Kedves Olvasó, emlékszik még arra, hogy mikor adta le szavazatát abban bízva, hogy ha a jelöltje nyer, akkor jó irányba mennek majd – a választás tétjétől függően – az ország, a körzet, Európa dolgai? Igen? Gratulálok a memóriájához! Én bizony már nem is tudom, hány választáson szavaztam a kisebbik rosszra. És messze nem egyedül vagyok így. Hogy hányan hoztak ilyen alapon döntést az elmúlt tíz évben, azt a közvéleménykutatók tudnák megmondani, ha vizsgálták volna. A mostani utolsó választáson, az Európai Parlament magyar képviselőiről szólón én bizony nagyon gonosz módon hoztam meg a döntésemet: arra a pártra szavaztam, amelyikről azt gondoltam, hogy erősödése a legjobban fáj azoknak, akiket büntetni akartam.

És nagyon akartam büntetni. Egyre nehezebben viselem, hogy nem tudok programot támogatni, és pláne nem olyan személyeket, akikről el is hiszem, hogy ezt a programot végre is hajtják. Na, ne essünk túlzásba: akikről elhiszem, hogy a program végrehajtásán fognak dolgozni. Ma már persze látom, hogy annak rendje és módja szerint beleestem a modern kor egyik legnagyobb politikai csapdájába. A mostani választások kitűnően illusztrálják a hivatkozott holland szerzőpáros írását: mi magyarok az országgyűlési és az EP választáson valóban csak szocialista (keresztény-, öko-, nemzeti, liberális, progresszív, stb. és jelző nélküli) szocialista pártokra szavazhattunk. Miközben jobb- és baloldali táborokkal, meg kétosztatú pártrendszer felé haladó folyamatokkal kábítanak bennünket, valójában csak az újraelosztási sémák versenye folyt: melyik párt kitől akar elvenni és kinek osztogatni. A demokratikus felhatalmazás társadalmi csoportok fosztogatására szólt.

Jellemző módon a hű-de-nagyon EU ellenesek (Találják ki maguktól, ők milyen szocialisták, én nem fogom bajba hozni a blogot) is siettek kijelenteni, hogy ki azért nem lépnének, ők is szeretnének uniós támogatást osztogatni. Meg az európai parlamenti képviselők pénzéből is szeretnének részesedni, hiszen a közszájon forgó szép nagy összegű térítések munkatársak, szakértők foglalkoztatására, szimpatizánsok brüsszeli meghívására, információs anyagok előállítására és terjesztésére használandók, de a párt kérhet éppen a képviselő saját fizetéséből is részesedést. Naná, hogy elégedettséggel tölt el minden euró, amit a számomra leginkább nem elfogadható pártok kaptak meg! A baj csak az, hogy olyan nem kap, akinek igazán örülni tudnék.

Mindent a többség döntsön el egy demokráciában? Libertárius videó:

Az állam újraelosztó szerepét tagadó, de legalább is alapvetően korlátozni akaró párt ma kettő van a porondon. A Liberálisok el sem indultak, a MoMa megpróbálta, de nem tudta összegyűjteni a kellő számú támogatást. Így azok a magyarok, akik a saját munkában hisznek és nem állam bácsi gondoskodásától várják a boldogulásukat, sem itthon, sem az európai közösségben nem tudják képviseltetni magukat. És igen nagy harag fortyog bennük emiatt.

A helyzet persze nem véletlenül alakult ki. A híveit vaskézzel összetartó Orbán-csapat (juszt se mondok jobboldaliakat, mert tévedésben van, aki a Fideszt jobbközépnek hiszi) érdeke egybeesik a tartalmában már kiürülő, de tehetetlen önmozgása miatt még élőnek tűnő (tessék, már megint zombizok!) MSZP-vel: elszívni a teret és a levegőt az új kezdeményezések, az esetleg felnövekvő konkurencia elől. A Jobbik és DK erősödéséből már látszik, hogy a program kudarcra van ítélve, de azért most megint nekifutnak a budapesti önkormányzati választások kapcsán a játszmának.

Az őszi helyhatósági választások előtt négy hónappal bedobott ötletet már sokan ismertették, minősítették. Lényeg: a fővárosi közgyűlésbe nem pártlistákról kerülnek be a képviselők, hanem a kerületi polgármesterek, meg valami kompenzációs listáról bejutó néhány fő alkotja majd. Ezzel ismét kényszerkoalícióra lehet kényszeríteni az ellenzéket. Az országgyűlési választáson is hogy bejött.

Most persze jönnek a tiltakozások, a jogi fellépések, amit végig is kell csinálni, hiszen nem lehet szó nélkül hagyni azt, ahogy a Fidesz a látszatra sem adva igazítgatja saját kénye-kedvére a választási szabályokat. De ne legyen senkinek illúziója: meg fogják tenni, mert megtehetik. És nem jönnek felmentő seregek, nem érvénytelenít az EBESZ, a leckét nekünk kell megoldani.

Már fel is merült a bojkott ötlete. Megint az a helyzet, hogy érthető és logikus nem részt venni egy olyan választáson, ahol a játékszabályok ennyire nem tisztességesek. Minden párttól elfogadható döntés. De a várható eredmény az, hogy – mivel nincs részvételi küszöb – a győzelemre esélyes kormánypárt hívei eldöntik a választást. Persze, ez akkor is így lesz, ha az ellenzéki pártok elfogadják a játékszabályokat és beszállnak az önkormányzati helyekért folyó versenybe a fővárosban. Ekkor lesz a közgyűlésben néhány ellenzéki képviselő, nagyjából olyan befolyási lehetőséggel, mint a parlamenti ellenzék. Az eredmény ugyanaz: Fidesz uralta főváros.

A demokrácia a nép uralmát jelenti. A többségét a kisebbség felett. A budapestiek nyakába rákényszerítik az Orbán-bagázst. Társadalmi és politikai innovációkra van szükségünk, ki kell törnünk a többség uralma alól. A külföldre távozók ezt teszik. Az üzletüket nem fejlesztő, esetleg határon túl terjeszkedő magyar vállalkozók ezt teszik. Ayn Rand Veszett világához hasonlóan azok, akik hátukon viszik az országot, akik értéket teremtenek, már kivonulnak, sztrájkba lépnek. Ne kövessük a példájukat mi, a bűnös város lakosai is? Van elég életképes városállam a világban.