A magyar külpolitika egyrészt azokból a botrányokból áll, amelyek Orbán geopolitikai hóbortjaiból és anyagiasságából adódnak, másrészt az ezek elkenésére irányuló, összességében sikeres rakkolásról. Így volt ez az előző ciklusban is, nem kell tehát félni attól, hogy (ha igaz a hír) ősztől Szijjártó Péter lesz a külügyminiszter. A botrányokozással szemben ugyanis Martonyi sem tanúsított semmilyen ellenállást, az elkenést pedig nagy valószínűséggel ugyanúgy elvégzik az első Orbán-kormány idejéből maradt profik, mint Gottfried Péter, Győri Enikő vagy Szemerkényi Réka.

A propagandarobot lehetséges külügyminisztersége azonban így is botrány, és nem az életkora és a nemzetközi politikában való teljes felkészületlensége miatt. (Mondom, nincs sok profi a magyar külügyben, de valahogyan elmenedzselnék helyette.) Hanem az ok miatt, amiért kineveznék, az e téren mutatott teljesítménye miatt, valamint azon mércék miatt, amelyekkel ezt a teljesítményt mérik.

Szijjártó tanulságos interjút adott a Magyar Narancsnak. Úgy tudja, hogy “a modern korban a külpolitika jelentősen átalakult: ez ma már nem cél, hanem eszköz arra, hogy az adott ország gazdasági térnyerését elősegítse”. Ha ezt a Marx Ká… Budape… Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán így tanítják, nem tehetünk semmit, de hát rosszul tanítják: a gazdasági diplomácia mindig is fontos és talán egyre fontosabb része a diplomáciának, ám ettől még a külügyminiszterek máshol nem utazó vigécek, lobbisták, üzletszerzők, marketingesek, ahogy minden bűnével együtt Martonyi sem volt az; hanem politikusok.

A diplomácia ugyanis az orbáni teóriákról még nem kellően értesült  külvilág tévhite szerint elsősorban nem cégek, hanem államok, illetve kormányzatok kapcsolatainak intézését jelenti, amelynek során számításba veszik a másik fél helyzetét, érdekeit, nézeteit, és tárgyalások útján, ha kell, kompromisszummal érvényesítik a saját érdekeket – csupa olyan dolog, ami a NER lényegétől idegen.

 

szijjártó

 

Csak mivel Szijjártó pártjának szemszögéből Magyarországon végső soron, maximum egy, de nagy ráhagyással öt embernek van joga (nevek a szerkesztőségben), és holmi külügyminiszterek nem tartoznak közéjük, a politizálás és az ország képviselete kikerült a feladatkörből. Kíváncsi volnék, milyen külgazdasági térnyerést remél pl. Szijjártó attól, hogy Magyarország ahol csak lehet, szembemegy a világkonszenzussal az ukrajnai válságban. Nem, egyelőre az orosz térnyerés se nagyon megy, az oroszok nyernek tért nálunk.

De fogadjuk el, hogy Szijjártót, aki eddig is afféle párhuzamos külügyminiszterként működött, újmódi, utazó marketinges érdemeiért neveznék ki rendes miniszternek. Hát, akik kineveznék, azok becsapják magukat.

Rényi Pál Dánielnek a “keleti nyitásról” szóló kérdésére a miniszterség várományosa többek között ezt feleli: “miközben abszolút értékben nőtt az unió felé irányuló kivitel, a teljes exporton belüli részarányát 81-82 százalékról 77,07 százalékra csökkentettük”. (Amúgy kicsodák azok a -tük? Milyen terméket vagy szolgáltatást exportál a magyar kormány?). Ha viszont megnézzük az adatokat földrajzi bontásban, kiderül, hogy míg Ázsiában Szijjártó törzsvendég volt,  az oda irányuló export 2013-ban éppenséggel csökkent, addig az amerikai országok viszonylatában ugrásszerűen nőtt, talán azért, mert a 2013-as külgazdasági kapcsolatokat meghatározó időszakban Szijjártó arrafelé vagy nem járt, vagy nem folytatott számottevő gazdasági témájú tárgyalásokat.

Ha Szijjártó esetleg az orosz export növekedését tartaná kormánya hatalmas diplomáciai fegyvertényének, csak annyit lehet mondani, hogy akkor a szocialista-liberális kormányok sokkal jobb diplomaták voltak, a kivitel ugyanis 2002-től a válságig rohamosan nőtt, 2010 után viszont ténylegesen stagnált vagy csökkent.

Hasonlóképpen az sem egészen egyértelmű diadal, aminek a kitűnő riporter is felül, miszerint “Azerbajdzsán felé 38, Kazahsztán felé 34 százalékkal nőtt a kiviteli ráta egy év alatt”. A közvélemény a kormánypropaganda nyomán hajlamos elhinni, hogy a költség – gusztustalan diktátorokkal való puszilkodás, baltás gyilkos átadása, szoboremelés a Városligetben – megérte a gazdasági hasznot, mert valami remek új, felszárnyaló piacot találtunk. A valóság viszont az – mint a fentebb belinkelt táblázatból kiderül -, hogy a helyzet eléggé hasonló az orosz kapcsolathoz: a kazahsztáni export a válságig dinamikusan nőtt, viszont mostanáig nem érte el a 2008 előtti csúcspontot. Az azerbajdzsáni kivitel pedig eleve kicsi, de őrülten hullámzott, és – Safarov ide, pártfőtitkár, KGB-vezér papa megkoszorúzása oda – 2012-ben éppenséggel csökkent, és még 2013-ban sem volt a 2009-es szinten. Ha ez áttörés, akkor a milói Vénusznak megvan a karja.

A statisztikákat nézegetve viszont feltűnik valami. Azerbajdzsánból származó behozatalunk is veszettül hullámzik évi pár százezer és pár tízmillió forint között. 2010-ben kiugróan “nagy” volt (73,7 millió forint), 2011-ben visszaesett 22,6 millióra. 2012-ben, a baltás gyilkos átadásának évében aztán soha nem látott magasságokba szökött 177,4 millióval, majd 2013-ban újra visszahullott 13,5 millióra (becslés szerint). Vajon mi volt az a 177,4 millió forint mértékű áru vagy szolgáltatás, amit egy vagy több szemfüles magyar cégnek 2012-ben sikerült olcsón megcsípnie Azerbajdzsánból, és se addig, se azután nem?

Vannak ám ilyen rejtélyek a magyar izé, diplomáciában.

Fotó: MTI/Kovács Attila (hvg.hu)