Seres kolléga már kimerítően elmondta a lényeget az Alkotmánybíróság legújabb trafik- és takszövügyi döntéseiről. Most egy kis háttérvizsgálat következik.

Annak a sortűz jellegű határozatnak, amely száznegyven beadvány ellenében szentesítette a Takarékbank államosítását és százezer takarékszövetkezeti tag magántulajdona fölött az állami ellenőrzést (so 1948!), Lenkovics Barnabás volt az előadója. Már a kezdet kezdetén, 2007 áprilisában volt szerencsénk rámutatni: “‘bizonyítható elfogultságával – és nemsokára Lenkovics habókjaival kiegészítve – az AB az ország nyugalmát és kormányozhatóságát fenyegető tényező”.

Ez utóbbi feltételezésem fényesen igazodott pár hónap múlva, amikor a Bihari-féle Alkotmánybíróság, soraiban Lenkoviccsal, Paczolay Péter mai elnök felvezetésével alkotmányosnak minősítette a tandíjról és vizitdíjról – költségvetési tételekről és kormányprogramról – tartandó Fidesz-népszavazást, ezzel kormányozhatatlanná nyilvánította az országot és értelmetlenné a parlamenti demokráciát.

Az indokolás középpontjában most tehát a “közérdek”‘ gumifogalma áll, praktikusan pedig azt az érvet ragozza  több mint ötven oldalon át, hogy a tulajdonhoz való jog nem abszolút, korlátozhatatlan alapjog, tehát ha a kormány úgy látja, hogy közérdekből szükség van a sok kicsi takarékszszövetkezet államtól független anarchiájának ripsz-ropsz megszüntetésére, akkor biztos igaza van.

Ez az érvelés azért is furcsa Lenkovicstól, mert 2007-ben, még ombudsmanként, többek közt azzal keltett némi feltűnést, hogy szerinte a vasúti szárnyvonalak bezárása a szabad mozgás alkotmányos alapjogát korlátozza. Mármost az sem abszolút és korlátozhatatlan, a vonatra például jegyet kell venni, mert ha nem fizetek, úgy korlátozzák az alapjogomat, hogy attól kódulok.

Ne egyszerűsítsük le a dolgot aktuálpolitikai elfogultságra (“Gyurcsány-kormány rossz,. Orbán-kormány jó”). Lenkovics tipikus képviselője annak a felkent szakértelmiségi elitnek, amelyik a gazdaságról és a társadalomról szóló ismereteit a közép- és felsőoktatásban kötelező marxista tanyanyagból szerezte, majd amikor ráébredt, hogy ő tulajdonképpen konzervatív, kellő szellemtörténeti ismeretek híján meg sem állt Werbőczyig, aztán hol erre, hol arra ébredt.

Most például Marxra ébredt, egész pontosan ifjúkorának marxista-leninista tananyagára. Az indokolás 104. bekezdésében, nagyszabású történeti összefoglalásában ezt írja:

Az államok mindig is nyilvánvalóan szerepet játszottak társadalmuk gazdasági életében. Az állam gazdasági szerepvállalása körüli viták azonban a felvilágosodással, a polgári  forradalmakkal és az ipari forradalommal párhuzamosan, a feudális (felvilágosult) abszolutizmus önkényével szemben éleződtek ki.

Ilyet természetesen nem ír le, aki nem azt a marxizmust tanulta, ott és akkor. A forradalmak polgári, polgári demokratikus és szocialista forradalmakra kategorizálása a leninizmus terméke, ahogy az a képzet is, hogy a polgári forradalomig van a feudalizmus, azután meg a kapitalizmus.

A közjogot és a magánjogot, az ember állampolgári és polgári mivoltát, az állammá szervezett (politikai) és a gazdálkodó (civil) társadalmat igyekeztek egymástól elválasztani és távol tartani. A magántulajdon, a szerződés, az egyéni és a társas vállalkozás szabadsága minden ember veleszületett és tőle el nem idegeníthető szabadságai sorába, azok rangjára emelkedett. Ennek a „laissez faire, laissez passer” elve felelt meg, amely az állam gazdasági életbe történő bárminemű beavatkozását szabadság-korlátozásnak tekintette.

Ez sem volt pontosan így, a civil társadalmon eredetileg sem gazdálkodó társadalmat értettek, a tulajdon szentségéből pedig nem következett a laissez-faire kapitalizmus, de most ne bonyolódjunk a részletekbe, a lényeg az, hogy Lenkovics szerint:

A szabályozatlan piac és a szabad verseny következtében azonban a társadalom újra kettészakadt, a veleszületett (feudális) előjogokat és kiváltságokat vagyoni előjogok és kiváltságok váltották fel.

Nos, ilyen “újra” kettészakadás (illetve az előtt valamiféle kettészakadás nélküli állapot) nem volt,  a kapitalizmus legvadabb korszakában, a XIX. század második harmadában vígan éltek egymás mellett az örökölt (“feudális”) és a vagyoni kiváltságok.

Objektív szükségszerűség volt a szabadság kivívása után a nem a törvény előtti, formális, hanem a valódi, materiális egyenlőség megteremtésének igénye.

“A szabadság felismert szükségszerűség” – hallom fülemben “világnézetünk alapjai”-tanárunk zengzetes szavát. De a jogegyenlőségen túli, “materiális egyenlőség megteremtésének igénye” annyira nem volt objektíve szükségszerű (hát még szubjektíve), hogy csak szélsőséges szekták hirdették, azok, amelyeket Lenkovics utópista és – bájos magafeledtséggel – “tudományos” szocializmusnak nevez (még jó, hogy a kispolgári szocializmust nem hozza szóba).

