Én tudom, hogy újra meg újra ugyanazt olvasni unalmas. Higgyék el, írni is. De mit lehet tenni, ha van olyan olvasónk, aki még mindig alapvetően félreérti az itt található szövegek lényegét? Neki kell futni ismét.

Most szegény peterisz kolléga gyűjtött parazsat a fejére, mert neki mert menni Pogátsa Zoltán legfrissebb minimálbér melletti publicisztikájának. Nem bonyolódok a részletekbe, tessék elolvasni, érdemes! Na most, a minimálbér és annak emelése mellett lehet érvelni, ahogy maga Pogátsa és bestseller -szerző szaktársa, Piketty teszi. Lehet érvelni ellene, ahogy peterisz, vagy Jakab Andor és most én.

Szerintem csak elefántcsonttoronyban élő tudósok és ifjú kormánytisztviselők képzelik azt, hogy a minimálbérnek bármilyen hatása van a lakossági jövedelmi helyzetére. Akinek vannak ismerősei a (kisbetűs) való világban, az értesülhetett róla, milyen változatos módszerekkel kerülik meg a munkaadók és munkavállalók a szabályokat. Segítségképpen egy szelídebb megoldás: dolgozót minimálbéren négy (két) órás munkaviszonyra bejelentik, fizetik a járulékot utána, a munkavállaló is adózik, és dolgozik tizenkét órát, esetleg valamit kap még zsebbe is. Durvább megoldás: csak az utóbbi. És sem a pihenő időre vonatkozó szabályok, sem szabadságkiadás, sem a többi bejelentett munkavállalót megillető jog szóba sem kerül. De nincs alacsony béren foglalkoztatva, jól megvédték!

A baj az, hogy a minimálbér előírása az adókivetéshez hasonlóan működik. Erről nemrég jelentett meg egy hosszú, alapos elemzést Erdős Tibor a Közgazdasági Szemlében, ezt is érdemes átfutni. Mivel elég hosszú, kiemelem a témánk szempontjából lényeges mondanivalót: az adók ún. „holtteherveszteséget” okoznak, attól függően, kire vetik ki őket ez elmaradó termelést, illetve fogyasztást, vagy akár mindkettőt jelenthetnek.

A minimálbér arra kényszeríti a munkaadót, hogy a piaci árnál többet fizessen a munkaerőért. Az emiatt megnövekvő költségeit vagy át tudja hárítani az árakban, vagy nem. Leginkább csak részlegesen fogja, hiszen az áremelésnek gátat szab a fizetőképesség. A magasabb ár miatt a vevők kevesebbet tudnak vásárolni, ez az ő holtteher veszteségük. A termelő kevesebbet tud eladni, miközben költségei emelkednek, ergo kevesebbet is termel ez az ő holtteher vesztesége.

Erre persze kínálkozik az ellenérv: a magasabb minimálbér növeli a lakosság fizetőképes keresletét, tehát többet is vásárol, a megnövekvő kereslet ellensúlyozza a holtteher veszteséget. Ja, zárt gazdaságban, aggregátumok szintjén. Korántsem biztos azonban, hogy a minimálbér miatt megnövekvő lakossági kereslet azokat az árukat igényli majd, amelyek termelési költségét megnöveli. Sőt, ha importjavakat vásárolnak, akkor a megnövelt minimálbér más ország termelőinek jelent nagyobb fizetőképes keresletet. Naná, hogy a – Pogátsa szerint egyébként „gonosz” – multik, „nagy és nagyon nagy” vállalatok üdvözlik a magyar minimálbéremelést. Nagy technológia- és kis munkaigényű termelési folyamatokkal az üzemeikben.

