Megjelent nemrég egy szívbemarkoló poszt a „Ki kell ennek jönni” blogon. A Humperdickk nevű szerző búcsúzik benne az olvasóktól: befejezi a blogolást, mert nem látja értelmét, nem érzi, hogy írásaival bármiféle hatást ért el. Idézet következik: „nem azért hagyom abba, mert szarok rá. Azért hagyom abba, mert mindenki más is szarik rá.”

Hát, igen. Teljesen meg tudom érteni Humperdickket és tegye fel a kezét az internetes véleményformálással próbálkozók közül, aki még nem gondolt erre. És persze megküzdött ezzel minden írástudó. Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban c. verse pont ezeket a kétségeket hozza elő: a papíron levő nemes gondolatok és az anyagi valóság durva ellentétét. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” (A vers több sora frázissá silányulva köszön vissza az iskolai ünnepélyekről, de azért érdemes végigolvasni, a szöveg részeként még a „Mi dolgunk a világon”-nak is van értelme.)

Én is küzdök azzal, mi értelme a posztjaimnak. Rendszeresen megírom, milyen nemzetközi összehasonlításban mit is mutatnak gazdasági adataink, milyen értékelések látnak napvilágot az ország társadalmi-gazdasági teljesítményeiről, igyekszem tágítani azt a nézőpontot, amiből meg tudjuk magunkat, az itt zajló folyamatokat ítélni, próbálom megértetni, hogyan hat ez részt vételünkre a világ népeinek együttműködésében. És mi értelme? Milyen reakciókat kapok? Milyet kapnak a társaim, akik szintén legjobb tudásuk szerint mutatják be a közélet azon szeleteit, amiről mondanivalójuk van?

Vannak az olvasók között néhányan, akik a leírt szöveget értelmezik, továbbviszik a gondolatokat, vitatkoznak, kiegészítenek, szóval, úgy viselkednek, ahogy felnőtt, józan emberek vitatkozni, eszmét cserélni szoktak. És vannak olyanok is, akik direkt félreértik, terelik a témát, időnként szétoffolják a topikot, nem mulasztva el vaskos minősítéseket, sértéseket vágni a szerző, illetve a kipécézett kommentelő fejéhez.

Tavaly óta tudunk a szentpétervári, közpénzen működő trollközpont létezéséről. (Napi száz komment a norma.) És persze, én is hallottam már a városi legendát a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium hivatásos trollcsapatáról, de semmiképp sem tudom elhinni, hogy épp a magyar kormányzatnak a törvényesség őrzésével megbízott tagja nyúljon ilyen eszközökhöz. Ha pedig nem hivatalos propagandistákról van szó, akkor kénytelen vagyok a magyar társadalom képviselőinek tekinteni a megszólalókat, még ha polgári körös, vagy pártmegbízást teljesítenek is, hiszen ők is honfi- és polgártársaink.

A választások pedig csattanósan azt igazolják, aki szerint nincs értelme, feleslegesen izzadunk itt, a kutyát sem érintenek meg az itt közzétett gondolatok, az ország helyzetének romlásáról szóló vészjelzések. Még egy normális szabad piacot, versenyt, szabad kezdeményezést a zászlajára tűző mozgalom sem bírt megalakulni. Az ide számított pártkezdemények: MOMA, PKP ahhoz is kevesek voltak, hogy megjelenjenek a választási térképen.

Az elveink egy részét a DK vette programjára, ami – a pártvezér erősen megosztó személyisége és hiteltelen múltja miatt – talán még rosszabbat tett ügyünknek, mint ha negligálják. És itt vagyunk egy újabb négy évre megválasztott, kétharmados többséggel rendelkező kormánnyal. Ez azt jelenti, hogy azt tehet az ország bármely lakosával, vállalatával, intézményével, amit csak akar és jól tudjuk az előző ciklusból, hogy meg is teszi. És ezt a kormányt azok választották meg tömegesen, akiket kifosztott, megalázott, akiknek a legfőbb okuk lett volna ellene szavazni.

Volt értelme egyetlen sornak is, ami megjelent a Kapitalizmus blogon? Nem tudhatjuk. Most nagyon úgy látszik, hogy Hippy Windinyourface és más nickneveken  kommentelőnk szórakoztatásán kívül semmi. Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a Humperdickk esetén. Miért is nem hagyjuk abba?

Hát, csak. Ez ma már bevett érv a magyar politikai rendszerben, de azért kifejtem. Kölcsey írja Parainesében: „A Stoa bölcsei és Epikur iskolája két, egymással ellenkező véleményt állítának fel: amazok minden polgárnak a közdolgokkal foglalatoskodást kötelességévé tévén; ez elvonulást s magányos kénynek élést tanítván.” Ő persze a XIX. századi romantika hevületében úgy gondolja: „Ezt fontolóra vévén, által fogod látni, miképpen azon jogokkal, miket sorsodtól nyerél, nemcsak élhetsz szabadon, de élni köteleztetel”.

Ennél én önzőbb vagyok. (Említett Hippynk is megírta már, hogy nincs szívem.) Boldogan és jól akarok élni, méghozzá abban az országban, amelynek nyelve, történelme formált. Ezt pedig csak akkor tartom lehetségesnek, ha a régió, ahol élek, lehetőséget nyújt lakóinak arra, hogy kibontakoztathassák képességeiket, megpróbálhassák megvalósítani álmaikat. És akár bukjanak, kudarcot szenvedjenek és viseljék ennek következményeit. Együttműködjenek azzal, akiben meg tudnak bízni, támogassák azt, amit támogatásra méltónak tartanak, de senki ne kényszerítse őket kooperációra, szolidaritásra azzal, akit nem tudnak elfogadni. Nem kérek a gondoskodó államból, de jó volna, ha lehetőségem lenne gondoskodni magamról és az enyéimről, nem fosztanának meg mindenféle „magasabb elvek” jegyében ennek lehetőségétől és kényszerítenének a hatalom kegyének járszalagjára.

Nem fogom elérni. Már látom, hogy öregkori nyomor és megalázások sora vár rám, talán még megalázkodásoké is. De felnőtt ember vagyok, nem hallgathatok. Kedvenc költőmmel, József Attilával mondom: „Én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt”. Úgy gondolom, hogy az én általam javasolt út hasznos volna az ország számára. Vagy a város számára, ha a vidék visszahúz. Meg lehet próbálni meggyőzni – nem először fordult elő velem életem során -, hogy más utak jobbak. De hallgatni nem fogok. Néha a magány, a pusztába kiáltott szó (Ennyire azért nem rossz ám a helyzet!) is elviselhetőbb, mint a csend?

Zárásként még egy gondolat Babitstól, a Jónás könyvéből:

„Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
N
inive nem él örökké.”

Hát, így.