Ha szociális támogatásról van szó, mindenki ugyanazt a mantrát hajtogatja: nem halat kell adni, halászni kell megtanítani. Ez nem attól “csak” mantra, hogy ne lenne mélységesen helytálló, hanem főképpen attól, hogy a valóságban a szociális támogatás majdhogynem egyet jelent a havi segélyosztással, ami semmi más, mint hogy adunk neki egy halat, verje el az éhét, és ezzel részünkről megtettük a kötelességünket.

A segélyezéssel azonban több baj is van. Egyrészt nem segít annak, aki nem többé-kevésbé jóllakni akar, hanem segítséget ahhoz, hogy nehéz helyzetéből kikerülve megtalálja a módját annak, hogy ismét maga gondoskodjon megélhetéséről. Másrészt a megélhetés felelősségét leveszi a szegény ember válláról, és elhiteti vele, hogy a társadalom feladata gondoskodni róla.

Az állami szociálpolitika ráadásul messze van, a fővárosból nemigen látja a konkrét problémákat, az egyszerűbb megoldást választja, mint a rossz szülő: törődés helyett pénzt ad, hogy ezzel megváltsa nyugalmát. Az önkormányzat már jobban tudatában lehet a helyi problémáknak, de mivel pénze nagy részét be kell fizetnie az államnak – amiből az állam belátása alapján kap esetleg vissza -, kevés eszköze van a szegények megsegítésére akkor is, ha egyébként a szükséges szándék megvan. De egy választott intézményben, amelynek legfontosabb célja, hogy újraválasztassa magát, ez a szándék mitől születne meg? Egyéni kivételek vannak, de rendszerszerűen ennél több nem várható el: az adminisztratív irányítás adminisztratív döntéseket hoz.

A baloldali, szocialista, közösségi szolidaritásnál jóval hatékonyabb megoldásokat tesz lehetővé a kapitalizmus. Célja nem(csak) a segítség, az együttérzés, hanem bizony ezen a téren is haszonelvűen gondolkodik: magától értetődő, hogy egy államon, de bármely közösségen belül, az a jó, ha minél több a bevétel és minél kevesebb a kiadás. A szociális segély kiadás, a munkához, megélhetéshez juttatás bevétel.

A szolidaritás szép dolog, de a segítség többet ér, mint a sajnálat.

Amerikában a szegények megsegítése mögött is leginkább a magántőke áll. A hajléktalanokat mégis ellátják, a legszegényebbek mégis hozzájutnak egy tányér leveshez, a szegény, de tehetséges diák számára mégsem lehetetlen akár a legjobb egyetemre bejutni. Amerikában az egész szociális szférát, beleértve az egyének felelősségtudatát, az határozza meg, hogy “ha én nem cselekszem, nincs, aki megtegye helyettem”. De hogy egyeztethető össze a jótékonyság a kapitalizmussal?

Közmunkások bevetésen (fotó: hvg.hu)

Közmunkások bevetésen (fotó: hvg.hu)

Az unokahúgom – egy erős közösségi és szociális érzéssel teli egyetemista – idén nyáron Fullbright-ösztöndíjjal öt hetet töltött az Egyesült Államokban, ahol kurzusuk célja az úgynevezett social entrepreneurship (magyarul társadalmi, esetleg szociális vállalkozás), megismerése és elsajátítása volt. Az Európa különböző államaiból érkezett fiatalok feladata az volt, hogy a saját országukból fontos társadalmi és szociális célokat mutassanak be, majd megtanulták kidolgozni, hogy is kéne megoldani: milyen formában, mennyi pénzből, és hogy lehet meggyőzni az államot, ill. azokat a támogatókat, akiket megkeresnek, hogy érdemes erre a célra pénzt áldozni. Washingtonban, mielőtt egy állami tisztviselő előtt bemutatták, mit végeztek, még azt is be kellett gyakorolniuk, hogyan tudják elképzelésüket röviden, tömören, lényegre törően előadni. Mert a magántőke csak olyan üzletbe fog, amelynek jó esélye van a sikerre, és még ha áldoz is rá, hogy másoknak segítsen, ott is ragaszkodik hozzá, hogy a segítség célba érjen és hasson.