A hazai kis- és középvállalatoknak a magas minimálbérek mellett két lehetőségük van: mivel a méretgazdaságosság a nagyok oldalán van, nekik mást – egyedi, a vevő igényeihez alkalmazkodó terméket, szolgáltatást – kell kínálniuk, ahol épp a kicsiségükből adódó előnyöket – rugalmasság, személyre szabott ügyfélkezelés, ilyesmi – tudják elfogadtatni a vevőkkel. Tudják: az úri szabóság nem a ruhagyárral versenyez. A gond ezzel az, hogy a speciális, egyedi termékek és szolgáltatások iránt szűkös a fizetőképes kereslet, ráadásul az ilyesmi helyhez is kötött. (Pesten nem készítenek öltönyt párizsi megrendelőnek. Hacsak nem tartózkodik éppen itt.) Ráadásul ehhez magasan képzett és még sokféle egyéb kiemelkedő képességgel rendelkező munkatársakra van szükség.

A másik lehetőség a nagyon olcsó, alacsony színvonalú – de azon belül persze stabil, megbízható minőségű – termék előállítása, szolgáltatás nyújtása, általában szintén szűk helyi piacra. A ruha-példánál maradva: ilyen a javító, átalakító szabó, aki kifordítja a kabátot, felhajtja a nadrágot, beveszi a szoknyát. Ez nem magas presztízsű munka, nem is igényel speciális tudást, képességet, ezért nem lehet sokat elkérni, minden apró költséget le kell faragni ahhoz, hogy a valahogy elműködjön a bolt. Sarokházat a tulaj sem fog venni a jövedelemből, de itt egyszerűbb munkák végzésére képes, alacsonyabb végzettségű segédek kellenek a mester, a szakember mellé. Na, őket nem éri meg túl magas minimálbér mellett foglalkoztatni. Mi meg csodálkozunk, hogy hova tűntek a régi javító-szerelő kisiparosok.

Persze, megvannak azok, csak máshol, mint korábban. A fent említett, be nem jelentett bérek kifizetéséhez be nem jelentett bevétel is kell. Ön mikor kért számlát a vízcsap megjavításért, vagy a kert felásásáért? Minél súlyosabbak a vállalkozó nyakába rakott terhek, annál inkább lecsökken a regisztrált tevékenysége, és annál többet visz át lesz a szürke-fekete zónába. Sokan egészen eltűnnek ott. Mára kiépült a legális gazdaság mellett egy alternatív, amiről nem születnek statisztikai adatok, nem követhető nyomon a társadalombiztosítási és adóbevallásokban.

Akik éltek már a tervgazdasági időkben, még emlékeznek a második (harmadik) gazdaság fogalmára. A többiek kérdezzék meg a szüleiket, vagy nézzenek utána a Wikipédián! A lényeg: szabályozhat a kormány tetszése szerint, a piacgazdaság utat tör magának. Persze, ahhoz, hogy a nem legális üzletek zavartalanul bonyolódhassanak, azért kell némi elnéző jóindulat a hatóságok részéről is. Ez a korrupció egyik táplálója. És ki tudja nem fontosabb-e, mint a sokat és joggal szidott pártfinanszírozás. De a hatósági elnézést sokszor a józan ész és a humánum táplálja. Ha fellépnének a feketegazdaság ellen, annak következménye még kiáltóbb nyomor volna. A részmunkaidős foglalkoztatás arányának megnövekedése például nem a korszerű vállalati HR technikák terjedését tükrözi, sokkal inkább a bérszabályok és a közterhek alóli menekülést.

A minimálbér, a létminimum és a részmunkaidős foglalkoztatás alakulása

minimálbér, létminimum

(Forrás: KSH, Munkaügyi Fórum.)

Szóval el lehet így vitatkozgatni, logikai okfejtéseket, adatokat munícióként használva, megfontolva és cáfolva egymás érveit. Persze, az adatokkal jó lesz vigyázni, szegény Piketty is milyen kínos magyarázkodásra kényszerült a választott adatsorok, alkalmazott szűrők és elemzési módszerek miatt. De hát ez már csak így van, ha gazdasági modellekkel dolgozik az ember. Mindez a szolid polgári véleménycsere keretei között maradhat, akár meggyőzzük egymást, akár nem.

