A szabadságjogokat, elsősorban a véleményszabadságot és a tulajdonjogot érintő, meglepően orwelli határozatot fogadott el nemrég az Európai Unió bírósága: a jövőben az unió területén bárkinek joga van ahhoz, hogy átírja, manipulálja a saját múltját, az online keresőmotorokon elérhetetlenne tegye a számára kínos múltbéli adatokat. A döntés álszentségét az is mutatja, hogy a határozat nem az elsődleges forrásokat kötelezheti a nem kívánt linkek, adatok törlésére, hanem csak az – interneten kulcsfontosságú – elérhetőségüket teszi szinte lehetetlenné.

Az ügyet egy spanyol vállalkozó vitte a testület elé, mivel nem tetszett neki, hogy ha valaki rákeres, akkor egy régi, azóta rendezett jelzálogügye a keresők első helyein bukkan fel. A Google ugyanis megtagadta a kérését, mondván, “a felhasználók nem kérhetik őt arra, hogy cenzúrázzon egy olyan anyagot, amely korábban egy spanyol újságban megjelent.” Márpedig mostantól pontosan ilyen cenzúrára bírhatja rá bárki a Google-t (és ha ez így megy tovább, a többi keresőt, a Binget, a Yahoo-t vagy a kitűnő DuckDuckGo-t is). Mindezt természetesen az olyan európai értékek, mint az egyén önrendelkezése, privacy-hez való joga stb. nevében.

Ironikus módon a “korszakos” döntés néhány nappal azután született, hogy az EU Tanácsának állásfoglalása szerint az internetes szólásszabadság biztosítása kiemelten fontos emberi jog:

“…a véleménynyilvánítás szabadsága elengedhetetlen egy sor más emberi jog gyakorlásához, amilyen például a gyülekezési jog, a gondolat, a vallás, a lelkiismeret szabadsága. “Az önkifejezés és a média szabadsága nélkül nem lehetséges, hogy az állampolgárok tájékozottak, aktívak és elkötelezettek legyenek. (…) Az EU határozottan ellenzi az internet vagy az új médiumok bármiféle indokolatlan korlátozását.”

Nos, a két európai döntés teljesen inkompatibilis egymással. Nem lehet egyszerre ünnepelni az online szólás szabadságát és az online elérhető információk, adatok tetszés szerinti, egyéni hangulatok és vágyak alapján történő megszűrését. Márpedig nagyjából ez várható az EU-bíróság döntése nyomán: mostantól bárki kérheti a Google-t, ugyan törölje azt a kínos részeg partit, azt a fura videót, azt a kapucnit a Kossuth téren, hogy helyreálljon az információs önrendelkezés. Olyan adatok felett, amelyek nem a mi tulajdonunkat képezik, egy olyan cég kárára, amelynek így nem szabad versenyben, hanem nettó lobbizás hatására sérülhetnek az üzleti érdekei.

És pontosan ez történik most, az emberi jogok nevében: megrohamozzák a Google-t a bűnözők, a pedofilok, a kétséges múltú politikusok, hogy érvényesítsék a bírósági döntésnek megfelelően a “felejtés jogát”. Amely újonnan, bíróság által megadott “jog” elég bizarr indoklás egyébként, hiszen minden más esetben az európai identitás (már ha van ilyen egyáltalán) lényeges eleme az emlékezés, az emlékezetkultúra és -politika, a múlt ébren tartása, hogy tanuljunk belőle. Ezúttal talán a szovjet típusú retusálás-történelemre emlékezhetünk.

Mert ha a nem kívánt infókat töröljük, ha megkereshetetlenné manipuláljuk a Google által tárolt adatokat, akkor azok nem is léteztek soha? És akkor az internet egy gigantikus Önök kérték-ké válik, ahol csak azt dobja ki a kereső rólunk, amit mi irányítunk? Ez normális dolog vajon?

Az EU itt a felhasználó/fogyasztó  érdekeire hivatkozva, egy eddig nem ismert jog alapján kérdőjelezi meg egy nagy cég és a felhasználók szerződését, amelynek lényege az a deal, hogy minél több privacy-t adok fel, minél több cookie-t engedélyezek, stb., annál pontosabb és jobb eredményeket kapok. A legbiztosabb dolog egyáltalán nem netezni, és akkor nem hagyunk semmilyen profilírozható nyomot.

A bírósági döntés alapján a “pontatlan, irreleváns, elévült vagy az adatfeldolgozás meghatározott célján túlmutató és az idő múlásával meghaladott adatok” eltávolítását kérhetik magánszemélyek. Remek. A kérdés csupán csak az: ki ellenőrzi, hogy a kérelmező személy/cég valóban az-e, akinek a nevében a cenzúrát kérelmezték, ki és milyen metódussal dönti el, mi számít “pontatlan, irreleváns, elévült” satöbbi adatnak?

És ha valaki elégedetlen a döntéssel és ismét az európai bírósághoz fordul, akkor a jövőben lényegében a luxemburgi testület fogja szerkeszteni egy magáncég kereséseit, ill. egy magánember múltját? Ez vajon hogyan fér össze az egyén autonómiájának, a felvilágosodásnak, valamint a tulajdon szentségének európai értékeivel? Azok az adatok nem is a “mi” adataink, hanem rólunk szóló, egy harmadik fél által nyújtott információk. Most arról nem is szólva, hogyan várható el egy cégtől, hogy felkészül a napi minimum egymilliárd felhasználó napi minimum százmilliárd keresésének menedzselésére, ha akár csak egy apró töredékük akar valami kiiktatni a múltjából?

Az EU régóta vadászik a Google-ra, a túl sikeres cég eszközeinek (Street View, Google Glass) által felvetett adatvédelmi kérdésekből rendszeresen kontinentális hisztériát csap. Az ítélet után Sigmar Gabriel német alkancellár és gazdasági miniszter arról delirált, hogy a cég “visszaél piacvezető helyzetével”, és ideje megfontolni a cég szétszedését, akár a német gáz- és áramszolgáltatóknál. Thomas de Maiziere belügyminiszter is az amerikai konszern “piaci túlhatalma” miatta aggódott. Közöd? – kérdezhetnénk joggal.

A Google egyelőre úgy reagált, “meglepte” őket a bírósági döntés, érdemi reakció későbbre várható. Kérdés, mit tudnak mondani azután, hogy a döntés végleges, nincs több apelláta. A Wikipedia-alapító Jimmy Wales pedig a BBC-vel közölte, “ez az egyik legmesszehatóbb internetes cenzúra-szabályozás, amit valaha láttam.” Nagyon úgy néz ki.