A Heti Válasz legfrissebb számában két udvari ideológus is azon dolgozik, hogy mentse a menthetetlent, mármint hogy a Főnök Tusnádfürdőn belerúgott egy jó nagyot a Nyugat politikai eszményébe és kivánatosnak tartott valóságába, a liberális demokráciába.

Aki az ötleteket adta neki, elfelejtett szólni, vagy nem tartotta fontosnak, hogy a világon vannak még befolyásos közírók, akik nem a Magyar Nemzetből vagy a Heti Válaszból értesülnek a liberális demokrácia és az illiberális demokrácia mibenlétéről, hanem részben ők dolgozták ki magát a fogalmat (Fareed Zakaria), részben a fogalom pontos definíciója alapján írtak nagyon híres könyvet (Francis Fukuyama), és amit Orbán mond, az eljut hozzájuk, míg fordítva a jelek szerint nem igaz. Ők is gyarló emberek, persze, miként Semjén Zsolt vagy Schmitt Pál, csak több az ész a fejükben. Azonkívül főleg Fukuyama elmélete rászorul némi sallerozásra (nem orbáni értelemben), de ha ebben az ügyben megszólalnak, az többeket érdekel, mint Tusnádfürdő bölcsének legújabb látomásai.

Mindkét udvari értelmiségin látszik a kényszeredettség. Lánczi András meg se próbálkozik zárt logikájú, a valóságra vetíthető fogalmi érveléssel, G. Fodor Gábor pedig még a szokásos lökött metaforáitól is megkímél. Biztosra mennek: nem az a kérdés, hogy a Főnöknek igaza van-e, mert igaza van, és azért van igaza, mert a liberalizmus rossz. A liberalizmus pedig azért rossz, mert akiket mi pillanatnyi vagy tartós felbuzdulásunkban kinevezünk liberálisoknak, azok rosszak.

GFG egyszerűbb eset: kereken megmondja, hogy miről kell vitatkozni és miről nem, és természetesen arról kell vitatkozni, amely témában ő, pontosabban a NER már eleve megnyerte a vitát.

… nem az a kérdés, hogy amit Orbán mond, megfelelel-e Fareed Zakaria (…) meghatározásának. Még csak nem is az, hogy melyik liberalizmus vált érvénytelenné és ezzel meghaladottá, hanem hogy mit is jelent, milyen következményekkel jár üldözöttből üldözővé válni.

Akit eddig, azaz Tusnádfürdőig üldöztek, az GFG szövegéből levezethetően Orbán, az ő rokonai, barátai, üzletfelei, tisztelői, valamit udvari ideológusai; akit mostantól pont ők üldöznek, az a “baloldal”, úgy is, mint szélsőség:

…mert nem a globális piaci erők, multinacionális cégek erőfölényükkel visszaélő bankok számítanak [mint a baloldali pártoknak] , hanem az emberek érdekei. Ezzel a baloldalnak se nyelve, se tere, se témája nem maradt.

Ezek szerint a liberális demokrácia a baloldal fejlövése (mint a Wall Street Journalból is látható), az emberek pedig az Orbán családdal, a Puskás Akadémiával, Rogán Antallal, Csányi Sándorral, Hernádi Zsolttal, Simicska Lajossal, Vlagyimir Putyinnal, Szergej Kirijenkóval (Roszatom) és nem utolsó sorban G. Fodor Gáborral azonosíthatók, legalábbis ők a magyar emberek érdemdús és jellegzetes reprezentánsai. A tusnádfürdői fordulat abban rejlik, hogy “többé nem a baloldal mondja meg, mi a helyes, mi a helytelen, hogyan néz ki a világ és Magyarország”. Mi úgy értesültük, hogy ezt 2010 óta Magyarországon nem a baloldal mondja meg, sőt nagyon nem. A világban pedig Tusnádfürdő előtt hol a baloldal mondta meg, hol a jobboldal, hol a kettő egyszerre, és ez Tusnádfürdő után is így marad. De nem is mi vagyunk kormány- és Fidesz-tanácsadók.