A kiegyenlítés erőszakos, eltorzult változatai voltak (azzá váltak) az olasz korporativizmus, a német nemzeti szocializmus (sic)  és a sztálinista-maoista kommunizmusok, melyek totális államot, „államgazdaságot” eredményeztek.

Ehe. Jól indultak volna, de “azzá váltak”. Kedves, hogy a világért le ne írná a “nácizmus” (a helyesírási szótár szerint: nemzetiszocializmus) és a “fasizmus” szót, de azért annyit megjegyzek, hogy a kapitalizmust megtartó totalitárius rendszereknek nem a kiegyenlítés volt a céljuk; ellenkezőleg, a gazdaság erősen oligarchikus szerkezetű maradt, a jogegyenlőség pedig kiesett a fogalomtárból.

Hogy a nácizmusnak, illetve a fasizmusnak olyan jellegzetességei is vannak, mint a munkanélküliség “lesz, ami lesz” alapon finanszírozott közmunkákkal való enyhítése, a munkaadók és munkavállalók állami célokért való nemzeti együttműködése, a kiválasztott oligarchák támogatása és szoros ellenőrzése, a liberális demokrácia hanyatlástünetként való értelmezése, a nemzetközi összeesküvőknek felfogott bankok és a “kamatrabszolgaság” elleni agitáció stb., az Lenkovics és társai körében nem tartozik a tudomásul veendő tények közé.

Mindegy, a II. világháború után, amikor már csak a kommunizmus maradt meg ellenségnek,

az államgazdaságokkal szemben fogalmazódott meg a „szociális piacgazdaság” és a „jóléti jogállam” koncepciója, aminek eredménye az emberi jogok második generációja, az ún. gazdasági, szociális, kulturális jogok nagy csoportja.

Felhívom a figyelmet, hogy a szociális piacgazdaság eredetileg német fogalom volt (és nagyjából azt a szociális biztonsági szintet jelölte, amit ma “neoliberálisnak” neveznek), a szociális jogállam pedig mindvégig sajátosan német fogalom maradt.

Ezzel érkeztünk meg 1989-hez, amikor lezárult a Lenkovics-nemzedék rendszeres politikai nevelődése: az eszmény Nyugat-Németország volt, ahol 1945 sokkja alapozta meg a politikai kultúrát, az 1945 előtti állapot volt az, amit mindenáron kerülni kellett, viszont a lehető legkevesebb állami beavatkozásnak köszönhető “gazdasági csoda” lehetővé tette – jóval a hidegháború kezdete után – annak a szociális rendszernek a kiépítését, ami a 2000-es évekre tarthatatlannak bizonyult. Mindez persze nem akadályozza meg, hogy Magyarországon, ahol sem a 45 előtti állapotokat nem szégyellik, se gazdasági csoda nem volt, a szociális piacgazdaságot és a jóléti jogállamot sokan ne csak mintának, hanem a minta megvalósításához vezető módszernek is tekintsék.

A 107. pontban aztán, ahol Lenkovics a gazdasági rendszer és a jogrendszer viszonyát kezdi vizsgálni, a következőt olvassuk:

Az államtalanított szabadversenyes piacgazdaságban a jogrendszer a gazdasági
„törvényszerűségeknek”, az értéktörvénynek, a versenynek, a piaci érdekeknek rendelődik alá.

Külön dicséret az idézőjelért. Valóban volt erre emlékeztető időszak – az Egyesült Államokban a polgárháború vége és az 1890-es évekbeli monopolellenes törvények, illetve a “progresszív korszak” között -, de az az állítás, hogy a jogrendszer “a piaci érdekeknek rendelődött alá”, így is kapitális szamárság. Például azért, mert a jogrendszer angolszász jogrendszer volt, a középkori Anglia óta épülő precedensjoggal, alkotmányosan független Legfelsőbb Bírósággal, azaz roppant erős önmozgással, és biztosan nem rendelődött alá semminek (Lenkovics lelki szemei előtt talán a magyar AB politikai opportunizmusa lebegett).

Még nagyobb szamárság, hogy ez a “szélsőség” ugyanúgy katasztrófához vezethetett volna, mint a totális államokban “a gazdaság alárendelése a jogrendszernek”. (A minek?! Ébredj, Visinszkij!) Ellenkezőleg, az Egyesült Államok ebben a korrupt, igazságtalan, gazdaságilag egyenlőtlen, de a világ minden más országánál szabadabb időszakában vált az első számú gazdasági világhatalommá és az Óvilág szegényeinek, üldözötteinek mágnesévé. (A kettő összefüggött.)

Ezután már csak egy gyors futam következik arról, hogy mivel az állami beavatkozás kívánatos mértékéről sem az előző Alkotmányban, sem a mostani Alaptörvényben nincs szó (csak az Alaptörvényben az állam szabad kezet kap), az Alkotmánybíróságnak most (ellentétben 2007-tel) az a dolga, hogy a kormányra ráhagyja a randalírozását.

És ez az Alkotmánybíróság – a Kúria mellett – gazdasági ügyekben a legfelsőbb instancia. Mondanám, hogy fedezékbe!, csak nincs fedezék.

Kiemelt kép: mkab.hu