Túladóztató állam és bolsevizmus jegyesek (minden külön értesítés helyett).

Az RTL Klub híradójából kiderült, hogy L. Simon László fideszes alanyi költő és szőlősgazda nem ismeri a reklámadóról szóló törvényjavaslatot, amit ő maga nyújtott be egy nappal korábban.

Ezen több okból nem kellene csodálkozni: L. Simon egy üresfejű karrierista, aki a 2004-es nagy írószövetségi szakadás alkalmával ismerte föl, hogy nála összehasonlíthatatlanul komolyabb szerzők lelibsizésével bevágódhat a Fidesznél, amiből előbb-utóbb úgyis kormánypárt lesz, és akkor belőle meg kultúrpolitikus. Orbán állítólag nem kedveli nagyon, ezért nem vitte kulturális államtitkárságig, csak most, az önállósuló Lázár alatt lett államtitkár a Miniszterelnökségen, de/mert véreskezű pártcselédnek még alkalmas.

Az se újdonság, hogy az aláíró képviselők nem ismerik a saját törvényjavaslatukat, csak eddig a sok emberhez eljutó tévéállomásoknak vagy a hozzáértésük, vagy a motivációjuk hiányzott, hogy erre rövid úton rámutassanak. Motiváció: hol volt például az RTL Klub 2010-ben, hogy dr. Cser-Palkovics Andrást, Menczer Erzsébetet vagy Rogán Antalt kérdezze annak a médiatörvénynek a szakmai részleteiről, aminek az előállításához nem is titkoltan édeskevés közük volt.  Hozzáértés: az ATV jámbor riporterének előző nap eszébe se jutott, hogy az alább részletezendő témára rákérdezzen, pedig a lényeget Szily László addigra már megírta a Cinken. Bár a helyzet annál egy kicsit rosszabb, mint amit ő írt, az RTL-nek nyilatkozó fotós viszont elég közérthetően kibontotta a témát.

Mondom, ezekben a dolgokban nincs semmi új, legfeljebb abban, hogy ez ilyen világosan kiderült. És megmarad a kérdés, hogy akik valóban írták a törvényt a Nemzetgazdasági Minisztériumban és környékén, azoknak volt-e fogalmuk arról, amit művelnek. Ezt talán fontosabb. Három eset lehetséges. Az ismeretlen elkövetőknek vagy fogalmuk sincs az élő gazdaságról, vagy tudatosan akarnak ártani a még annyira-amennyire élő gazdaságnak, vagy mind a kettő.

Elhangzik a fenti riportban, de még egyszer, a láthatóság kedvéért: a törvényjavaslat szerint abban az esetben, ha valaki az interneten, nevezetesen a “hipercélzásos”, vagyis a potenciális vásárlót az információkeresés pillanatában elérő Google-on vagy a Facebookon hirdet, és nem kap igazolást arról, hogy a reklám közzétevője (a Google vagy a Facebook) fogja a magyar államnak a reklámadót fizetni,  akkor “az adóelkerülés megakadályozása” céljából a reklám feladója fizet adót. Éspedig  sokkal durvább kulcsokkal, mint a reklámadóval egyébként megcélzott nagy cégek: 20 százalékot már havi 25 000 forintos költés felett. Nem a bitang, lelkiismeretlen “multi”, hanem a magyar nemnagyvállalkozó, aki a négymillió magyar munkahelyből kétmilliót ad – az állam által fejhető, nem pedig nettó adóból finanszírozott versenyszféra munkahelyeinek háromnegyedét.

Mert ki ad fel hirdetést a Google keresőben, vagy a valamivel drágább, de még mindig olcsó Facebookon? Igyekszem kerülni a szakzsargont. A nagy cégek is hirdetnek itt, persze – portfólió részeként, mondjuk, tévés, újságreklámok, óriásplakátok mellett. De: annak, akinek a) nincs pénze a nagyobb médiára, b) ezzel összefüggésben közvetlen, kiszámítható kapcsolatot akar látni a reklámköltés és a a megtérülés között, szinte nincs más.