Ami viszont már nem fér bele a vitába, az a személyeskedésnek nevezett csalárd érvelési technika, amikor az állítás helyett az érvelőt támadják. Ebből kapott most sokat peterisz és az egész Kapitalizmus blog, hozzácsapva az egész neoliberális meg a libertárius szférát. Nem idézgetném az állításokat, bőségesen találhatók a kommentekben. Meg a korábbi cikkekhez fűzött kommentekben, témától gyakran függetlenül is. A vádak nagyjából így szólnak: szociálisan érzéketlenek vagyunk, sorsára hagynánk a szegényeket, leszakadókat, az individuum előtérbe helyezésével tagadjuk a szolidaritást, stb. Ezek nem érvek, hanem minősítések.

Akkor most megint elmondom: nem, ezek nem a mi gondolataink, ezeket szellemi (?) ellenfeleink tulajdonítják nekünk. Mi úgy gondoljuk, hogy mindenkinek meg kell kapnia a lehetőséget arra, hogy keresse a saját boldogulásának útját. És élesen tiltakozunk az ellen, hogy bármilyen evilági avagy túlvilági hatalom előírja neki, milyen utat járjon. Ha ő maga választ egyet a neki ajánlott utak közül – legyen bár párt, egyház, filozófia, népszokás, vagy szociális munkás a javaslattevő – az az ő döntése. Nem kényszerítheti senki arra, hogy azt válassza, de ha magától teszi, akkor viselnie kell a döntés következményeit.

Ez nem jelenti azt, hogy az esetleges hibás döntést felismerve ne legyen esélye változtatni, letérni a céljaihoz nem vezető útról sőt, akár új célokat kitűzni. De ezt sem teheti meg helyette senki más, ő sem követelheti senkitől, hogy kimentse saját rossz döntéseinek következményeiből. Magának kell kiutat keresnie, amihez persze kérhet és kaphat is segítséget.

Mi a helyzet a szolidaritással? A fenti minimálbér-példa azt is megmutatja, mihez vezet az a segítségnyújtás, amikor ideológiai alapon, általános szabályok szerint – és főként: mások zsebére – akarnak segíteni a rászorulókon. Akiket meg akarnak védeni a túl alacsony bérek nyomorától, azok feketemunkásként nem jutnak több jövedelemhez, de még a szerződéses jogviszony jelentette védettségtől is elesnek, munkaadóiknak tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Ha választani lehetne, hányan döntenének a csicskaállapot helyett az alacsony bérű, de bejelentett munkaviszony mellett? Ki is bántja itt a szegényeket?

Az már megint vita kérdése, jól gondoljuk-e, hogy ha szabaddá tennék a bérmegállapodásokat, akkor kellő számban indulnának olyan új vállalkozások, amelyek képzetlen, csökkent munkaképességű, esetleg idős embert, kisgyerekes anyát foglalkoztatnak. Lenne-e több legális munka a számukra? Mert most az az egyik nagy gondunk, hogy kevés ilyen munkahely van, a családokban pedig már a harmadik generációra öröklődik a hátrányos helyzet, egyre mélyül a leépülés.

Nem véletlenül fogadták akkora örömmel sok térségben a közmunkát: a semminél, a segélyen élésnél, az illegális munkaadótól való függésnél igenis jobb. (Ettől persze még nagy disznóságnak tartom, hogy az országot lassan egy nagy közmunkatáborrá változtatja a kormány, a vállalkozási szabadság feltételeinek javítása helyett, de hát ez az én álláspontom.)

És akkor mi is van a másokon segítéssel? Mélységesen tisztelek mindenkit, aki saját pénzét, tudását, munkáját rászorulók támogatására áldozza. És mélységesen megvetek mindenkit, aki mások pénzét, tudását, munkáját akarja elvonni és a szerinte rászorulóknak elosztani. Ilyenkor ugyanis mindig az elosztók járnak jól.

Kiemelt kép: Túry Gergely, hvg.hu