Ezen a ponton tudunk áttérni Lánczi András hasonló tartalmú és módszerű, bár néhány dpi-vel kifinomultabb és épp ezért fenyegetőbb érvelésére. Lánczi professzor is megjelöli, hogy miről kell vitatkozni az olyan közéleti embernek, aki a) átlát a szitán, b) akinek a szavaiban nem nyilvánulnak meg “gyilkos ösztönök” (sic). Természetesen szerinte sem arról, amiről hinnénk: “A kérdés (…) nem az, hogy hogy Orbán Viktornak igaza van-e tusnádfürdői beszédében, hanem az, hogy létezik-e az a kérdés, amit fölvetett.”

A kérdés tehát az, hogy létezik-e a Főnök kérdése (naná), csak az a probléma, hogy ez a Főnök szájából nem kérdés volt, hanem állítás. Ahogyan állítás Lánczi szájából is: “Azaz szükség van-e új államszervezési elvre, mert ami Európa-szerte rendelkezésre áll – a liberális demokrácia -, kimerülőben van.”

Ha kimerülőben van, akkor persze hogy szükség van “új államszervezési elvre”. Ezzel meg az a probléma, hogy az Európai Unió politikai erőinek többsége – a jobbközép és balközép pártok – szerint nincs kimerülőben. Attól még lehetne a főnöknek igaza, csak akkor kinyilvánította, hogy ő nem a többséghez, hanem a szélsőséghez tartozik (nem ahhoz, amit GFG annak mond, az európai szocialisták ugyanis pont úgy a többséghez tartoznak, mint a valódi kereszténydemokraták, a brit konzervatívok és a liberálisok. Hellyel-közzel még a zöldek is, a magyarokat kivéve).

A kimerülés magyarázatául Lánczi olyan történelmi látomást vázol fel, amely már első pillantásra is lyukas: “Kultúránkban két politikai elv csap össze: a liberális jogelvű és a természetjogi konzervatív”. Itt a HV-olvasó hasra kell hogy essen ennyi bölcsesség láttán, különös tekintettel a “természetjogi” jelzőre, viszont aki erre nem hajlamos, annak eszébe jut, hogy “liberális” és “konzervatív” csakis Magyarországon “csap össze”. A világban kiválóan megférnek egymással, sőt: a konzervatív pártok kötelező keretnek tartják a liberális demokráciát, és magukénak vallják az alkotmányosság, szabadságjogok, az individuumtisztelet stb. liberális alapelveit, míg a liberális pártok jellegzetesen inkább jobboldaliak, társadalmi értelemben konzervatívok.

Ami pedig a konzervativizmus és a természetjog viszonyát illeti, a konzervatívok a rendszeren belül konzervatívok, és ha például a rendszerük meghatározó kezdőpontja egy írott, hatályos alkotmány, akkor utálják, ha valaki érzelmi felindulásból, igazságérzetből, rendszeren kívüli szempontok alapján változtatgatja.

Lánczi nem vacakol, meg is mondja, hogy konzervatív az, aki szerint az állam ereje jó, az egyén autonómiája rossz:

Valójában a racionalitás lehetősége itt a kérdés, vagyis hogy milyen áron lehetséges az emberi természetet kordában tartani: az egyén autonómiájával (auto: ön, nomosz: törvény, vagyis öntörvényűségével) vagy az állam erejénél fogva.

A professzor úr itt nem bírja ki, hogy ne üldözze egy kicsit a szokásos üldözendőket:

A liberális arrogancia valójában az egyéni ész vélt fölényén nyugszik, konkrétan Heller Ágnesén, Konrád Györgyén és másokén.

Liberális, sőt arrogáns liberális tehát ezen új definíció szerint az, aki úgy véli, hogy Heller és Konrád észbeli fölényben van Lánczi Andrással, Orbán Viktorral és mondjuk G. Fodor Gáborral szemben.Lehet, hogy ez a vélekedés téves, de az embernek az a benyomása, hogy a kipécézett liberális értelmiségiek csak arra jók az udvari értelmiségieknek, hogy legyen valaki, akinek a legyőzését újra és újra be lehet jelenteni, a saját fölényüket igazolandó, minden arrogancia nélkül, persze.