Például: van egy nappaliból működtetett cipő-webáruháza. Családi vállalkozás szerződéses alvállalkozókkal. Háromféle cipőt árul: edzőcipőt, férfi bőr félcipőt és báli cipőt. ‘Feltesz” 1000 forintot naponta az edzőcipő AdWords hirdetésére, 800-at a férficipőre, 600-at a báli cipőre (ez a napi keret, de ha valaki nem használja ki, csak a kattintásokért kell fizetni). Míg a tévéreklámok és a mosóporok eladása között távoli az összefüggés, cipőboltosunk a nap végén mérni tudja, hogy melyik fajtából egy pár cipő eladásához hány kattintás kellett. Eszerint változtat a költésén. Ha nincs pénze a kasszában, másnap nem hirdet, de ha lesz, bármikor újraindíthatja. Ezt a kiszámíthatóságot, rugalmasságot és olcsóságot a hagyományos média nem tudja megadni.

És ha szabad ezt a patetikus szót használni, ez a fajta reklám demokratikusabb. Nem úgy megy, hogy ha van sok pénzem, megvásárolok egy nagyon drága reklámfelületet, ha nincs, akkor hallgatok, hanem a piac dönti el, hogy mennyire jó a hirdetésem. A nappaliból működtetett webáruház reklámja letolhatja a cipőkereskedő nagyvállalatét. Szabad piac, ami lehetővé teszi a nép tetszőleges tagjának tisztes megélhetését, szerencsés esetben viszonylagos jómódba jutását. Azt, amit az állam vállalkozásgyilkos politikájához hű állami alkalmazott emberek természetes előjoguknak tartanak. Mérsékeli az ország kettészakadását, fékezi a középosztály zsugorodását. Amíg hagyják.

De ugyanez vonatkozik a duguláselhárítókra, zárszerelőkre, bizsu-, sportszer-, építőanyag-, vetőmag-webshopokra, autómentőkre, utazási irodákra, panziókra, rendezvényszervezőkre, könyvelőkre stb. stb. stb. Kis- és középvállalkozásokra, melyeknek a termékeit vagy szolgáltatásait az emberek közvetlenül keresik, vagy amelyek az emberek viselkedésével számolva jelenítik meg a hirdetéseiket, például egy babacucc-webáruház a kismamablogon.

A 25 000 forint/hó gyakorlatilag mindenkire érvényes, mert napi 1000 forint alatt nem is érdemes elkezdeni. Egy duguláselhárító azonban naponta elkölti ezt az összeget, mert ebben a szakmában nagy a verseny, a szolgáltatás nem kötődik személyhez vagy brandhez, viszont a fogyasztónak élénk problématudata van, ezért gyorsan kell döntenie, nem tudja megvárni a következő szórólapot vagy az esti film közben nyomott reklámokat.

A reklám közzétevője, esetünkben a Google viszont nem fog adózni Magyarországon, mert eleve nem adózik Magyarországon. Ez itt a dublini székhelyű Google Ireland által adott számla:

adwords5

Hogy mennyire harmonizál az uniós joggal az, hogy X nemzetközi cég magyarországi tevékenységét így vagy úgy, de korlátozzák, az más kérdés. De nagyon valószínű, hogy nem másnak, a magyar kis- vagy középvállalkozásnak kell ezentúl ugyanazért a bevételért többet fizetnie.

Mit tehet? Mondjuk, nem teszi bele az AdWords-számlát a könyvelésbe, érjék utol, ha tudják. Ekkor a Google-nak így is, úgy is megvan a pénze, a NAV-nak meg nincs. Ha abszolút törvénytisztelő, akkor például árat emel (akár maga hirdet, akár ügynökséget bíz meg vele), de a magyar piac hihetetlenül árérzékeny, és ez az üzlet rovására megy, csökken a forgalma, és előbb-utóbb el kell küldenie egy alkalmazottat. Vagy nyögve kifizeti az adót, de előbb-utóbb elküld egy alkalmazottat. Vagy nem tud fejleszteni. Vagy halasztja a beszerzéseit. Plusz ha csökken a bevétele, akkor egyéb adónemekből és járulékokból kevesebbet fizet.

A fogyasztó pedig előbb-utóbb azt veszi észre, hogy romlik a színvonal, és emelkednek az árak. Az NGM meg azt, hogy a tehén már kívül hordja a bordáit, de még mindig nem akar rekordmennyiségűt tejelni, már megint nem folyik be elég adó, sürgősen le kell akasztani valahonnan 3000 milliárdot, kerül, ami kerül – biztos nem annak, aki kitalálta.

