Össznépi bölcsesség, hogy a társadalmi mobilitás jó dolog. Nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy a szülők társadalmi státusa kevéssé határozza meg a gyermekek teljesítményét, vagyis szegény családok leszármazottai is lehetnek nagy hatalmú gazdag felnőttek, és fordítva. A társadalomtudományok művelői között szintén közhely, hogy az egyenlőtlenség csökkentése növeli a társadalmi mobilitást, továbbá hogy a gondolkodás formálásával nagyobb sikerek érhetőek el. És akkor most nézzük meg Gregory Clark előadását, amelyben új könyve lényegét foglalja össze. Clark egyébként szerintem a legfontosabb, legkreatívabb élő közgazdászok közé tartozik. Előző könyvében megmutatta, hogy míg – az olajgazdagokat és az adóparadicsomokat leszámítva – a kapitalistább államokban másfél-kétszer nagyobb az egy főre jutó GDP, mint a jólétibb jellegűekben, a nagy különbség a “gazdagodásra való képesség” társadalmi felhalmozásában és az új technológiák használata iránti készségben rejlik. Szóval a videó:     Aki lusta végignézni közel 22 percet, annak a lényeg: a társadalmi státus különféle egyedi megnyilvánulásait (vagyoni helyzet, iskolázottság, foglalkozás, stb.) kizárólag egymást követő generációk között vizsgálva hajlamosak vagyunk felülbecsülni a társadalmi mobilitást. A valódi társadalmi kompetencia ezzel szemben egy rejtett változó, amely lassan módosul. Tipikusan 0,7-0,8 körüli korreláció van az egyes nemzedékek között, és minden információ megtalálható a szülői nemzedékben. A hagyományosan a státust jelentő tulajdonságok ennek a kompetenciának különféle kifejeződései. Vagyis a szülők társadalmi státusa döntő mértékben befolyásolja a gyermekek életútját. Ez sokgenerációs statisztikus vizsgálatokkal egyértelműen kimutatható; és matematikailag az is magyarázható, hogy miért mérnek a konvencionális módszerek magasabb, de nem valós mobilitást.

Ez a korreláció Amerikától Svédországon át a társadalmi hierarchiát durván felforgató kommunista Kínáig ugyanakkora, és mindig is ugyanekkora volt, ezt mutatja az összes rendelkezésre álló történelmi adat a középkori Angliától mostanáig. A mobilitás egyetlen valódi oka az eltérő státusú csoportok közti házasodás. Majd írok ennél részletesebb ismertetőt is valamikor, valahol, de egyelőre fogadjuk ezt el, akármennyire megdöbbentő is ez a bekezdés.

Amiért idetettem ezt a videót: mindebből számos érdekes következtetés adódhat. Néhányat Clark maga le is von. Az első és általános gondolat az, hogy a valódi szociális státus megváltoztatása végtelenül durva eszközökkel is szinte lehetetlen, akármit mondanak progresszív barátaink.

Két lehetőség adódik. Az amerikai modellben ez a helyzet kompetitív hozzáálláshoz, can-do attitűdhöz, kapitalistább viszonyokhoz, így innovációhoz és átlagosan magasabb gazdasági teljesítményhez vezet. Az észak-európai véglet pedig az egyenlőtlenség kifejeződését csökkenti, következményeit enyhíti – összességében, átlagosan gyengébb gazdasági teljesítmény mellett. Ezekhez nyilván különböző intézményrendszerek tartoznak, és számos más szempont is van, amelyek szerint valaki az egyik vagy a másik rendszer mellett dönt.

Clark egyébként személyesen többször is elmondja, hogy az észak-európai államok ártalomcsökkentő, de a gazdaságot nem túlzottan gúzsba kötő politikája neki szimpatikus. Nem mondja, hogy az észak-európai gazdasági modellen túlmutató gazdasági progresszivitás bárhova is vezetne, és nem tesz a normális közgazdaságtan bizonyított alapjaival ellentétes kijelentéseket, sőt, amennyire a honlapjáról meg lehet ítélni, káprázatosan magas színvonalon tolja a bevezető elméleti oktatást is. Mi itt a Kapitalizmus blogon persze intézményi, történeti, egyéb okokból, ki miért, de rendszerint kevésbé az észak-európai modellt részesítjük előnyben, az egyenlőtlenségre vonatkozó következményeinek tudatában.

