Kormányunk (“Magyarország”) kezdeményezi, hogy Washingtonban hozzák létre a kommunizmus áldozatainak múzeumát. Hivatalosan június 11-én fogják bejelenteni, a magyar és az osztrák nagykövetség közös rendezvényén.

Hogy hogyan tudták befűzni e célra az osztrákokat, az máris érdekes kérdés, különös tekintettel arra, hogy Ausztria demokratikus kormányait híresen jó viszony fűzte a magyar kommunista kormányzathoz. Annyira, hogy odaát már új K. u. K.-éráról (Kádár und Kreisky) beszéltek, Horn Gyula és Alois Mock vasfüggönyvágó nagyjelenetéről nem is beszélve. Hogyan tisztázzák magukban az osztrákok, hogy miért pont a magyaroknak van olyan rettentő nagy bajuk a kommunizmussal, hogy miért pont ők, pont most, pont Washingtonban akarják megismertetni a világgal tipikus, sőt ezek szerint a kelet-európai térségben is kirívó szenvedéseiket?

Miért nem, mondjuk, az észtek kezdeményezték, akiknek 1949 tavaszán pár hét alatt 2,5 százalékát deportálták Szibériába (igen, nőket, gyerekeket is)? Akiknek államalapító politikusát haláláig, 13 éven át hurcolták elmegyógyintézetről elmegyógyintézetre,  mert nem tett le arról a nézetéről, hogy ő az Észt Köztársaság elnöke? Akiket a szovjet uralom már-már azzal fenyegetett, hogy kisebbségbe kerülnek a saját hazájukban? Mostani elnökük ráadásul félig-meddig amerikai, kétnyelvű, és pontosan tudja, mit, hogyan kellene megismertetni az amerikaiakkal a világnak erről az oldaláról. Miért nem ők?

Vagy miért nem a csehek, akiknek földjét a kommunisták leszakítottak Európa centrumáról, békés polgári paradicsomból szabadságmentes állammá, vezető ipari országból gazdasági beteggé tettek, olyannyira, hogy mostanáig nem tudták elérni az Unió keletiektől lerontott átlagát?

Vagy a lengyelek, akiket a Szovjetunió 1944-ben véresen cserbenhagyott, 1945-ben a magyaroknál szorosabb függésben lévő vazallussá alázott, akiket a kommunista uralom nem engedett kiemelkedni a szegénységből (négy évtizedből talán ha öt évig nem volt az élet természetese velejárója a húshiány), akiknél alig 32 éve még szükségállapot volt terrorral, és olyan kilátástalannal rémlő nyomorral, amit az ún. kádári kisember elképzelni sem tudott?

Vagy, mondjuk, a románok, akiket – nemzettársainkkal együtt – őrült diktátoruk a kínai és észak-koreai példákon föllelkesülve nem hogy sztálinista, de ázsiai zsarnokság alá kényszerített?

Miért éppen a magyar kormány kezdeményezte, annak az országnak a kormánya, ahol azoknak a többsége, akik 1989-ében már felnőttek voltak, és ma még élnek, mint letűnt aranykorra emlékszik vissza a kommunista diktatúra idejére? Az embereket tipikusan nem érdekelték a kommunizmus népirtó bűnei (melyekről az akkor is kormányellenőrzés alatt álló médiából úgysem értesülhettek), mert volt munkájuk, pontosabban biztos havi fizetésük, voltak államilag dotált alapvető áruk és szolgáltatások, jött hozzá pénzük innen-onnan, kiszámítható volt a jövő egy-két évtizedes távon, és nem látták, hogy míg ők tengődnek (sokan nem tengődtek annyira, mint ma), mások (mondjukpofátlanul gazdagodnak.

Ha ma valaki azzal a programmal indulna a választáson, hogy négy év alatt 20 százalékkal növeli az átlagos reáljövedelmet (a Kádár-korban ez volt a normális), az emberek hanyatt-homlok rohannának rá szavazni. Mindehhez járult a társadalmi igazságosság mint hivatalos ideológia, a nem az elithez tartozó ember nem érezte úgy, hogy senki, volt fölfelé irányuló mobilitás, sőt erőltetett mobilitás. Politikai jogok nem voltak, de senkinek se voltak politikai jogai, és mivel az uralkodó ideológiába beletartozott a fizikai munka mint önérték kultusza, a fizikai munkát végző többség teljes joggal érezte úgy, hogy munkája hasznos (hiszen folytonosan egyre jobban él belőle), és végső soron megkapja azt a tiszteletet, ami megilleti.

Most tömegek élnek rosszabbul, mint a “kommunizmusban”. Tömegek fogadják el, hogy alsóbbrendűek, mint az állam kegyeibe fogadott, lefelé záró, egyre szűkölő középosztály. A mostani rendszer első embere a mostani rendszerben szerencsével az érettségiig jutna el, és biztos nem lenne belőle öltönyös politikus. Viszont az “elit”  a politikai jogok semmibe vételével együtt átvette az előző rendszertől a (piaci értelemtől és haszontól elszakított, önértékű, fizikai) munka kultuszát is, így a kivételezett, állambarát középosztályba nem tartozó, de még nem mélyszegénységben élő rétegnek is megadja azt az elégtételt, hogy megvethesse a nála is rosszabb helyzetben lévőket.

Persze azoknak az embereknek akkor senki sem mondta meg, hogy az a gazdasági rendszer, amelyikben – függetlenül a munkájuk értelmességétől és hasznától – valamennyiüknek van havi fizetése, és ha az éppen nem is növekszik, azért innen-onnan kipótolható, szóval ez a gazdasági rendszer tarthatatlan. És van egy jobb. Az, amit kapitalizmusnak hívnak, és amit az óvodától bizonyos egyetemekig szidalmazni kell.

Nem mondja a mostani “elit” sem, amelyik átvette az előző rendszertől a munkakultuszt és antikapitalista demagógiát, viszont nem tud semmit adni a többségnek abból a kiszámítható anyagi biztonságból és önérzettápláló  egyenlőségkultuszból, amit a “kommunizmus” – valójában: államszocializmus – adott.

Szóval ha ilyen ez az ország, akkor miért pont a mi kormányunk akarja tudatni a világgal, de főleg az amerikaiakkal, hogy azokat képviseli, akiket a “kommunizmus” ret-ten-tően meggyötört?

Hát éppen ezért. Mert a “kommunizmushoz” képest sem igazán újat, sem jobbat nem tud adni. A többi ország kormányai  – az észt, a lengyel, a román, de még a cseh is – tudtak adni valamit.  Jobb viszonyokat, mint amilyenek 1989-ig voltak. Nem kell bizonygatniuk, hogy haj de milyen rossz volt akkor.  A miénk viszont csak a “kommunizmus” rituális szidalmazásával tudja igazolni, hogy őrá márpedig kurrrvára szükség van. Egyébhez, a kormányzáshoz mint szakmához, nem ért.