A minimálbér negatív hatással van a foglalkoztatásra. Legalábbis a munkapiac közgazdaságtani alapmodelljéből (kompetitív munkapiac modellje) ezt a következtetést vonhatjuk le. Az alább látható ábra (forrás itt) ezt az egyszerű törvényszerűséget úgy szemlélteti, hogy mivel a kormányzat a piaci egyensúlyi munkabérnél (w*) magasabb bért (w min) állapít meg minimumként, az eredmény az lesz, hogy a munkavállalók a korábbinál több munkát hajlandóak kínálni (Ls), a munkaadók viszont kevesebb munkást hajlandóak alkalmazni (Ld). Az eredmény tehát túlkínálat, ami a munkapiacon azt jelenti: munkanélküliség.

wmark

Ezzel az egyszerű, tökéletesen kompetitív piacot feltételező modellel persze vannak problémák. A munkapiac nem feltétlenül kompetitív. A másik végleten, amikor a piacon csak egyetlen munkaadó van, az eredmény az lesz, hogy a dolgozó nem kapja meg a hozzáadott értékének megfelelő bért. Ez az ún. monopszónia-modell (aminek természetesen semmi köze a marxi kizsákmányolás-elmélethez).

Ebben a modellben a minimálbér növelése nem feltétlenül csökkenti a foglalkoztatást, adott esetben még növelheti is. Az viszont, hogy a valós munkapiacon milyen hatása van a minimálbérnek, röviden attól függ, melyik modell áll közelebb a valósághoz. Az eddigi empirikus szakirodalom általában arra a megállapításra jutott, hogy az alacsony képzettségűek piaca (ahol a minimálbér hatása érvényesülni tud) viszonylag kompetitív, ha pedig ez így van, a minimálbér-emeléseknek negatívan kellene hatnia a foglalkoztatásra. És a legtöbb empirikus tanulmány meg is találja ezt a hatást.

Az eredményekről lehet vitatkozni. A tanulmányok gyakran csak mérsékelt hatást találnak, s így aztán lehet azt mondani, hogy lám, a minimálbér mégsem olyan káros, talán mégis megéri időről időre megemelni, mert legalább sok hátrányos helyzetű embernek magasabb lesz a bére. Erre azonban azzal lehet válaszolni, hogy könnyen lehet: a minimálbér-emelés negatív hatásai hosszú távon jelentkeznek csak igazán, még ha nem is mindig a foglalkoztatáson keresztül. És azt, hogy a minimálbérnél vannak sokkal jobb módjai a dolgozó szegények támogatásának, úgyhogy a torzító hatásai mellett már csak ezért sem jó policy (itt és itt), ráadásul nem is biztos, hogy többségében szegény háztartások járnak vele jól.

Jómagam kritikus vagyok a minimálbér-emelésekkel és a minimálbérrel szemben általában is, de ettől még lehet mellette értelmesen érvelni. Eddig tartott a rövid, lebutított „irodalomismertető”.  Enter Pogátsa Zoltán, aki sokadik publicisztikáját írta meg a minimálbér-emelés védelmében, ezúttal a hvg.hu-n.

Mondjuk azt, hogy eddig sem voltam elragadtatva Pogátsának a „neoliberálisokkal” szembeni érvelésétől, de ez most különösen ütősre sikerült. Megismétli egyrészt a hazai munka termelékenységével kapcsolatos ismert nézeteit, de nem ez az érdekes. Ami érdekes, és amin percekig fogtam a fejem, a következő: A „neoliberálisokkal” való vitája során, úgymond, felfigyelt egy meglepő regularitásra: a neoliberálisokkal szemben gyakran egyetértenek a „szociálisan érzékenyek” (aki neolib, az ugye nem lehet szociálisan érzékeny) és „az üzletemberek”.

