Nemrég megjelent az EU versenyképességi rangsora, egy kutatócsoport összeállításában, persze Magyarország eléggé hátul foglal helyet, ami nem csoda, akárhogy nézzük is a versenyképességet. Az sem túl meglepő, hogy az élen Európa high-tech államai végeztek. Az érdekes rész ott kezdődik, hogy Pogátsa közgazdász fogta a rangsort, és rövid elemzésként közölte, hogy lám-lám, ez csupa jóléti állam, mi pedig, mármint a Kapitalizmus blog, Lázár János szálláscsinálói vagyunk, vagy mi, de bezzeg mennyire nincs igazunk.

Kitérő. A Lázárról szóló kitételhez annyit, hogy ha választani lehetne, tízből tízszer, ezerből ezerszer választanám Lázár Jánost Pogátsa közgazdásszal szemben, tekintve, hogy Lázár János céljai legalább az ő saját szempontjából értelmesek. Ez Pogátsa közgazdászról és barátairól nem mondható sajnos el, ők ugyanis az úgynevezett közjóért küzdenek, bármi áron, és hát jellemzően ilyenkor annál rosszabb a közjónak.

Szóval Pogátsa közgazdász néhány alapvető tényről megfeledkezik a rövid elemzésben. Egészen pontosan háromról.

Egy. A versenyképesség nem feltétlenül objektív szempont, ez a rangsor is hét, a kutatók által kiválasztott és súlyozott pillérre épül, amelyek között vannak direktben az újraelosztást és a szociális biztonságot mérők, illetve vannak ugyan nem direktben ezt mérők, de ezzel szorosan összefüggő szempontok is. Hogy mást ne mondjak, a szociális rendszer és a fenntartható fejlődés mérése például a nagyobb állami szerepvállalást jutalmazza, és tekintve, hogy Európában az oktatási és kutatási pénzek jelentős része sem piaci eredetű, ezek a fejezetek is nyilván a minél inkább újraelosztó államot jutalmazzák.

Hogy aztán ezek mennyiben járulnak hozzá ahhoz, amit versenyképességnek gondolunk? A triviális okoskodásokon kívül tudja a fene, pont azért, mert hát az egész kicsit attól függ, mit veszünk bele a versenyképességi mutatókba. És minél önkényesebben válogatjuk meg, mit használunk mutatónak, annál nagyobb ostobaságra juthatunk. Szóval legyünk egy kicsit minden statisztikával óvatosabbak. Annál is inkább, mert egy mutató sem mindenható, a lista élén álló Finnország például akármilyen versenyképes is, enyhe recesszióban volt tavaly – talán mert a versenyképesség nem sokat számít, ha a gazdaság nem-piaci része nagyjából egy behemótcégre épít.

Produktív üzemmód (Fotó: MTI)

Verseny, képesség (Fotó: MTI)

Kettő. A GDP, a növekedés és hasonlók sokkal jobban mérhetőek a versenyképességnél, van is róluk egy halom adat, ráadásul a mindenféle szociális fejlettségre kidolgozott mérőszámok, pl. a HDI nagy mértékben korrelálnak az egy főre eső GDP-vel. Úgyhogy tetszik vagy sem, egyelőre az emberiség nem talált ki jobbat a jólét mérésére, mint a GDP. És ebben Hans Roslingnak sokkal jobban hiszek, mint Pogátsa közgazdásznak. A GDP és az adóelvonás kapcsolatáról pedig jellemzően azt szokták találni, hogy erőteljes összefüggés van az adózás növekedése, valamint a GDP (és így az egyéb jóléti mércék, mint a HDI) csökkenése között.

Mások esetleg azt találják, hogy az összefüggés elég gyenge. De olyan adatsort, amely a magas adóztatásból következő gyorsabb növekedést és nagyobb jólétet mutatna ki, hát, mondjuk, hogy nagyon kevesen találnak. Szóval nem egészen értem Pogátsa közgazdász örömujjongását, még mindig senki nem bizonyította, hogy a nagyobb adóterhelésből jobb élet következik. Nem véletlen, hogy még a legbalosabbak sem szoktak direktben ezzel érvelni, hanem sokkal inkább a vélt vagy valós jövedelmi egyenlőtlenségekre, azoknak erkölcsi, valamint vélt vagy valós gazdasági következményeire mutatnak rá.

Három. Pogátsa közgazdász minden bizonnyal kihagyta a jelentés további részeinek alapos tanulmányozását. Például az 5. ábrát, ahol a versenyképesség egyes komponenseiben elért pontszámokat ábrázolják a régi EU tagállamokra (EU15), meg a 2004 utáni újakra, illetve a BRICS országokra:

competitiveness

 

Erről a képről az derül ki, hogy a régi és új tagállamok között két ponton van lényeges strukturális különbség: innovációban a régiek jobbak, hiszen nem meglepő módon a szocialista gazdaságoknak sosem volt erősségük a releváns, piacon értékesíthető high-tech, illetve a munkaerőpiac rugalmassága, ami az alacsonyabb munkabérű keleti országokban nyilván nagyobb. Minden más területen körülbelül hasonlóak az átlagos arányok, mint ahogy az adóelvonás szintje is hasonló nagyságrendű Európában. Sőt, arányaiban Magyarországon még nagyobb is az elvonás, mint a nyugat-európai gazdaságokban. Eszerint Pogátsa közgazdász logikája alapján olyan versenyképesnek kellene lennünk, hogy csak na.

A megoldás persze egyszerű: a nyugat-európai országok köztudomásúan gazdagabbak, tehát többet is tudnak költeni a jelentésben vizsgált a területekre. Illetve azt is hozzá kell tenni, hogy ezek a jóléti intézkedések ellenére kapitalista államok, és nem pogátsaizmus-matolcsyzmus-bogárlászlóizmus és egyéb, a harmadik világba vezető harmadik utas módon költekeznek, hanem igyekeznek értelmesen tenni mindezt. Persze nem sikerül tökéletesen, de a magyar és egyéb alternatív módszereknél mindenképp hatékonyabb.

Plusz egyként jegyezném meg, hogy már hogyne menekülne a tőke bizonyos része ezekből az országokból, mégis mit gondol Pogátsa közgazdász, hol szerelik össze az Iphone-t, és hol varrják a tömeggyártott ruhákat? És miért? Na ugye.