Felkavarta a kedélyeket Botos Katalin, nemcsak a már itt is többször elemzett nyugdíjügyi javaslatával, hanem az Európai Családtudományi Szemle című, tudományosnak álcázott folyóiratban megjelent interjújával is (a lapot egyébként részben ő maga szerkeszti). Amiben tényleg összehord egy szekérderéknyi ostobaságot, viszont van benne pár kitétel, ami egyszerűen azt mutatja, hogy a derék magyar közgazdász kezd rájönni bizonyos dolgokra, amiket a világban már kábé negyven éve megírtak, matematikailag formalizálva, ahol lehet, statisztikailag alátámasztva. Úgyhogy most segítek egy kicsit neki, és összefoglalom, mit is írt 40 éve Becker a házasságok gazdaságtanáról.

Két dolgot bocsátanék előre. Az egyik, hogy én nem fogom reprodukálni a matematikai levezetéseket, akit érdekel, kattintson a linkre, és olvassa el, nem túl nehéz, körülbelül annyit kell hozzá érteni, mi az, hogy függvény. A másik, hogy aki képtelen elviselni, hogy a házasságról mint piacról beszélek, ahol a szereplők saját tágabb értelemben vett hasznosságukat (azaz azon dolgok összességét, amitől jobban érzik magukat) maximálják, az itt hagyja abba az olvasást, és kezdjen el nézni egy Disney-filmet, és higgyen továbbra is romantikus ostobaságokat a szerelemről meg hasonlókról – ettől még ő sem tesz mást, mint az alábbi mikroökonómiai problémák megoldását optimalizálja. Mivel én nem hiszem, hogy ne lehetne bármiről racionálisan beszélni, folytatom.

Becker elsőként azt vizsgálja, hogy hogyan lesz a lehető legnagyobb a házasságból származó együttes hasznosság. Elég könnyen megmutatható, hogy egy házasság hasznossága akkor nagyobb az egyedülálló lét hasznosságánál, ha a felek hajlandóak volnának a másik idejéért annak piaci bérét meghaladó árat fizetni. Ez pedig akkor teljesül, ha a felek által nyújtott szolgáltatások minél kevésbé helyettesíthetőek egymással, illetve a piacon megvásárolt szolgáltatásokkal. Ellenkező esetben ugyanis a felek maguk állítanák elő az adott javakat, vagy megvásárolnák őket a piacon. Triviálisnak ható állítás, viszont – és ezt már mi tehetjük hozzá negyven évvel később – komoly következményekkel jár.

Ugyanis mára a technológia és a termelékenységet hatékonyan kihasználó kapitalista társadalom elérte azt a szintet, hogy a piacon gyakorlatilag mindent meg lehet elérhető áron venni, ami a túléléshez szükséges. Ne értsük félre, korántsem gazdag mindenki, de elképzelhetetlenül gazdagabbak vagyunk, mint száz éve, és sokkal gazdagabbak, mint negyven éve. Tegyük is ide az ábrát:

Egy főre jutó GDP, világátlag

Szóval még a legszegényebbek is megtehetik, hogy az életben maradáshoz szükséges alapszolgáltatásokat (étel, higiénia, lakhely, stb.) egyszerűen megvásárolják. Ismét mondom, nem luxustermékekről van szó. Ezt például jól látja Botos Katalin, a dolog ott válik végtelenül komikussá, amikor látszik rajta, hogy azt képzeli, hogy ez a jelenség kormányrendelettel, ráolvasással és népitánccal megfordítható. Nos, nem. Ez akkor fordítható meg, ha a reáljövedelmek visszaesnek a száz évvel ezelőtti szintre, dehát akkor a 300 forintos vizitdíj ellen népszavazó országban nem a házasodási kedv lesz a probléma.

Ekkor viszont mi marad, amit a házasság nyújtani tud: az érzelmi kapcsolat és a saját gyerek. Pont. És ugye az utóbbi is sokkal inkább az érzelmi hasznossága miatt érdekes, mivel manapság nem szokás hatévesen lezavarni senkit a bányába. Mivel nincs rá szükség, lásd az előző ábrát. Nem kell hozzá hatalmas pszichológiai érzék, hogy végiggondoljuk, ha valamire nincs szükség az életben maradáshoz, akkor az kevésbé lesz stabil (inner feelings come and go), illetve a csökkenő gyerekszámok korában eleve nehezebben fog létrejönni (ne felejtsük, most nem a demográfiai fordulatot magyarázzuk, hanem a házasságot), hiszen mindenki jól meggondolja, kivel vállal gyereket, ennek társadalmi következményeiről meg majd Clark kapcsán lesz szó.

