Írtam egyszer egy elméleti dolgozatot A vakvilágba termelő mezőgazdaság mint magyar álom címmel. Akkor még becsszóra nem ismertem a következő sztoricsokrot:

Van egy kis magyar falu gyönyörű helyen, ezren se lakják. A föld nem túl jó (nem kell egy árva oligarchának se), de attól még lehetne a hátsó udvarban ezt-azt termeszteni. De nem. Sok a munka, kevés a hozam. A gyümölcs viszont szépen megterem, úgyhogy a falubeliek közül sokan foglalkoznak vele. Egy a gond: a rekesz pénzbe kerül. Úgyhogy minimalizálják a költségeket: a közelben működik egy vegyiüzem, onnan ingyen lehet szerezni 60 literes használt hordókat. Kimossák, egyenest beleszedik a barackot, onnantól dolgozik a cefre. (Hozzá kell tenni, hogy a népesség fele alkoholista.)

Az öregek egyáltalán nem művelik a földjeiket, semmi értelme nincs, hogy hagyományból gürcöljenek. Megjelent a faluban egy fiatal pesti házaspár, nem ám afféle holdkóros, kecskesajtbuzi értelmiségiek, hanem rendes szakmájuk van, meg vállalkozói becsvágyuk. Olcsón bérbe vettek pár hektár földet több tagban, és nekiláttak, hogy aszalt paradicsomot meg pestót termeljenek. Erre a célra baráti kapcsolatok révén (de saját pénzükből, nagy befektetéssel) Olaszországból szereztek paradicsom- meg bazsalikommagot, olcsó és jó minőségű olívaoalajat. Az első évben úgy találták, kevés a föld a céljaikra, hozzávettek még egyszer ugyannnyit. Az idén már tízezer tő bazsalikomot dugtak le (irdatlan munka), körülültették fokhagymával, gyógyteával permetezik, gondosan kapálják, abszolút bio. A paradicsom mélyvörös ízkavalkád, zenél, ha az ember beleharap.

–  Oké, de hogyan adjátok el a cuccost? – Erre a marketingszakembertől származó baráti kérdésre pontosan azt felelték, hogy azon eddig még nem gondolkoztak.

Az első évben termelt áruval a környék kisvárosaiban piacoznak, de nem túl sikeresen, mert szegény és félreeső vidék lévén viszonylag kevés a fizetőképes pesto- és aszaltparadicsom-kedvelő.

– Exportáljátok, esetleg? – kérdezte a marketinges barát.

– Hova? Az olaszoknak már van, Bécsben meg veszik az olaszt.

És termelik, termelik a vakvilágba lelkesen.

Blogunk értő olvasóinak nem kell szájukba rágni az eszmei mondanivalót, de bizonyos újabb fejlemények szükségessé teszik, hogy megemlítsük: intelligens, ügyes, rendes emberekről van szó, akik szerencsétlenségükre olyan országban élnek, ahol 25 évvel ezelőttig (is) munkaalapú társadalom volt. Azóta pedig az új elit egyik frakciója sem akarta vagy tudta megmagyarázni a nép kevésbé kivételezett részének, hogy jólét (magyarul pénz) nem munkából, hanem eladásból lesz; hogy munkából és jószándékból csak akkor lehet megélni, ha valaki olyasmit termel, amit a belátható jövőben biztosan megvesznek. Kivéve persze azokat, akik politika vagy más, piaci adásvételtől független tevékenységet folytatnak; nekik mindegy.

A történet nem kerek, ha nem mondunk egy példát arra, hogyan működik a munkaalapú állam logikus folyománya, az államalapú állam. A fiatal gazdálkodók számára  az értékesítést – azon kívül, hogy nem gondoltak rá – tovább nehezíti a bioélelmiszer-kultuszt orrán-száján terjesztő magyar kormányzat. Ahhoz ugyanis, hogy a termelők ráírhassák: bio, és  nem tartalmaz mindenféle szörnyűségeket, hatósági igazolás kell. Tavaly beadták a kérvényt. Idén a hatóság visszajelzett, hogy az eljárás még legalább 2017-ig tart, nem lehet csak úgy elhamarkodni, több év távlatában kell módszeresen vizsgálni a körülményeket.

A házaspárnak van valami kapcsolata fent, az elvtá… a kormányzatnál, próbálják elérni, hogy az eljárási időt rövidítsék le két évre. A probléma ugyanis az, hogy a bazsalikom egynyári növény. A paradicsom is.

 Kiemelt kép: notenoughcinnamon.com