akkor az árupiacok hatékonysága sem érné el a 65. helyet.

A munkaerőpiac hatékonysága elég gyenge, ezt részben a tehetségek megtartására (122. hely) és vonzására (118.) való képtelenség okozza. Hiába állunk a 43. helyen a munkaerő felvétel és elbocsátás könnyűsége szempontjából, ha a munkára rakódó terhekben 128. a helyezésünk.

A pénzpiacok sem fényesek éppen a 73. helyükkel. Itt is több tényező értékelése nagyon kedvezőtlen: 126. vagyunk a hitelhez jutás könnyűsége, 121. a kockázati tőke elérhetőség tekintetében és a helyi értékpapírpiac finanszírozási képessége is csak a 106. helyhez elég. Szóval, a bankok elleni háború helyett ezeken kéne inkább javítani. Mert le lehet győzni a pénzintézeteket, de minek. Hogyan megy akkor a gazdaság finanszírozása, ki bonyolítja a pénzügyi tranzakciókat? Az állami kézben levő pénzintézeti rendszert kipróbáltuk már, kösz, nem kérjük vissza. A gondosan kiválasztott magánkezekben levőt (csókos bankrendszer?) pedig ki sem szeretném próbálni, nem tartanám akárkinél a havi fizetésem felhasználásig.

Ha átfutjuk az egyes tényezőket, akkor az tűnik fel, hogy olyanokban kaptunk jó helyezést, amelyek mérhető, “kemény” adatokon alapulnak: például a HIV fertőzöttségben és inflációban az élen állunk, a kereskedelmi vámokban az 5., a GDP arányos exportban a 8., az üzletindításhoz szükséges napok számában a 14., GDP arányos importban a 15. hely a miénk.

Tehát az elmúlt években, inkább évtizedekben volt itt fejlődés, csakhogy különféle célkitűzéseket teljesítő folyamatok nyomán. Így nem jött létre a gazdaság és társadalom szereplőinek az a fajta összehangolt működési rendje – sem a jogi, sem a szélesebb értelemben vett (normák, szokások, hiedelmek, stb.) intézményrendszer – ami a megalapozott, tartós és fenntartható növekedéshez szükséges egy gazdaságban.

A magyarázatért sem kell messzire mennünk: voltak kormányzati intézkedések, EU-s programok, állami, önkormányzati és uniós pénzügyi ösztönzők, ezek működtek is a maguk szegmensében (persze eltekintve azoktól az esetektől, amikor nem), de meg is maradtak a maguk homokozójában. Az ország inkább szétszakadt, mint összehangolódott ezek nyomán, a kohéziós hatások elmaradtak. Vannak javuló mutatóink és naponta megéljük, hogy egyre rosszabb itt élni és gazdálkodni. A társadalom felülről vezérelt átalakítása ritkán vezet szerves fejlődéshez, stabil új működési mód kialakulásához. Nem kivétel Magyarország sem. A NER lehet, hogy nemzeti, de nem vált az együttműködés rendszerévé.

A mostani tankönyvek modorában itt egy feladat politikusok és annak készülők számára: nézzetek utána és beszéljétek meg, mi a katallaxia (catallactics) szó jelentése?