Előző posztomhoz csatlakozva egy-két esettanulmánnyal szemléltetném, hogyan is működik a valóságban a kkv-k segítése.

Amikor a rendszerváltás után hősünk munkáltatója, a szocialista nagyvállalat csődbe ment, ő elmehetett volna valamilyen korkedvezményes nyugdíjba, de annál ambiciózusabb volt. Beletanult, és új alapítású cégével (akkor még nemigen hallottunk a startupokról) belevágott az alapszakmájához közelálló és akkoriban felfutóban lévő egyik szakmába. Ez lényegében a beruházásokhoz kapcsolódó egyik biztonságtechnikai terület.

Első komolyabb versenytárgyalására az esélytelenek nyugalmával érkezett, hiszen a területen már rutinos szocialista vállalatok utódszervezeteivel kellett felvenni a versenyt. Szerencséjére a szocializmusban szerzett rutin a valódi piaci versenyben nem jelentett mindig előnyt. Ők ugyanis biztosak voltak benne, hogy a legegyszerűbb és legolcsóbb ajánlattal nyerhetik el a munkát, míg hősünk – lesz, ami lesz alapon – szakmailag korrekt és tisztességes, de korántsem olcsó ajánlattal állt elő. A beruházónak nagyon tetszett a professzionálisan megalapozott elképzelés, a munkát barátunk nyerte el, és azzal együtt egy szeletet a piaci tortából.

Akinél pedig elnyerte, az ületet nem más volt, mint az éppen akkor nálunk zöldberuházó IBM.

A siker évei következtek, a cég gyorsan növekedett, tekintélyt szerzett magának a szakmában. Korábban említett versenytársai sokszor az ő cégén keresztül tudtak csak üzleteket szerezni. Az egyik legnagyobb piaci szereplővé vált a területen. Azt gondolhatnánk, határ a csillagos ég – ha nem lenne a magyar rögvalóság.

Már milliárdos forgalmú sikeres céggé nőtt, mégis az volt a gondja, hogy a bankoktól nem kap soha forgóhitelt, saját számlavezetőjétől sem, amelyik pedig jól ismerhette az üzlet pénzügyi oldalát. Minden új projektbe csak úgy tudott belevágni, ha az előzőből bejött a pénz. Ez önmagában is sokat fékezte a növekedést, de ráadásul ez volt a jól ismert körbetartozós időszak, amikor sok beruházó az alvállalkozóitól visszatartott kifizetésekkel hitelezte önmagát. Így ez a helyzet duplán fékezte az egyébként komoly növekedési potenciállal rendelkező sikeres kis cégeket.

Mondhatnánk azt, hogy a gonosz külföldi bankok nem voltak érdekeltek abban, hogy a magyar cégek kifussák magukat, de az a helyzet, hogy a magyar bankok ugyanúgy viselkedtek, mint a külföldiek, és ők sem hiteleztek. Miért? Az ok végül is érthető volt. A piacon nagy volt a hiteléhség, és a bank is hatékonyságra törekszik a maga területén. Egy tízmilliárdos hitel kihelyezésnek ugyanannyi az adminisztrációs költsége, mint egy tízmilliósnak. A bankok jól elvoltak a nagy cégek hitelezésével. A kicsik pedig, barátunk cégéhez hasonlóan, hitel nélkül maradtak.

Ez az a pont, ahol az állam beléphetett volna egy kis segítséggel, ha a mindenkori gazdaságpolitika valaha is komolyan gondolta volna a saját programjait, vagy ha a politikusok valaha is átérezték volna annak a munkának a valódi felelősségét, amire megválasztottuk őket.

Azért találták ki az állami fejlesztési bankokat, hogy a fentihez hasonló eseteket megfinanszírozzák, és felpörgessék a valós keresleteket kiszolgáló iparágakat. De a fejlesztési bankokat akkor sem arra használták, amire névlegesen létrehozták őket, hanem – akkor is és most is – a csókos cégeknek juttatott közpénzek kifolyatására.

Barátunknak volt egy kanadai partnere, akivel egy kölcsönkérés kapcsán a következő beszélgetés zajlott le:

Adj]nekem kölcsön 80 millió forintot, mert csak úgy tudok beszállni a következő projektbe, ha befizetek előre ennyi kauciót [akkoriban volt ilyesmi is, talán most is]. Ennyi pénzem nincs, és bank nem ad hitelt.

A kanadai partner bizalmatlanul válaszolt:

Te engem át akarsz verni, nem hiszek neked. Nálunk Kanadában egy IBM-beszállítónál sorban állnak a bankok, [hadd kölcsönözhessenek, te pedig tőlem akarsz kölcsönkérni?

Számára felfoghatatlanul ésszerűtlennek tűnt az, ami nálunk normál körülménynek számított. Valódi piacgazdaságban kicsit másként működnek a dolgok.

Ennek a cégnek sem, de a hozzá hasonló versenytársaknak sem a piaci verseny volt a problémája, hanem az, hogy mindig nekik jutott a fejőstehén szerepe. A sokat ígért segítség ugyan rendre elmaradt, de az APEH és egyéb, markukat tartó hatóságok látóteréből soha nem kerültek ki. Akármilyen befizetést elmulasztott, lesújtott az inkasszó, és túllépett elmulasztott határidőt a szigorú szankció követett.

Minden normális országban az ilyen versenyképes kkv-kből ki tudja nőni magát a hazai tőkeerős vállalkozói réteg. De mi lett a sorsa a mi hősünknek?

A hitel nélküli sokéves kínlódásba, hivatali packázásokba, belefáradva kapott egy ajánlatot az iparágban közismert világcégtől, amelyik jó áron felvásárolta őt is, de nemcsak őt, hanem a többi kis konkurens céget is, az általuk bejáratott és kiépített piacot is tokkal-vonóval.

Fontos megjegyezni, hogy ez nem egy olyan iparág, ahová a külföldi cégek könnyek be tudnak hatolni. Aki be akar jönni, annak feltétlenül magyar „lábakra”, hídfőállás-cégekre van szüksége. Hiszen a hazai előírásokat ismerő tervezőkre, kivitelezőkre és a felépített rendszereket folyamatosan karbantartó szervezetekre kell támaszkodniuk.

Barátunk vállalkozását úgy vette meg a multicég, hogy a vétel után még két évig neki kellett vezetni a céget, mert tudta a multi, hogy az ő szakmailag irányítása nélkül nem sokra mennének megvett piaci részesedéssel.

Vonjuk meg a mérleget! Még egy iparág, ahol néhány versenyképes izmos hazai vállalkozás helyett csak a bedolgozó szerepét játszhatjuk, és ennek nem a multik az okai, nem a brüsszeli bürokrácia, nem a zsidó világ-összeesküvés, nem a homolobbi, hanem az a magyar állam, amelynek a vezetőit mi választjuk, azért, hogy értünk dolgozzanak. Hát így jártunk.