Amilyen tét nélkülinek látszik az EP-választás (egyre kevésbé az, lásd alább), olyan nagy hatással volt mindig a magyar belpolitikára.

2004-ben az MSZP-t a veresége és a Fidesz győzelme kizökkentette nyugalmából, abból a meggyőződéséből, hogy ebben az országban a vegytiszta posztkádárizmus a nyerő, minden más csak eltévelyedés. A párt elindult az augusztusi palotaforradalomhoz vezető úton, amely négy további (de milyen!) év kormányzással és a visszafordíthatatlan végső vereséggel ajándékozta meg,

2009-ben a Jobbik középméretű párttá válása kizökkentette a Fideszt nyugalmából, abból a meggyőződéséből, hogy a szocialisták legyőzésével nem marad ellenfele, és beteljesednek az idők, megvalósul a de facto egypártrendszer. Elindult azon az úton, amely a szeptember kötcsei beszédhez és a centrális erőtér dogmájának meghirdetéséhez vezetett. A párt észlelte, hogy a nacionalizmussal és verbális antikommunizmussal egyesített szociális demagógiában (legalább verbális antikapitalizmusban) nincs már monopóliuma, ezért kénytelen volt agymunkát végezni,  olyan taktikákat kieszelni, amelyekkel a Jobbikot is semlegesíti valamennyire, meg a Nyugatot is elaltatja (valamennyire), és időnként letenni a garast az ún. európai értékek mellett, különös tekintettel a II. világháború utáni taburendszerre. A NER sokkal rosszabb lett volna, ha a Fidesz egyedül marad az MSZP-vel.

2014 ben, ha a baloldali pártoknak olyan politikai érzékük és tudásuk lenne, amilyen nincs, és már az országgyűlési választások kampányában meg felvezető időszakában se volt, hét héttel később kihasználhatták volna a megjósolhatóan alacsony részvételi arányt a Fidesz legitimitásának megingatására (elvégre máshol is győztek viszonylag kis pártok) és – közvetlenül – a Fidesz EP-képviselői számának és így a párt brüsszeli zsarolási potenciáljának csökkentésére.  Ehhez azonban nemcsak az általános politikai érzék és tudás, hanem a külpolitikai gondolkodás képessége is hiányzik. Az ellenzék nem észleli, hogy nem Orbán a mágus, akinek minden hibát és bűnt sikerül megúsznia (például a Safarov-ügyet, amibe minden más kormány előbb-utóbb belebukott volna), hanem – túl a magyar demokrácia bénaságán – az Európai Néppárt menti meg a legutolsó pillanatban, mert szüksége van a Fidesznek és csatolt részeinek a szavazataira.

Történt azonban valami, ami ugyanúgy meglepte a politikabubusokat, mint a Jobbik előretörése 2009-ben: az MSZP elveszítette hegemóniáját a baloldalon. Gyurcsány bebizonyította, hogy bár kevesebb híve van, mint a keményvonalas posztkádáristává leegyszerűsödött  MSZP-nek, azok lelkesebben hisznek benne. Az Együtt 2014 – PM pedig láthatóan kezdi betölteni a régi (2.0) SZDSZ niche-ét: inkább városi párt, amire azok szavaznak, akiknek nem kell sem a Fidesz, sem az MSZP, az LMP viszont túl ideologikusan balos, és taktikailag nincs elég távol a Fidesztől. Egyszóval a szocialista baloldalon folyamatban van és valószínűleg megfordíthatatlan a pártosodás, legalább ezen az oldalon olyan lesz a felállás, mint egy normális országban, ahol nemcsak egy pártnak van hely, a többieknek meg el kell (sőt, illik) sorvadniuk. És ha a kikerülhetetlen polarizálódás logikája megtörik, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy a másik oldal mesterséges egysége sem tart örkké.