(Megjegyezhetnénk, persze, hogy akármit gondolunk Heller filozófiai és Konrád írói-publicisztikai teljesítményéről, azért mégiscsak valakik a világban. Ha Lánczi professzornak ez fáj, esetleg valamilyen nemzetközi “liberális” összetartásnak tulajdonítja, felhívnánk a figyelmét arra, hogy ennyire azért nemzetközi konzervatív összetartás is létezik. Neki pedig minimum negyed évszázada volt rá, hogy a szabad és mellesleg liberális Magyarországon munkálkodva elérje a világ szellemi piacán Heller és Konrád ismertségi fokát, ami nem egy külföldi konzervatív gondolkodónak sikerült már. Ha nem ment, nem ment. Talán nem a piac a hibás.)

Ha beszámítjuk Lánczi professzor liberalizmus-definíciójának képlékenységét, akkor is észre kell vennünk még egy hibát. Az egyik leírás szerint a liberalizmus az “egyén autonómiájával” szándékozik az emberi természetet kordában tartani. A másik leírás szerint a liberálisok számára “a politika fő kérdéseire megvannak a végső válaszok: egyenlőség, emberi jogok, intézmények”. Nos, a nyugati világban megvalósult politikai liberalizmus nem az egyén autonómiájával akarja kordában tartani az emberi természetet, hanem éppen hogy a pozitív (nem természet-)joggal és még inkább a hatalommegosztás elvén alapuló intézményrendszerrel.

A létező liberalizmusnak alap-összetevője a hatalommegosztás (amiről Lánczi professzor igyekszik nem tudomást venni) és a hatalmi intézmények kölcsönös kontrollja: kiindulva abból, hogy az egyén alapjáratban nem jó, és biztosan nem mindig jó, pontosan  olyan intézményrendszert kell fenntartani, ami az egyénekben lakozó rosszat – a rossz impulzusokat egymással ütköztetve – semlegesíti, éspedig az állam vagy a közösség erkölcsnemesítő ténykedése nélkül, mert abból még soha semmi jó nem származott.

Liberális politikai rendszerek voltak és vannak. Olyan politikai rendszer is volt és van, amely “a közösségeket az egyén érdeke elé helyezi, az egyéntől alkalmazkodást vár el, a szabadságot az egyén morális tökéletesítésében látja”. Lánczi professzor szerint ez természetjogi konzervativizmus, én más néven ismertem, és örülök, hogy momentán nem ilyen rendszerben élek. Ha rajtam múlik, nem is fogok, a gyerekem se fog.

Önmagában ez még nem volna fenyegető, csak tragikomikus. Európa szellemi vitái az 1930-as években is a liberalizmus válságának, elavultságának, sőt halálának totális magabiztossággal kimondott tételeitől visszhangoztak. Lánczi azonban azt is közli:

…a helyzet az, hogy a liberalizmus válságai a XX. században világégésekhez vezettek. Elsősorban nem a liberális demokrácia óv meg bennünket egy következő világháborútól, hanem az előző kettő rettenete.

Hozzátehetnénk, hogy a nukleáris fegyverek és ballisztikus rakéták léte is, de Lánczi politikatudós nemzetközi politikai-katonai tudatlansága a fenyegetés szempontjából mellékes. A két világháborúhoz nem a liberalizmus válságai, hanem tekintélyelvű és önkényuralmi államok (a közösséget az egyén érdeke elé helyező” stb. kormányzatok) birodalmi terjeszkedő szándékai vezettek. Liberális demokráciák nem kezdtek világháborút, ellenben megnyerték a világháborúkat, miután nem értesítették őket a kimerülésükről. Lehet, hogy Fukuyama tévedett, de aki a liberális demokráciákkal szemben a nem alkotmányos, nem liberális, nemzeti-kollektivista rendszereket részesíti előnyben, az tényleg a történelem végét igyekszik közelebb hozni. Ahogy az az állam is, amelyik az ilyen értelmiségit a tenyerén hordozza.

Kiemelt kép: hvg.hu