Az EP-választásokon a Jobbik olyan szlogennel jött elő, amivel – gyanítom – sokan egyetértenek, ez pedig az európai bérek követelése. A felvetés az első pillanatban jogosnak is látszik, hiszen a nyugati nagyvállalatok itthoni kirendeltségeinél ugyanolyan, nyugaton eladható termékeket gyártanak, mint az anyavállalatnál vagy bármelyik másik fióknál.

Számolni kell azonban azzal is, hogy a Mercedes, az Audi és a többi nagyvállalat azért jön Magyarországra, mert itt alacsonyabbak a fizetések. Ha ugyanolyanok lennének, mint Németországban, nem jönnének ide. Ha pedig elmennének, azzal csak mi veszítenénk. Rengeteg munkahely szűnne meg, és óriásira nőne a munkanélküliség. A cég eközben vagy visszatérne Németországba (ha már nem spórol a béreken, legalább a szállítási költségeket csökkenti), vagy – ami valószínűbb – továbbállna Szlovákiába vagy a Balkánra. Az európai fizetésekkel tehát nem nyernénk, az, ami az első pillanatban logikus és igazságos követelésnek tűnik – egyenlő munkáért egyenlő bért -, a körülmények pontosabb vizsgálata során már nem is olyan jó ötlet. Az a tény pedig, hogy a fent említett külföldi cégek találnak ennyiért magyar munkást, arra utal, hogy a munkavállaló különösebb fejtörés nélkül is tisztában van ezzel.

Ami igaz Európa nyugati fele és Magyarország között, az hasonlóan igaz hazánk nyugati és keleti vége viszonylatában is.
Kelet-Magyarország néhány régiójában igen magas a munkanélküliség, mióta a megalomán szocialista nehézipar legnagyobb bázisai tönkrementek, és helyettük nem jött létre más. A szakmunkásoknak életük derekán kellett volna átképezni magukat, a többnyire a Nyírségből ingázó képzetlen segédmunkások iránti igény pedig gyakorlatilag megszűnt.

Az infrastruktúra leépült, miközben fizetőképes kereslet hiányában azok a munkahelyek is sorban megszűnnek, amelyekre normális esetben szükség és igény lenne. Sok helyen az egyetlen munkáltató az önkormányzat, de annak nincs pénze, hiszen alig vannak adófizetők. Ezen a helyzeten kormányok sora sajnálkozott, de nem tett semmit, míg végül az utolsó tettekre szánta el magát, és bevezette a közmunkát.

Közmunkások (Fotó: Tury Gergely, hvg.hu)

Közmunkások: nincsenek alkupozícióban (Fotó: Tury Gergely, hvg.hu)

A közmunka kétségtelenül lehetőséget jelent. Néhány kreatív vezetésű település a Start közmunkaprogram révén tőkét tudott kovácsolni belőle (1)  azáltal, hogy egyfajta termelői közösség alakult ki. Ez jó, de ideiglenes megoldás, a történelem arról tanúskodik, hogy a közösségi forma csak a nyomorból való kilábalásra alkalmas, a jólét megteremtésére nem. Nézzünk ugyanakkor szembe azzal, hogy a néhány kivétel ellenére, amikor éltek az adódó lehetőséggel, gyakoribb az, hogy a közmunka látszatteljesítményért fizet, hiszen állami pénzről van szó, minek spórolni vele, és – szintén mint állami pénz – viszonylag könnyű lehetőséget biztosít a visszaélésekre is.

A közmunka lehet segítség, de nem jelent kiutat. Olyan, mint az egész állami jótékonyság, amikor a szegény ember naponta megkapja a tányér levesét (havi segély), de semmi esélye rá, hogy egyszer majd ő maga vegye meg magának. Célja nem az értékteremtés, hanem csak az öncélú munka, a napi tevékenység biztosítása, és a munkára nevelés. De hiába ad pénzt az állam, ettől nem lesz több munka, és a munkára nevelt ember sem tud dolgozni, ha nincs hol.

Kelet-Magyarország számára igen nehéz a kilábalás ebből a helyzetből, de nem lehetetlen. A megoldás a minimálbér jelentős csökkentése, esetleg teljes megszüntetése.

Mi mással, mint az alacsonyabb bér lehetőségével lehetne meggyőzni a piaci szereplőket, hogy Borsodban vagy a Nyírségben alkalmazzon munkásokat, amikor Vasban, Győr-Sopronban ugyanazért a pénzért munkához, munkamorálhoz, öngondoskodáshoz sokkal jobban hozzászokott dolgozókat kaphat? Mi mással, mint ezzel lehet segíteni a keleti országrészben élő vállalkozó szellemű polgárt, aki eddig azért nem vágott bele, mert nem telik rá, hogy a 100 ezer forintos minimálbért és a hozzá tartozó járulékokat kipengesse? Pedig kár, hiszen keleten rengeteg ember boldogan dolgozna, ha ezzel eltarthatja a családját, a vállalkozónak pedig népes tömegből lenne lehetősége “kimazsolázni” a legjobbakat.

Attól aligha kell félni, hogy a Dunától nyugatra is csökkennének a jövedelmek. Ott van alkupozíció, némely régióban munkaerőhiány van, de az sem valószínű, hogy a Szlovákiából átjáró “vendégmunkások” megelégednének alacsonyabb jövedelmekkel. Ugyanakkor, ha olyan körülményeket akarunk teremteni, hogy bizonyos egyszerűbb munkákat érdemes legyen keletre hozni, nem ragaszkodhatunk a nyugat-magyarországi bérekhez. A nagyobb munkaerő-kínálat nyilván árcsökkenést okoz, a “keleti kiruccanás” pedig csak akkor éri meg, ha olcsóbb, mint otthon maradni. Ott viszont ezzel jelentősen csökkenhetne a munkanélküliség.

A pénz, akármilyen kevés is, a munkás saját keresete lenne, amivel mindenképpen nyer, ha nem mást, önérzetet, márpedig ha a nyomorhoz való alkalmazkodás első lépcsőfoka ennek elvesztése, a visszatérés útja visszanyerésén keresztül vezet.

A piac nemcsak lehetőséget teremt, hanem bizonyos enyhe kényszert is. Kényszert arra, hogy az ember, ha megvan a lehetősége rá, éljen is a kínálkozó alkalommal, és gondoskodjon magáról és a családjáról. Meggyőződésem, hogy a spirál visszafordítható, a munka visszahozza a munkamorált, a remény az akaraterőt, a jövedelem a keresletet, a kereslet pedig további munkákat, a fejlődő infrastruktúrát és előbb-utóbb a magasabb jövedelmeket is. Kelet-Magyarországnak helye van a magyar gazdaságban, csak el kell foglalnia.

Ami pedig az államot illeti, a szociális rendszernek azonos elbírálás helyett előnyben kell részesítenie azokat, akik az öngondoskodáshoz igényelnek segítséget, azokat, akiktől a beléjük fektetett pénz megtérülésére lehet számítani.