Avagy gondolkodjunk még a Telekom-ügyről. Személyes előszó: Nádori Péter és Weyer Balázs hívtak az Origóhoz, és mivel szerintem akkoriban az volt a legjobb újság Magyarországon, nagy megtiszteltetés volt, hogy velük dolgozhattam. Továbbá a felmondott szerkesztőségi tagok között barátaim, ismerőseim vannak, és végtelenül nagyra becsülöm őket azért, hogy ezt megtették.

A Telekom magyar részlege egyébként sosem volt az etikus viselkedés csúcsán, elég, ha arra gondolunk, hogy milyen körülmények között kellett távoznia a vezérkarnak nem is olyan régen egy szó szerint balkáni korrupciós botrány közepette. Bizonyos szempontból viszont még ehhez képest is új, hogy kirúgnak egy főszerkesztőt azért, mert a kormány jelenleg legbefolyásosabb tagjának kényelmetlen információkat közöl.

Hogy lehet idáig eljutni? Természetesen vannak, akiknek mindenről az jut az eszükbe, és rögtön elkezdik kántálni, hogy lám, lám, a nagy cégek így, a kapitalizmus úgy. Holott nyilván nem ez a normális állapot, úgyhogy érdemes megnézni, hogyan is lehet idáig süllyedni.

Pusztán attól, hogy létrejönnek nagy cégek? Nem. A közhiedelemmel ellentétben a kapitalizmus és a szabad verseny ideája nyomokban sem tartalmaz megkötést arra nézve, hogy mekkora lehet egy cég. Nagyon kellemetlen és buta tévhit, hogy csak az a piac, ahol végtelen számú szereplő van, mindenki tökéletesen informált, minden preferenciát matematikailag szép függvények írnak le, és így tovább. Még kellemetlenebb és logikailag tökéletesen hibás az a következtetés, hogy mivel az elképzelt ideális piac nem valósult meg, ezért a piac kudarcot vallott, ezért basszon meg mindenkit jól az állam.

Lázár János dolgokon gondolkodik (fotó: hvg.hu)

Lázár János dolgokon gondolkodik (fotó: hvg.hu)

Nem. A piac az, ahol a szereplők a saját rendelkezésükre álló információk alapján szabad akaratukból (fizikai és hatósági kényszertől mentesen) szerződnek, a közgazdaságtan tudománya pedig évszázadok óta foglalkozik azzal, hogy a különböző környezetekben működő piacokon zajló jelenségeket megértse, modellezze, és ebben sokkal előrébb jutott, mint ahogy azt azok elképzelik, akik szerint piac nem is létezhet, és a mindent megoldó igazságos államban bíznak.

Egy piacon létrejöhetnek kisebb és nagyobb szereplők, akár monopóliumok is (és itt oszlassunk el egy tévedést: a monopólium nem fog mindent olyan drágán adni, ahogy csak akar, a monopólium minden típusú szereplőtől annyit kér, amennyit az jó eséllyel meg is ad, erre jó példa mondjuk a Microsoft szoftver-árazása). Sőt, bizonyos dolgokhoz szükségszerű a nagy cégek jelenléte, mert kisvállalkozások tőke és szaktudás híján számos tevékenységet nem tudnak elvégezni, illetve tőkeerő híján nem tudnak megfelelő kockázatot vállalni.

Tud például egy magyar KKV mikrocsipet gyártani? Nem. Hagyná bárki, hogy egy 2 fős vállalkozás által kifejlesztett orvosi robottal operálják meg? Nem. Na ugye. Tud egy mikrovállalkozás egy új gyógyszer bevezetéséhez szükséges kísérlet-sorozatot végezni? Nem. Namost ezeket a dolgokat vagy nagy cégek csinálják meg, vagy az állam, az utóbbi által nyújtott szolgáltatások minőségét ismerjük, bár például az állami mobilszolgáltatást még a kétharmados többség sem volt képes beindítani.

Szóval, létrejönnek tőkeerős, nagy cégek, minden kornak megvannak a saját jellegzetes példái. Milyen ösztönzőket állít ez a helyzet egy modern állam elé, amelyik egyébként jellemzően még mindig sokkal erősebb, mint egy akármekkora cég (épp ezért döbbenetes az a magyar helyzet, hogy bizonyos nem külföldi “vállalatok” lényegében kijelölik a róluk döntést hozó minisztereket)?

