Van valami báj abban, amikor egy kormányszócsővé egyszerűsített, ám ránézésre üzletileg nem egészen virágzó online gazdasági újság igyekszik bebizonyítani, hogy úgy van, ahogy a Főnök mondja: a magántulajdonú médiába özönlenek a reklámok, nyilván nem fog megkottyanni nekije, ha az állam leakaszt róla 9-10 milliárdot.

A gyakorlat persze más. Az például eleve csak lehetőség, hogy a reklámbevételek megalapozzák az újság, portál, rádió, tévé függetlenségét, ugyanis a piacról élő magyar média egyáltalán nem keresi magát degeszre. hanem éppenséggel sorvatag, gazdasági állapota nagyon távol van még az egészséges küszködéstől is. Amikor Orbán azt állítja, hogy olyan szektort adóztatnak meg pluszban, aminek “jelentős profitja van”, vagy hazudik, vagy félretájékoztatták, és tetszik neki a dezinformáció. Ezt nála sosem lehet tudni.

A teljes magyar reklámkiadás/bevétel – nem a profit – 175 milliárd forint volt 2013-ban. Ennek körülbelül a fele megy az offline (print, rádió, tévé) médiába, és még 22 százalék az internetre, ahol a tisztán kereskedelmi tevékenységet nem lehet elválasztani az online sajtótól. Mondjuk tehát azt, hogy Magyarországon kb. 100 milliárd forint annak a médiának a bevétele, amire a sajtó- és szólásszabadságról, politikai jogokról szóló magyar és nemzetközi jogszabályok, egyezmények vonatkoznak. Ez nem a profit, ez a bevétel, és a 9-10 milliárd ennek a bevételnek a 9-10 százaléka, ennyit kaszálna még az állam a világrekord áfán és egyéb állami bevételeken (műsorszolgáltatási díj, posta stb.) felül.

Közben a médiatartalom-szolgáltatók nagy része veszteséges, további nagy része pedig két hétig nem tudna fennmaradni gazdaságilag értelmetlen állami hirdetések és államilag arrafelé noszogatott magánhirdetések nélkül. Az adóztatás tehát sok esetben semmi mást nem jelent, mint hogy a kormány egy kicsit spórol a saját hűbéres médiamunkásain és kegyelt közvetítőin.

Még a nagy kereskedelmi tévék reklámbevételei is zsugorodnak. Maguktól, extra adó nélkül. Az emberek keveset keresnek, még kellemes fogyasztásra is nehéz őket rábeszélni, nem hogy túlfogyasztásra, amit a világ zöldjei maguk elé képzelnek.

Mindegy, ezekről a Napi Gazdaság online nem tud, illetve a hirdetései összetételéből ítélve nyilván tud, csak nem bolygatja. Hát mit tud? Idézem:

Hét uniós tagállamban van reklámadó

Belgiumban óriásplakát után mérettől függően kell megfizetni a sarcot. Franciaországban a televíziós hirdetések adókötelesek, míg Olaszországban a helyi önkormányzat veti ki az adót. Hollandiában az újságok és magazinok kivételével minden hirdetés után meg kell fizetni a közterhet. Ausztriában az általános kulcs mértéke 10 százalék, míg Svédországban 11, ám az újságok esetében 4 százalékos az általános kulcs; Spanyolországban változó mértékű, s az önkormányzatok vetik ki.

Mellé pedig odabiggyesztik egy boxban:

A legtöbb EU-tagállamban úgynevezett Pigou-adó formájában vezették be a reklámsarcot: ez a típusú teher a közgazdaságtan szerint valamilyen tevékenység negatív társadalmi hatásait igyekszik ellensúlyozni azzal, hogy adót vet ki a tevékenységet végzőre.

Első ránézésre ez a navracsizmus szép példája. A dúvadkormány entellektüelje dolgozta ki azt a módszert, hogy ha a kormány pofátlanul – sürgősséggel, egyéni képviselői indítványból, óne vita – átver valami különösen kártékony és aljas törvényt, akkor némi netböngészéssel valamilyen kisinas megállapítja, hogy a világ kétszázvalahány, ezen belül az EU huszonnyolc országa közül egy párban van valami hasonló. A kritikusok általában sajnálják a fáradságot, hogy kimutassák, hogy hasonló, de nem az, és hogy az adott ország gazdasági, társadalmi, politikai, hatalmi viszonyai között más értelme is van a kormány nettó erőszakoskodásán kívül.

Úgyhogy eldöntöttem, utánanézek, hogy is van ez igazából, de már böngészés előtt feltűnt (a napigazdasag.hu szerkesztőitől eltérően), hogy Pigou ide vagy oda, hét ország sehogyse lehet a huszonnyolc többsége.

Szintén még a keresés előtt megígértem magamnak, hogy a hét példa közül visszatömködöm a propagandista szájába azt a kettőt, ahol oda van írva, hogy az adó az önkormányzatot illeti, ugyanis mondjon valaki az utolsó négy, nem, az utolsó húsz évből olyan intézkedést, ami az önkormányzatok bevételeit növelte a központi államháztartáshoz (gy. k. a kormányhoz) képest. Az olasz és a spanyol reklámadót csekkolni se kell, biztos nem olyan, mint a magyar.

