Kedves Olvasók! Nagyon köszönöm a legutóbbi posztomhoz érkezett támogató megjegyzéseket. Bár nem ezek „kirinyálása” volt az írás célja, azért tagadhatatlanul jól estek a blog minden szerzőjének. A javaslatokat is köszönjük, megpróbáljuk hasznosítani őket, ha nem a Kapitalizmus blog, akkor a Polgári Platform jövőbeni tevékenysége során. Én pedig folytatom. Megjelent néhány igen kedvező statisztikai adat, több konjunktúramutató is kedvezően alakult, a kormány már ünnepel. A Századvég Gazdaságkutató egyenesen növekedési fordulatról, kétéves dinamikáról beszél, ráadásul a külső-belső pénzügyi egyensúly fenntartása mellett. A politikusok nem értik, hogy a nemzetközi szervezetek miért fanyalognak mégis, miért beszélnek veszélyekről, egyszeri tényezőkről, fenntarthatatlan folyamatokról, és miért is nem minősítette fel a magyar államadósságot a Fitch.

Nos, ennek sok oka van, de általában olyan makro-pénzelméleti magyarázatokat szoktak közzétenni, ami más szakmával foglalkozó olvasó számára talán nehezen követhető. Én a reálfolyamatok oldaláról próbálom egy kicsit megvilágítani, miért válhatnak könnyen csalódássá a fenti szép remények.

A bruttó nemzeti termék változását fel lehet bontani úgy, hogy megnézzük, az egyes tételek növelték vagy csökkentették-e, és milyen mértékben. A KSH el is végzi ezt a számítást. A hosszú adatsorból most lássuk a válság éve óta eltelt időszakot!

Hozzájárulás a GDP változáshoz, százalék (katt a képre!)

    stat (Forrás: KSH, Stadat)

Az ábrán először nyilván az ötlik szembe, hogy a GDP-felhasználás változása gyakran meghaladja a termelését. Ez bizonyos kiegyenlítő tételek kihagyása miatt jelenik így meg. (A készletváltozás már szerepel a bruttó felhalmozásban, nem erről a természetes időbeli eltérésről van szó.) A lényeg: időről időre több jövedelmet használunk fel, mint amit megtermelünk, olykor pedig még annyit sem.

A bruttó hozzáadott érték termelésében a mezőgazdaság súlya ugyan 4% körüli, de a szélsőséges ingadozások – ez főként az időjárás alakulásától függ – bizony jelentős javító vagy rontó hatást tudnak kifejteni. (Na most tessék újragondolni az agrárszektorra-élelmiszer-termelésre alapozott magyar kibontakozást!) Az is látszik, hogy az utóbbi két negyedév kedvező folyamai az ipari növekedésnek köszönhetők.

A felhasználási oldalon az látszik, hogy a növekedés elég nagy mértékben attól függ, mekkora jövedelmet sikerül a külpiacokon realizálni. A belföldi felhasználás – a fogyasztás és a felhalmozás – elég hektikusan ugrál. Itt igencsak számottevő lehet a gazdaságpolitika, az uniós fejlesztések hatása, de az is látható, hogy melyik autógyári beruházás mikor került bele az elszámolásokba. Mindenesetre az világos, hogy exporttöbblet alapvető fontosságú a GDP növekedése szempontjából. A szűk magyar piacon a fizetőképes kereslet nem elégséges a termelési oldal bővüléséhez, a méretgazdaságosság arra készteti a szereplőket, hogy a határon túl adják el termékeiket, szolgáltatásaikat. Ez volt az európai uniós csatlakozásunk értelme, nem a támogatások osztogatása, amit a politikusok láttak és látnak benne. Persze egy-egy időszaki importtöbblet még nem nagy baj, ha a felhalmozások bővülését szolgálja, hiszen abból egy későbbi időszakban termelés és export lesz. Ha viszont elfogyasztjuk, akkor nem. És itt van az aggodalmak forrása: az export.

Részesedés a világ exportjából, százalék (katt a képre!)

    stat2 (Forrás: Eurostat)

Mind az Európai Unió, mind a legfontosabb exportpiacunk, Németország részesedése csökken a világ exportjában. Ez akár önmagában is okozhatná  a magyar exportrészesedés zsugorodását, csakhogy térségünk más országait nem vetette vissza. A cseheket és a magyarokat igen, a lengyeleket, románokat, szlovákokat nem. Pedig ők is azokra a piacokra szállítanak főként, mint mi. Ez bizony a versenyben való lemaradás képe. Ahogy az IMF országjelentése figyelmeztet: kiszorulunk a német termelőkhöz kapcsolódó beszállítói láncból. Szép dolog a keleti szél, de a fizetőképes vevők nyugaton vannak. És az ő helyzetük is nehéz, nekik is mindent meg kell tenni, hogy ne szoruljanak ki tovább a világkereskedelemből, sőt visszaszerezzék, esetleg bővítsék piaci részesedésüket. Ehhez partnerekre van szükségük, nem szabadságharcosokra. Olyan partnerekre, akik értik a kooperáció, sőt a koopetíció (versengő együttműködés) szavak jelentését, ahol az innováció nem kutatás-fejlesztési támogatást, hanem jobb, hatékonyabb problémamegoldást jelent.

Sajnos, ezek nem mi vagyunk. Mi Türkmenisztánból akarunk gázt venni. Vízért. Hát, ez is egy jövőkép, kérdés: kinek kell.

(Kiemelt kép: Bánkuti András, MTI)