  • Egyfelől van az össznépi butaság, hogy a nagy cég automatikusan gonosz, tessék megrendszabályozni, mert megöli a kicsiket, és így tovább.
  • Aztán van az, hogy a kormányoknak rendszerint nem tetszik, ha valami csak úgy van. Ha van, akkor legyen róla paragrafus is, teljesen mindegy, hogy szükség van-e szabályozásra. Legyen, mert szabályozni jó. Az államszervezet lételeme, hogy igazolja saját fontosságát és szükségességét. Megjegyzem, ez is nagyon népszerű Magyarországon, ameddig másokról van szó. Van egy masszív tömeg, amelyik lelkes híve annak, hogy másokat szabályozzanak, akkor is, ha neki azokkal az égvilágon semmi dolga. Nehogymár más csakúgy leírjon valamit az újságba, nehogymár csakúgy szoftvert feljesztgessen, nehogymár csakúgy bármit csináljon, mert akkor nincs rend.
  • Továbbá a kormányoknak pénzre van szüksége, erre jó célpont egy tőkeerős cég. Főleg, ha szolgáltató jellegű – Magyarországon különösen, mivel még mindig sokan nem értik, hogy a szolgáltatáshoz is kell befektetés és szakértelem, itt még mindig a csőhegesztés és fröccsöntés mennybe menesztésénél tartunk, miközben Európa nem a csavarozás, hanem a mikrocsipgyártás visszatelepüléséért küzd, itthon meg képzett hegesztőből sincs elég.
  • Ráadásul minél nagyobb az állam, annál nagyobb megrendelőként lép fel az amúgy általa szabályozott cégeknél.

Ezek azok az ösztönzők, amelyeket egyébként szintén vizsgál a közgazdaságtan, és amelyek végeredményben azt okozzák, hogy a cégek (kicsik és nagyok egyaránt) eltérjenek az etikus viselkedéstől (más-más mértékben, a kisvállalkozás is sokszor korrupt, csak nem milliárdos rendben). Mit tud tenni ilyen helyzetben egy cég?

  • Kivonul.
  • Behódol, adót csal, korrumpál és korrumpálódik, stb., egyszóval arra az útra tér, amelyikre az állam kényszeríti.

A Telekom az utóbbit választotta, ami nyilván erkölcstelen, de nem meglepő, számos cég vállal hasonló kompromisszmokat azzal például, hogy a Távol-Keleten gyártat dolgokat, és számos jó lelkiismeretű vásárló szentesíti ezeket az elköltött pénzével itthon is (és ha a Telekom nem vállalná, lenne tíz másik helyette). Azonban egy jelentős különbség van: a nyomorból kimászó belső-kínai városnak az Iphone-gyártás és a 250 dolláros munkabér egy lépés a jobb élet felé vezető úton, Európa közepén viszont ez akkora visszaesés, amekkorát ritkán látni. Keleti nyitás, ahogy mondani szokás, pénzt szerezni nem nagyon fog sikerülni Kazahsztánból, Azerbajdzsánból és ezekről a helyekről, politikai kultúrát már sikerült.

Mit lehet tenni ez ellen? Hát, vagy kitaláljuk a nagy, agyonszabályozó, szociálisan érzékeny, mégis etikus és többé-kevésbé értelmes államot (ami eddig kábé Svédországnak, Norvégiának, Dániának, Finnországnak és Németországnak sikerült), vagy az állam méretének visszaszorításával csökkentjük a káros ösztönzőket, a cégek erre is reagálni fognak. Hogy az előbbi Lajos, Lászlóné, Zsolt, János és társaik országában reménytelen, azt nem kell magyarázni, azt, hogy ez a “jó állam”, talán csak Navracsics Tibor e célból tartott házi ideológusai hiszik el.

Az utóbbi pedig komolyan fel sem merült senkiben. Aki azt hiszi, hogy a baloldal szívjóságból és intelligenciából nem csinált ilyeneket, az nagyon naiv. Impotenciából nem csinált ilyeneket, amire erejéből tellett, azt megtette a sajtószabadság ellen: volt itt párttelefonra megszüntetett rádióműsor, szóviccért perelő és pert nyerő államtitkár, tévéelnök-jelöltnek odatelefonáló ex-cenzorasszisztens, és így tovább. Nem beszélve arról, hogy a jelenlegi médiatörvény alaptervezete többpárti egyetértésben készült, az eredeti vázlatot (amire a mostani borzalom is nagyban épít) Jánosi György nyújtotta be.

Mit lehet tenni? Rövid távon most már semmit, sajnálom. Tetszettek volna akkor figyelni, amikor egypáran (nem sokan, ketten-hárman) az elmúlt 10 évben a modern intézményes képviseleti demokrácia alapjait magyaráztuk. De nem tetszettek figyelni, mert a társaság egyik része a nemzeti konzultációval közeli rokon bázisdemokráciába volt beleszerelmesedve, a másik része pro vagy kontra, de Gyurcsánnyal volt elfoglalva, a maradéka meg minden felvetésre körülbelül annyit tudott kinyögni, hogy eh, hiszti, nem lesz itt baj, ha van hideg virsli és langyos sör, á, elvileg elég szar ez a médiatörvény, de nem mernek majd nagyon baszogatni senkit, és így tovább. És nem tetszettek megérteni, hogy nem a 2014-es kétharmad megakadályozása a válasz, hanem egy működő intézményrendszer megteremtése lett volna 2006-ban. Vagy 1996-ban.