A második fontos dolog, hogy az egyenlőtlenség nem természetellenes, ezt Clark is hangsúlyozza – az ő példája, hogy mondjuk a sportban sem várható el, hogy mindenki a Premier League-ben játsszon, és egyáltalán nem baj, ha valaki, aki jó döntéseket hoz és tehetséges, nyer. A következményeket lásd feljebb, itt azt tenném hozzá, hogy a nyomorgást nem szeretem, és nem nézem szívesen, de az ezen felül megmaradó egyenlőtlenség maga sosem zavart, és fontosabbnak tartom az egyénileg sikerre motiváló intézményeket.

A harmadik fontos pont, hogy az elszigetelt elit vagy underclass csoportok éppen a lassú mobilitás miatt csak nagyon sok generáció alatt térnek vissza az átlaghoz, ezen nem nagyon lehet változtatni. Viszont ebben a látszat ellenére nincs semmiféle szerepük az etnikai jellemzőknek, valamifajta homályos kulturális tőkének (there is no culture of success, mondja Clark), meg ilyesminek. Számos csoportnál az elitbe vagy underclassba kerülés történelmi eseményekhez és folyamatokhoz jól köthető kiválasztás volt, onnan pedig a lassú mobilitás teszi a dolgát. Erre a legjobb példa a francia eredetű amerikaiak esete: tökéletesen integrálódtak, sosem érte őket Amerikában etnikai üldöztetés, ám mind a Franciaországból Kanadába, majd onnan Amerikába vándorló hullám történelmi okokból szelektált volt. Viszonylag sok volt a bevándorlók között az eleve alacsony státusú, és ennek a nyomai máig kimutathatóak. Ezek az emberek jellemzően (persze kivételekkel) kevésbé vagyonosak, kisebb köztük a magas presztízsű szakmát űzők aránya, és így tovább.

A negyedik gondolat, ami eszembe jut, Magyarországra vonatkozik, és nem túl pozitív. Amióta politikai tárgyú írások léteznek, tudjuk, hogy van a magyar elitnek egy elég nagy, a középnemességtől a középosztályig terjedő, elképesztően inkompetens, sikertelen része. A rossz hír, hogy ezek szerint ez így is fog maradni, és nem változik meg semmiféle program és pozitív gondolkodás hatására, ezek ugyanis egész csoportokat nem tudnak fölemelni. Persze ez némileg magyarázza a “békebeli” időket visszasíró budai nyugdíjasok rajongását a gyakorlatilag ortodox kommunista gazdaságpolitikájú kormányok iránt (rendszerváltás előtt és után): azonos társadalmi kompetenciájú elitet testesítenek meg.

A még rosszabb hír az, hogy a feltörekvő elitek ezt a mintát látják maguk előtt, igyekeznek ehhez szocializálódni, és a kormány ifjúgárdistái beállnak tele pofával védeni az összes ilyen ostobaságot. Némi vigasz, hogy ez az új nemzedék a hirtelen jött lopási lehetőségek elmúlásával el fog tűnni nagyon kevés emberöltő alatt, és visszaesik saját társadalmi kompetenciájának szintjére. Mit lehet tenni ezek után Magyarországon? Menteni, ami menthető, és kitartani, ameddig valami olyan történelmi helyzet nem lesz megint, hogy az elit sikeres része kerül újra cselekvési pozícióba.

Európai szinten érdemes még odafigyelni Clark megjegyzésére az amerikai bevándorlásról: ha a bevándorlók szociálisan szelektáltak, azaz vagy csak a nagyon alacsony státusúak érkeznek, vagy csak a kiemelkedőek, akkor ez a különbség sokáig fenn is fog maradni, aminek bizonyosan lesznek következményei. (Vegyük észre, Obama elnök is magas státusú, egyetemre Amerikába utazó apa gyermeke.) Valószínű, hogy ha nemcsak a legfelső státusú rétegben, például az orvosok között, illetve a legalsóban lenne migráció, kisebbek lennének a társadalmi feszültségek, mert mindenki látná, hogy minden szinten nagyjából ugyanaz a helyzet, és az alsó középosztály nem azt érzékelné, hogy felül elviszik előle a jó állásokat, alatta pedig jönnek a támogatásra várók. De ez persze csak hipotézis.

Végül, de nem utolsósorban: a társadalmi mobilitás a gyerekszámváltozáshoz hasonlóan kultúrafüggetlen, ráadásul térben és időben állandó. Épp ezért a vélt vagy valós mobilitás-problémákat, integrációs gondokat és hasonlókat kezelni próbáló, a sokadik generációs emberi jogokon vívott kultúrharc tökéletesen értelmetlen, de legalább rettentő unalmas. Szóval nyugodtan abba lehet hagyni, a világ úgyis változik magától, csak szépen lassan.