Első látásra ez talán valóban meghökkentő, de nézzük csak meg, milyen okból támogathatják nagyobb vállalatok a minimálbér emelését! Először is ott van az a lehetőség, hogy ezen vállalatok vezetőinek egyszerűen erős filantróp érzelmeik vannak. Elfogadom, hogy vannak, akik szerint ez kielégítő magyarázat. De vizsgáljunk meg egy másik lehetőséget, és hívjuk hozzá segítségül magát Pogátsa Zoltánt:

[A] hazai üzleti szféra képviselői támogatólag léptek fel. Elmondásuk szerint ugyanis számos iparágban az a helyzet, hogy egyes vállalatok a technológiai fejlesztés, a termelékenység emelése helyett azzal nyernek tendereket, hogy leszorítják beszállítóik árait, végső soron pedig saját és alvállalkozóik munkavállalóinak bérét. Mindennek következtében ezen iparágakban kétszer annyi cég működik, mint a hasonló méretű szomszédos Ausztriában, a hatékonyságra törekvő cégek ugyanis képtelenek érvényesíteni előnyüket a kizsákmányolásra játszó versenytársaikkal szemben.

Itt most abba is hagyhatnám, és rábízhatnám az olvasó intuícióira annak megállapítását, hogy miről van itt szó. Csakhogy az a gond, éppen Pogátsa nem vonja le az evidens következtetést.

A szerző szerint a fenti mondatok csak azt bizonyítják, milyen nehéz nem-kizsákmányoló munkaadónak lenni. Vegyük azonban észre, hogy az idézett üzletembereknek érdemes tisztán önérdekből is támogatni a minimálbér-emelést, mégpedig azért, ami ki is derül az idézett szövegből: a minimálbér emelése megnöveli a versenytársak költségeit, minek következtében azok egy része kiléphet a piacról (illetve kevesebb lesz az új belépők száma), ami növeli a „etikus üzletember” piaci részesedését. A kilépők pedig nagy valószínűséggel kis-és középvállalkozások. Érdekes, hogy sokan épp azokban az esetekben szereti jobban a „multikat”, amikor azok versenykorlátozással és nem költséghatékonyságukkal és a fogyasztói igények hatékonyabb kiszolgálásával szereznek előnyt a piacon… (Tokfalvi gyakorlati kiegészítését lásd az első kommentben.)

A szabályozás érdekcsoportok általi befolyásolásának első fontosabb modern elmélete különben George Stigler néhai Nobel-díjas közgazdász „szabályozási csapda” néven ismertté vált hipotézise volt. Ennek egyik szemléletes példája Bruce Yandle libertárius közgazdász „baptisták és szeszcsempészek” parabolája. Baptisták alatt egy kormányzati politika jó szándékú naiv támogatóit kell érteni, a példában ez a politika az amerikai alkoholtilalom volt. A csempészek pedig azon érdekcsoportokat szimbolizálják, amelyek az adott politikát saját érdekeiktől vezérelve támogatják, felhasználva céljaik elérése érdekében a naiv „baptistákat”.

Nem érdemes persze ebből azt a következtetést levonni, hogy a minimálbér-emelések mögött feltétlenül üzeti érdekcsoportok lobbizása áll, de az mindenesetre elmondható, hogy bánkódni gyakran nem bánkódnak miatta, és ez – ellentétben azzal, amit Pogátsa mond – egyáltalán nem meglepő. Pogátsa Zoltán érvelhet azzal a minimálbér-emelés mellett, hogy a negatív foglalkoztatási hatás szerinte nem lesz jelentős. Felhozhatja erre elméleti érvként a monopszónia-modellt (mert úgy tűnik, erre alapozza az optimista vélekedését, bár ez nem derül ki egyértelműen a szövegből), még ha ez sokunk szerint egyáltalán nem meggyőző. De ha lehet, olvassa el alaposabban a saját írását, és ne zárkózzon el az evidens következtetéstől. Ezzel talán eljut oda is, hogy az „üzletemberek” nem véletlenül nem tömegével „neoliberálisok”, az említett neoliberálisok pedig alapvetően nem business-pártiak, hanem piacpártiak, és egyébként szociálisan sem érzéketlenek.

 

Kiemelt kép: hg.hu/MTI, Szigetváry Zsolt