A társadalmi vállalkozás is vállalkozás. Annyiban különbözik a piaci vállalkozástól, hogy a profiton kívül valamilyen egyéb, társadalmilag fontos célt is figyelembe vesz: fogyatékkal élőknek biztosít munkát, szegényeknek segít rendbe hozni az életüket, csökkenti a környezeti károkat, stb. Lehet teljesen vagy részben profitorientált, alapulhat teljesen jótékonyságon, lehetnek alkalmazottai vagy foglalkoztathat önkénteseket, termékeit forgalmazhatja piaci árakon, kedvezményesen (mindenki vagy egy megcélzott réteg számára) vagy teljesen ingyen. Abban viszont hasonlít rá, hogy olyan üzleti modell áll mögötte, ami meglévő piaci igényt elégít ki. Az adományok csak a projekt beindításában segítenek, ottantól kezdve a vállalkozás – jó esetben – már kitermeli azt a bevételt, amiből folytatni, vagy akár bővíteni tudja tevékenységét.

A világszerte legismertebb szociális célú vállalkozás a Muhammad Yunus által kitalált mikrohitel, amelynek lényege, hogy egész kis vállalkozóknak olyan kis összeget ad kölcsön, amekkorával egy bank nem foglalkozik, viszont egy iparosnak a megélhetését jelentheti. Akinek nem világos, mire jó egy pár dolláros hitel, gondoljon arra, mennyit ér egy hajléktalannak, ha meg tud venni egy egyszerű mobiltelefont, amint keresztül elérhető, ha pl. valahová munkára jelentkezik.

Az ember nem is gondolná, hányféleképpen lehet segíteni a rászorulókon, ha az embert foglalkoztatja a kérdés. Amerikában például óriási távolságok vannak, a diákok, ha megtehetik, nem viszik összes bútorukat, ruhájukat több ezer kilométer távolságra, hanem inkább megveszik a legszükségesebbeket a helyszínen. És amikor végeznek, ezek nagyobbrészt ott is maradnak. Az indianai Bloomingtonban, az Indiana Egyetem székhelyén ezeket az ott hagyott holmikat egy önkénteseket foglalkoztató cég összegyűjti, ha szükséges, kijavítja, kategorizálja, és évente egyszer vásárt rendez, ahol olcsón eladja őket. Washingtonban működik egy másik cég, ők a könyvesboltoktól gyűjtik össze a már nem eladható minőségű könyveket, amelyek azonban még használhatóak, és olcsó áron adják tovább olyan tanároknak és intézményeknek, amelyek hátrányos helyzetű gyerekeket oktatnak. Csupa kézenfekvő ötlet.

Társadalmi vállalkozások Magyarországon is vannak. Az egyik legsikeresebb ilyen a csömöri székhelyű Összefogás az Egyenlő esélyekért, ahol fogyatékkal élő, megváltozott munkaképességű gondozottak foglakoznak szövéssel, fonással, gyertya- és kerámiakészítéssel. A termékek minőségére jellemző, hogy a vállalkozás nem hirdeti, hogy dolgozói megváltozott munkaképességűek, mert nincs igényük szánalomból vásárlókra.

Hasonlóan társadalmi vállalkozásként indult az Ability Park, amelyről korábban Az Ability park alkonya címen írtam. Sajnos az ő történetük szomorúbb. A cikk 2009-ben készült, de már akkor folyamatos nehézségekkel kellett megküzdeniük, mert nem tudtak elég támogatásra szert tenni. 2012 augusztusa óta nincs állandó bemutatóhelyük, de ötletekben nem szenvednek hiányt.

Sok szó esik mostanában arról, micsoda nagy a szegénység Magyarországon, egyes felmérések szerint a lakosság mintegy 40%-a a szegénységi küszöb alatt él. Lehet róla vitatkozni, hogy a kormány megtesz-e mindent a társadalmon kívül rekedtek, fogyatékkal élők támogatásáért, de miért teljesítene ezen a téren jobban az állam, mint bárhol másutt? Vegyük tudomásul: arra számíthatunk, amit mi magunk megcsinálunk, és a lehetőség az utcán hever. Ez a társadalmi szolidaritás. Nem pedig az, hogy közösségbe tömörülve, állami hatalommal döntsük el, kitől vegyünk el, és azt kinek adjuk oda.