Óvatosan jegyzem meg, hogy akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy nem a házasságok alacsony számából következik a gyerekek alacsony száma, hanem fordítva: a gyerekekre való alacsony igény miatt jóval kevesebben motiváltak házasodni – hiszen a házasodás többi indoka egyszerűen elfogyni látszik. Tudom, ez szemben áll a konvencionális gondolkodással, de érdemes megfontolni: az tudott, hogy a házasságban élő párok körében nagyobb a termékenység, és általában a házasság előbb köttetik a gyerekszületésnél, és ebből az okosok levonják a következtetést: házasságból következik a gyerek, tehát rendezzünk táncesteket, ahol mindenki házastársat talál. Csakhogy mi van, ha a dolog épp fordított: az házasodik, akiben már nagyjából megérett a szándék a gyerekvállalásra, és így a gyerekvállalási hajlandóság (vagyis a gyerek inherens értéke) determinálja a házasodási kedvet?

marriage

Azt is meg kell jegyezni, hogy az elméletből kiszámolhatóan a magasabb (tőke)jövedelmű csoportok korábban és gyakrabban házasodnak, és ez akkoriban Amerikában igaz is volt – nem tudom, hogy ma Magyarországon van-e erről statisztika, de az ismert, hogy a legmagasabb jövedelmű / magas végzettségű réteg egy részében magasabb a gyerekszám az átlagos jövedelműeknél.

Segédtételként kieshet egyébként a gondolatmenetből, hogy azoknak a kapcsolatoknak, ahol az egyik fél időráfordítása a nullához közelít, a hasznossága nulla – ismét triviális állítás, de nem árt megjegyezni, ha ugyanis ezek a triviális tapasztalatok kijönnek a modellből, az sokat segít a modell helyességének megítélésében.

Látjuk tehát, hogy a házasodási kedvben beálló változás nem az erkölcsök romlásával magyarázható, hanem a mindenkori emberi optimalizáló alaptermészet természetes, egyszerű eszközökkel leírható reakciója arra, hogy olyan gazdagok vagyunk, mint még soha a világtörténelemben, és jóval kevesebb szükség van mások által családon belül nyújtott szolgáltatásokra és gyerekekre. Talán ha az iskolákban Beckert olvasnának, és nem Austent, kevesebben lepődnének meg ezen.

A másik kérdés, amivel Becker foglalkozik, a házastárs kiválasztásának folyamata. Röviden összefoglalva arra jut, hogy általában a legelőnyösebb a pozitív asszortatív párválasztás, magyarul ha a hasonló helyzetű (intelligenciájú, végzettségű, hasonlóan tőkeerős), és hasonló erősségű, piacon kívüli szektorokban komplementer tulajdonságokkal rendelkező felek házassága, és ezek mentén persze nem az egyes párok, hanem az összpopuláció hasznossága maximált. Az egyetlen pont, ahol a legnagyobb hasznosság eléréséhez a minél nagyobb különbség az ideális, a munkabérek területe: vagyis az a jó, ha az egyik fél keveset keresne a piacon, így inkább a piacon kívüli területeknek tudja szentelni az idejét. Külön érdemes kiemelni, hogy a klasszikusan ismert felállás, ahol az egyik fél jövedelme, a másiknak meg a piacon kívüli képességei (i.e. szépség, stb.) kiemelkedő, drasztikusan megnöveli az együttes hasznosságot. Matematikailag is. Ki mondta, hogy az élet igazságos, ugye.

Becker megmutatja, hogy a fenti feltételekkel egyensúlyban lehet a házassági piac. És valóban, az ún. hagyományos családmodell által dominált korban ez így is volt. Itt jegyezném meg, hogy az is látható, hogy a nagyjából a világon mindenütt hasonló modell kialakulásának az oka ez az egyszerű gazdasági tény is lehet, sem pro, sem kontra nem feltétlenül kell ideológiát gyártani mellé. (Ezzel nyilvánvalóan nem tagadom a csomó tényleg létező erőszakot, de nem itt foglalkozom vele.) Szóval igaza van Botos Katalinnak, a hagyományosnak nevezett családmodell nagyon sokáig praktikus volt. A hangsúly viszont azon van, hogy volt.

Hogy mégis miért látszik úgy, hogy drasztikusan megváltozott volna a helyzet? Egyrészt már egy családban sem szükséges, hogy egy tag kizárólag a piacon kívüli teendőkkel foglalkozzon, mivel a házimunkák elvégzésének költsége lecsökkent, rengeteg minden egyszerűsödött a különféle gépeknek köszönhetően, lett közoktatás, óvodák, stb. Szóval nem hal senki éhen és nem fullad bele a koszba akkor sem, ha mindkét fél dolgozik, és nem ül az egyikük otthon, naphosszat ezekkel foglalkozva.