Aztán meg valahogy csupa olyan adattal találkoztam, ami különbözött az agitációs és propagandacikk állításaitól. Ausztriában nem 10 százalék a reklámadó összege, hanem csak 5. Svédországban nem 11 és 4, hanem 8 és 3 a két kulcs, és a rádió, a televízió és az internet kifejezetten mentesek a reklámadó fizetése alól,a print sajtó pedig 50 millió korona (kb. 1,7 milliárd forint) évi reklámbevételig adómentes sávba esik. Belgiumban csak a plakátokat és a fényreklámokat adóztatják külön, az előbbiekért négyzetméterenként egyszeri 50 centet, az utóbbiakért négyzetméterenként évi 2,50-et kell fizetni. Hollandiában is csak hasonlókért kell fizetni – ott is az önkormányzatnak. Felőlem. Ha ezt akarják bevezetni, vegyenek példát a Benelux államokról. Ha kevés ennyi bevétel, fizettessenek tízszer ennyit, de a CÖF-fel is ám.

A franciák meg… a franciáknál nem reklámadó, hanem kimondottan televízióadó van, 5,5 százalék, amit az összes fajta bevételre (reklám, szponzorálás, betelefonálás, sms, előfizetés) vetnek ki, ebből azonban leírható 11 millió euró, vagy 16 millió, olyan műsorszolgáltatóknál, amiknek nincs reklámbevételük. Csak a legnagyobb magántévécsoport, a TF1 évi – folyamatosan zsugorodó – bevétele 2013-ban 1,6 milliárd euró volt, a teljes magyar reklámforgalomnak majdnem háromszorosa.A cél különben nem a kormány bevételeinek növelése, hanem a francia filmgyártás támogatása, ízlések és pofonok, de hasonlóról nálunk valahogy nem esett szó.

Az Orbán-kormányok nem vették észre Sarkozy húzását – aki az úgyis adókból fenntartott köztelevízióból száműzte a hirdetéseket -, annál inkább azt a hüledezve körberöhögött ötletüket, hogy a Facebookot, a Google-t és a YouTube-ot is meg akarják adóztatni; viszont megint nem vette észre, hogy a franciáknál ez is a nemzeti kultúra támogatását szolgálná. A franciák mulatságosan nacionalisták tudnak lenni, de így nacionalisták. A magyar kormány a nemzeti rongylabda-toszigálásra nacionalista.

Szóval aszerint, amit találtam, semmi sem stimmelt a napigazdasag.hu cikkéből. Persze az emberben van valami tisztelet a gazdasági szakújságírók iránt, nyilván pénzt és fáradságot nem sajnálva körbekérdezték az uniós országok adóhatóságait, az én adataim ey-két évesek, gondoltam, és újabb infóik vannak, mint nekem, aki csak egy amatőr netkurkász vagyok.

Közben dehogy. Kétségbeesve kerestem, hogy miről maradtam le, én, hülye a témához, amikor beleakadtam a napigazdasag.hu Kormányseggnyaló Névtelenjének a forrására.

Ez pedig a Criticism of advertising (A reklám bírálata) című Wikipedia-cikk Taxation as revenue and control (Adóztatás mind bevétel és féken tartás) című fejezete. Egyszerűen kimásolták innen a példákat. A szöveg 2010-ből való, azóta nem nyúltak a példákhoz. Egy poszt kedvéért nem végzek nemzetközi adóztatástörténeti kutatásokat, de például a svéd törvényt utoljára 2000-ben módosították, tehát lehet, hogy a Wikipedia cikkszerzője már akkor se tudta, miről beszél, és hasraütve vagy zavaros memóriával hordott össze hetet-havat.

Kultúrember tudományos vagy politikai jelentőségű szövegben nem idézi forrásként a Wikipediát. De újságcikkben is mérhetetlen tahóság egyetlen Wikipedia-cikkre hagyatkozni, mert bár az angol cikkekben hatalmas tényanyagot halmoztak fel, mindent ellenőrizni kell. A műfaj miatt ez a fórum nemcsak az infóknak, hanem a politikailag elfogult, ez esetben globálkritikus bullshitnek is kimeríthetetlen forrása. Az eredeti Wiki-szövegből kiderül, hogyan kerül a képbe a Pigou-adó: a fejezet bevezetőjében szó van arról, hogy egyes amerikai államokban ilyet követelnek civil csoportok. A Névtelen tudatában ez keveredett össze az uniós tagországokkal.

Az áramvonalasítva bemásolt listát pedig az eredetiben egy nyomatékos hivatkozás követi: David Korten A tőkés társaságok világuralma című könyvében (a bogárlacisták bibliájában) 50 százalékos reklámadót javasol, mondván, hogy a legnagyobb cégek propagandagépezete azt sulykolja belénk, hogy a fogyasztás a boldogsághoz vezető út, a piaci túlkapások állami korlátozása pedig bajaink oka. Mint látható, ez a gondolatkör nemcsak a kormánypárt (és a Jobbik) értelmiségi bázisára hatott, hanem például Schiffer Andrásra is, aki nyilván úgy véli, hogy ha a reklámot megadóztatnák, akkor kevesebb lenne a reklám, akkor pedig mérséklődne a túlfogyasztás Magyarországon. A magyarok, beleértve a 47 százalék éhező gyereket, kevesebb tejterméket, a felnőttek még kevesebb dezodort és hüvelygombairtót fogyasztanának, és ezzel megmenekülne a Föld.

Ami engem illet, én se tiltakoznék, ha a Wikipedia-másolást újságírásként eladó cégek reklámbevételeit kutyául megadóztatnák, és ezzel valahogy elvennék a Magyar Telekom vagy az állami Magyar Turizmus Zrt. kedvét az ilyen színvonal támogatásától. Hab a tortán, hogy az ilyen portálokat olvasó üzletemberek túlfogyasztása is csökkenne, és ennek a hatása biztosan hamar meglátszana hazánk ökológiai állapotán.