Az már apróság, hogy a magyar onlinemarketing-szakmát kivégzik vagy elüldözik az országból, így ennek vállalkozásai sem lesznek a továbbiakban magyar előfizetők, de hát kis szakma. Ahogy L. Simon nem ismeri a saját törvényjavaslatának a tartalmát, úgy a Nemzetgazdasági Minisztérium láthatóan (többek közt) ennek a létezéséről sem tud.

Mindezt azért, mert a Nemzetgazdasági Minisztériumban egy adókból jól fizetett szakembernek eszébe jutott, hogy a Google-nak és a Facebooknak sok a zsozsója, és abból is le lehetne szívni, ha már a Norvég Alapot el nem csaklizhatták. És ebben a játszmában sok-sok ezer vállalkozó áll a Google és a Facebook pártján a saját adóiból finanszírozott magyar állammal szemben. Persze nyilván nem elég, ahhoz az kellene, hogy a fogyasztók tömege a bőrén érezze a magyar állam gonosz ostobaságának kollaterális hatását, és agyilag képes legyen az összefüggés megállapítására. Az RTL Klub megtette az első lépést a felvilágosítás felé, de hát 17 (24) év módszeres butítását nem lehet csak úgy visszacsinálni.

A keresők és a közösségi médiák azért nőttek hatalmasra, mert igyekeznek minél pontosabban leképezni az emberek viselkedését. Lelkiismeretlenül, ideológia nélkül, hasznot szedve, de megteszik, mert nekik ez az üzlet. A politikában az emberek viselkedésének minél pontosabb leképezését demokráciának hívják. A magyar kormányt nem érdekli az emberek viselkedése. Pontosabban: alakítani akarja az emberek viselkedését, nem pedig leképezni. Lelkiismeretlenül, ideológiával, hasznot szedve, és megteszi, mert neki most ez az üzlet. Hosszabb távon meg neki mindegy. A politikában ezt korrupt diktatúrának hívják.

 Utóirat másnap:
A felzúdulás nem volt hiába, a törvényalkotó bizottság módosította a módosító javaslatot, és a 25 000 forintos limitet sutty, fölemelték 2,5 millióra. Indokolás: “a kis- és közepes vállalkozások érdekében”. Amikor tehát a módosítást eredetileg kitalálták, nem érdekelte őket a kis- és középvállalkozások érdeke. A kkv (egyelőre) megmenekült.

Újabb igazolása Hanlon borotvájának: “Sohase magyarázd rosszindulattal azt, amit butasággal is teljesen meg lehet magyarázni.” Hármas feltevésemből az első igaz: fogalmuk sincs az élő gazdaságról. De nem akarnak ártani neki. Legalábbis most.

De azonkívül, hogy fogalmatlanok és kocsmai stílusban zilált agyúak és felelőtlenek (“húbazmeg, ez a 25 rongy téllegnaon kevés, legyen kéccáze…, ne is, két fél milla, abba biztos beleférünk!”), éktelenül pitiánerek is.  Nem hiszem, hogy azért változtattak a törvényen, mert rájöttek, hogy a politikusokra is vonatkozik, de azért megpöccentette az ügyet, amikor a fent belinkelt tévéinterjú-kísérlet szerint L. Simonnak eszébe jutott, hogy de hiszen ő is hirdet a Facebookon. A Facebookon többféle céllal és módszerrel lehet hirdetni, például politikusok oldalát lájkgyűjtés céljával, de azért az online népszerűségnövelésnek van még egy pár olyan módja, ami nem esik a reklámtörvény hatálya alá, bár feltétlenül az a legkényelmesebb, ha a webanalfabéta politikus elfogadja azt a lehetőséget, amit a Facebook az orra alá dug.

Értem én, hogy biztosra akartak menni, és kizárni, hogy ha az elsimonok hirdetni akarnak, akkor bármilyen módon észlelhetők legyenek a NAV számára. De könyörgöm, az a politikus, aki viszonylag jól menő vállalkozáshoz hasonlóan havi 2,5 millió forintot vagy többet költ Facebook-reklámra, ráadásul a saját zsebéből, az nem normális.

Ezeknek a kezében vagyunk.