Másrészt ezzel párhuzamosan nyilván rengeteg nő lépett be a munkaerő-piacra, nemcsak feminista indíttatásból, hanem mert gazdaságilag is ez vált mindenkinek optimálissá. Harmadrészt, ugye, ahogy az előzőekben láttuk, lecsökkent a házasságok potenciális hasznossága. Végül, de nem utolsó sorban egyre kevésbé kell a születéskor meghatározott mikrokörnyezetből párt választani, ma már gyakorlatilag a világ összes jelöltje közül lehet alacsony költséggel válogatni. Ebből nyilván következik, hogy mindenki tovább válogat, és könnyebben cserél párt, maga Becker is azt írja, hogy a rendelkezésre álló információ tökéletlenségének köszönhető mindez. Ráadásul ma már ugye pont a jólét miatt jóval többet számítanak a piacon kívüli kompetenciák, amelyeknek megismeréséhez több idő kell, mint mondjuk az anyagi helyzet felméréséhez.

Ami még ma is döbbenetesen igaz viszont: az intelligencia-hányados korrelációja a párok esetén körülbelül akkora, mint közvetlen vérrokonok között. (Egy kisebb közösségben ez nyilván nem működne így, viszont az is működőképes: a modellek szerint egy 160 fős közösség generációnként 10-10 házasodó férfival és nővel simán kibírna károsodás nélkül egy 200 éves űrutazást.)

Ezek a jelenségek viszont nem fognak megfordulni, akármilyen nyugdíjrendszert találnak ki a túlpörgött, de alulképzett magyar kormányerők és népesedéspolitikusok.

Nade hol van itt a szerelem és a gondoskodás, kérdezhetnék azok, akik Andersen-mesékre vágynak, és a figyelmeztetés ellenére eljutottak idáig. Egyfelől: a szerelem és az abból fakadó tettek is felfoghatók megtermelt jószágnak, illetve a hasznosságba beleértett szolgáltatásnak, ez nem módosítja az előzőeket. Másfelől: a gondoskodás gazdaságilag nyilván az ilyen tág értelemben vett megtermelt jószágok megosztásaként értelmezhető, a teljes gondoskodás pedig a közösen megtermelt javak pontos elfelezése.

Ez végeredményben jelentősen más családon belüli elosztást eredményez, mintha csak a piaci keresetekből, illetve a házassági piacon részt vevő férfiak-nők arányából indulnánk ki, és kiszámolnánk, kit mennyi illet egyensúlyi helyzetben. Illetve az is következik ebből, hogy megfelelő családon belüli megosztással a kizárólag a Botos és társai által figyelt vett “össztársadalmi hasznosságot” növelő, fizetések közt kívánatos negatív korreláció helyett jobban kifizetődik, ha a felek piaci bérei is hasonlóbbak.

Mire is jutottunk? Botos Katalinnak néhány dologban igaza lenne, ha 1800-ban, vagy még inkább 1500-ban élnénk, de mára a puszta jövedelemnövekedés olyan mértékben változtatta meg egy házasság “hasznosságát”, hogy ezek az ősrégi módszerek szinte garantáltan hasztalanok lesznek. Másrészt könnyen előfordulhat, hogy nem a házasságból lesz a gyerek, hanem épp ellenkezőleg, a gyerekvállalás miatt köttetnek a házasságok, így a házasságok erőltetése nem vezet automatikusan demográfiai fordulathoz. Harmadrészt, bármennyire is irtózik ettől a házasodást társadalmi kötelességnek tartó Botos Katalin, megmutatható, hogy a mai gazdasági környezetben, a mai jövedelmi viszonyok között már egy házasság “hasznosságának” egyértelmű feltétele a hasonló képességű felek közti kölcsönös gondoskodás, ellentétben a “dolgozó apa – otthon ülő anya” modellel. Negyedrészt, bármennyire is szomorú, a házassági piacon egyre bővebben elérhető információtömeg miatt bizony gyakoribb lesz a válás és az újraházasodás.

Akkor végül eljutottunk a libertárius és progresszív happy endhez, ahol mindenki versenyez a piacon, szabadon választ párt, és optimális, ha a házasuló felek ugyanannyit keresnek? Igen is, meg nem is. Libertárius szemmel nem különösebben izgat az egyenlőség, de látszik, hogy a szabad választás itt is maximálja a jólétet. Az eredmény viszont progresszív szempontból súlyos aggályokat vet fel: az egész modell kulcsa, és ez a valóságban is meglehetősen egyértelműen látszik, hogy a párválasztás asszortatív (valószínűleg olyannyira, hogy enélkül ma már szinte alig történne házasság). Ez pedig bizony makroszinten a társadalmi csoportok közti mindenféle különbségek fennmaradásához vezet, minden progresszív erőfeszítés ellenére, arról, hogy hogyan, majd Clark kapcsán írok valamikor. Ki mondta, hogy az élet igazságos?