Ülök a reptéren és honvágyam van. Ujjaim dobolnak az asztalon, várom, hogy indulhassak, hogy indulhassak haza. Igen, én is azon sok magyar egyike vagyok, akik távol vannak hazájuktól. Európa szívében, egy kis európai országban születtem, Magyarországon. Választott lakhelyem most Budapest, távol Nyugattól, távol az európai kultúrától. Amíg várok itt Ferihegyen, hogy egy rövid időre hazalátogathassak, vissza a Európába, szeretném megköszönni azoknak, akik ezt az égető honvágyat előidézték bennem.

Először is szeretném megköszönni az államnak, amit az utóbbi több mint húsz évben tett. Az államnak, amely nem bízik az emberekben, hogy önállóan tudnának gondoskodni magukról, amely azt képzeli, hogy mindenkinél jobban tud mindent, s úgy hiszi, hogy ez az állapot fenntartható. Köszönöm, mert egyre jobban megértem, milyen lehetett a szocializmusban élni, ugyanis mindinkább sodródunk a történelmi ismétlések felé. És nem csak a szocializmus, hanem a minden szabadságot semmibe vevő állam felé, jelenjen meg bármilyen név alatt.

Szeretném megköszönni tehát az utóbbi évtizedek politikai vezetőinek, akik egymást túllicitálva tiporták sárba azt a szabadságot, ami a rendszerváltást követően esélyt adott volna az országnak, hogy előre jusson. A változás szele adta kezdeti lökés után, rohamtempóban menekülünk vissza. Mégis most szeretném megköszönni, most, hogy Orbán Viktor Magyarországot végleg kitépte Európa szívéből. Nesze neked, liberális demokrácia és fene nagy szabadság, kövessük inkább a putyini modellt. Köszönöm szépen, de én jól éreztem magam Európában.

Köszönöm az ellenzéknek is, mert ők legalább nem tudtak kárt okozni évek óta. Nem azért, mert nem próbáltak, hanem mert képtelenek voltak jelentős sikereket felmutatni és semmit sem tanultak a hibáikból. Az mégiscsak szomorú, hogy nincs alternatíva, nincs egy jelentős párt sem, amelyik bármiféle működő jövőképet tudna felmutatni. A magukat nemzeti jobboldalnak nevező nem tudom micsodákról ne is beszéljünk. Ők annak örülnének a legjobban, ha még inkább az orosz politikai kultúrkör részei lennénk, szemben az európai érdekekkel.

A kirekesztés, idegengyűlölet és megfélemlítés csak Európa legsötétebb óráján volt jelen ilyen mértékben a kontinensen, mint ma Magyarországon. Európa tanult belőle, szembenézett a múltjával. Magyarország nem néz szembe, csak vissza. A hivatalos álláspont szerint a felelősség nem a miénk, csak a kor dicsősége. Dicsőség, ha az illető éppen nem zsidó, cigány, meleg, vagy akármi más, kivéve igaz magyar.

airport

Sajnos afelé tartunk, hogy csak az teljes jogú ember, aki a katolikus családmodellt követi. Férj, feleség és legalább három indoktrinált gyerek. Indoktrináltak, mert oktatási rendszerünk másra sem jó, csak arra, hogy az emberek ne tanuljanak meg önállóan gondolkodni, és ne tegyenek fel kérdéseket. Ugyanis önálló emberek mellett ugyan mi szükség lenne egy atyáskodó, erős államra? A gyerekek az államilag meghatározott hasztalan maszlagot tanulják.

Ilyen oktatás mellett nem csoda, hogy a művészet veszít önállóságából. Az államosított művészet megszűnik kultúrának lenni. Egy hamisított történelem nemzeti giccseit kitermelő szűk réteg marad, tagjaik művészként tetszelegnek hamis bérmunkáik előtt.

Körbenézve itt a reptéren, meg kell köszönnöm a Magyarországon közutálat tárgyát képző multiknak is. Ugyanis ők azok akik, visszareptetnek Európába. Továbbá ők azok, akik szembemenve a rezsicsökkentéstől rikító számlát könnyes szemmel lebegtető közhangulattal, maradnak, ameddig tudnak. Adnak munkát, megmutatják, hogy a szabad piac – már ahol van – működik.

A szomorú igazság azonban az, hogy hiába köszönöm a fent említetteknek, az igazi ok, amiért honvágyam van Európa iránt, nos, sajnos mi vagyunk. Mi, a mérgezett társadalom, amelyből kiveszett a szolidaritás, a legtöbben már nem állnak meg az utcán segíteni, ha valaki elesik, mindig csak mástól várják a segítséget, önmaguk a kisujjukat sem mozdítanák. Mi vagyunk az oka annak, hogy itt tartunk, Mi, beleértve magamat is, akik nem tettünk eleget, hogy jobb körülmények között, Európában éljünk.

Itt az idő, hogy ne csak tétlenül üljünk. Föl kéne ébredni. Így is sokat késtünk. A kormány már támadja a civileket, akik próbáltak volna változásokat hozni, de még nem késő. Nem szabad feladni, sosem szabad feladni. Őszintén, minden szarkazmus nélkül szeretném megköszönni azoknak, akik tényleg próbálnak cselekedni, változásokat elérni. És pont ezért látogatok csak röpke időre vissza, Európába, és ezért nem költöztem még el Magyarországról. Mert szemben az állammal én nem nézem hülyének az embereket. Nem tartom őket eredendően rossznak. A leírtak ellenére optimista vagyok. Nem azért, mert a jó úton haladunk, hanem azért, mert képesek vagyunk azon haladni. Csak el kéne már végre kezdeni. El kéne kezdeni visszaindulni, nekünk, magyaroknak – Európába.

 

(Fotó: migrantsrights.org.uk)