Egyáltalán, el lehetne gondolkodni rajta, hogy ha a teljesen arányos EP-választások mindig közelebb lökik a magyar politikát a valósághoz, a kacifántosan aránytalan parlamenti választások meg mindig eltávolítják tőle, akkor mi az ördögnek ragaszkodunk az agyontorzított vegyes szisztémához. (Nem lesz elgondolkozva.)

Tanulságos az is, hogy a Jobbik nem hogy az áprilisi százalékarányát nem tudta megismételni, de abszolút számban is kevesebben szavaztak rá, mint 2009-ben. Ebben talán része van a gondosan időzített Kágébéla-ügynek, de inkább annak, hogy azok az emberek, akik áprilisban sorsuk jobbra fordulását várták a “helyi” jobbikos képviselőtől vagy a Jobbik nagyobb parlametni súlyától, netán kormányra kerülésétől, most nem szavaztak, mert ilyen tét számukra nem volt. Ezek az emberek azok, akik rosszabbul élnek, mint tíz vagy huszonöt éve. És nem valamilyen náci vagy nyilas indoktrináció miatt cigányellenesek és másodsorban antiszemiták vagy xenofóbiások, hanem mert régi, rendezett, valamennyire polgárosult életük maradványait fizikailag féltik a náluk is lényegesen rosszabbul élő cigányoktól, bajaikat pedig a behatoló Nyugatnak és a kapitalizmusnak tulajdonítják (az országot rohadni hagyó magyar  elit helyett), azaz az 1989-90-es rendszerváltás háromn értelme közül kettővel szemben állnak.

Itt jutunk el ahhoz az európai fordulathoz, amire számítatni lehetett, de aminek kiszámíthatatlan következményei vannak: a szélsőségek győzelméhez. Európa-szerte szörnyülködnek Farage UKIP-jének nagy-britanniai győzelmén, de azt kevesebben veszik észre, hogy az ugyanaznap tartott helyhatósági választásokon ezt a pártot nagyon eltángálták, elsöprő munkáspárti fölény mellett. AZ EP-választás eredményébe a bevándorló-ellenes indulatokon kívül az angolok hagyományos Európa-szkepticizmusa is belejátszott.

De ott van Franciaország, ott van Dánia és ott van Görögország. Az első kettőben szélsőjobb, a harmadikban, mondjuk úgy, radikális baloldali párt győzött, miközben a görögöknél a szabályos neonáci párt is 10 százalékot kapott. Ráadásul elég nagy részvétellel. Egyik helyen sem olyan arányban győzött az establishmenten kívüli ellenzék, hogy az megrengetné a politikai rendszert, de hát mégiscsak mintaországokról van szó. A forradalom honáról, a demokrácia szülőföldjéről meg a békés, jó humorú, polgárosult kis északi országról.

Másfelől: a franciák szocializmus és állam iránti tartós szerelme közismert, Dánia pedig az új Svédország: itt a legmagasabb a jövedelemadó, és a legalacsonyabb a Gini-index. A görögök az irdatlan méretű államon átcsatornázott uniós pénzeknek köszönhetően érték el a nyugat-európai szabvány életminőséget, majd miután az ostoba és erkölcstelen kormányok sorozata Brüsszel vállvonogatásától kísérve  csődbe taszította az országot, iszonyú pénzekkel szanálják. Felötlik a kérdés, hogy érdemes-e, ha a görögöknek, abszolút demokratikusan, ennyire nem kell.

Bármekkorák a különbségek, ugyanaz a logika, mint az elszegényedett alföldi falvakban: az állami elvételnek-adakozásnak köszönhető jó és “igazságos” életet féltik olyanoktól, akik “nem mi vagyunk”, akik kívülről – alulról, felülről – támadják. A szélsőségek a legigazságosabbnak szánt, legszocialistább országokban erősödnek rohamosan úgy, hogy lassanként az Uniónak mint a szabadság és igazság őrének az alapvető működését fenyegetik. (Nálunk, ahol a szocialista társadalmi értékeket talán az egész Unióban a legtöbbre becsülik, már kevés maradt, amit veszélyeztetni lehetne.)

Gondoljátok meg, polgárok.