Személyes élményem, hogy időnként “kétfrontos harcot” folytatok, egyrészt a magyar kollektivizmus ellen, másrészt a korlátozott kormányzat nevében időnként legalább annyira fogalmatlanul megnyilvánuló kollegák ellen, akik meglepően hasonló hibákat követnek el a világon mindenütt, Amerikától Magyarországig. Ezek között előkelő helyen áll pl. az aranyalapú pénzrendszer kialakítása, illetve a mindenféle föderalizmus elutasítása, most ez utóbbiról lesz szó.

A hosszabban olvasni nem akarók kedvéért: ha Európa nem indul el a tényleges szövetségi állammá alakulás felé, akkor közép- és hosszútávon lényegében le is húzhatjuk a rolót, mert az egyes európai államok gazdasága önállóan képtelen lesz fenntartani a technikai innováció és a versenyképesség feltételeit. És lényegében ez az, ami számít.

Hosszabban. Legalább három dologról szokás beszélni az EU anti-föderalista ekézése közben, és szokás ezt a három dolgot össze is keverni, holott igazából ezek jól elkülönülő elveket és intézkedéseket jelentenek.

Az első a szociális unió – vagyis hogy az amúgyis borzasztó nagy jóléti rendszerek kiterjedjenek-e nemcsak a főleg országon belüli, hanem globálisan európai szintű újraelosztó rendszerré. Az baszna csak be, nyilván, és hát ilyesmit nyilván az EU kommunista kritikusai szoktak követelni, azzal, hogy a szabad piac kizsákmányolta szegény perifériát, szóval azt hagyjuk is abba, és helyette gyorsan adjanak a németek mindenkinek még több lóvét, mert különben is, Angela Merkel amúgysem sokkal jobb, mint Hitler.

Ezzel persze az van, hogy az égvilágon semmilyen adat nem támasztja alá, hogy az EU rossz lett volna a perifériáknak, sőt, ha valami kiderül, az az, hogy az összeomlott államok külkereskedelmére igen jótékony hatása volt, ellenben saját hatáskörben baszták szét a gazdaságot a bérek és a szociális ellátások fedezet nélküli emelésével, micsoda meglepetés. Viszont a szociális unió hívei sikeresen elhitették mindenkivel, hogy ez biztosan be fog következni (holott erre ténylegesen elég kevés esély van), ezért aztán a szociális unió kritikája gyakran és alaptalanul az egész EU-ra vonatkozik. Ez pedig fogalmi és fogalmazási hiba, amit nem ártana elhagyni.

Hatperces, igen szórakoztató bevezetés az EU-ba:

A második a monetáris unió, vagyis az euró bevezetése – itt szokott előjönni az érv, hogy lám, az euró milyen rosszat tett a PIGS-országoknak, mert enélkül simán leértékelnék a valutájukat, és megoldanák az adósság-kérdést, és milyen rossz volt a németeknek, mert közös fiskális politika nélkül finanszírozhatják ők azokat, akik elbaszták. Ez, hát, megint egy kövér negyedigazság: a németeknek tényleg nem túl kényelmes a görögöket cipelni a hátukon. De hogy euró nélkül szuperül jártak volna ezek az országok? Gondoljunk csak bele. Eleve, pont az elinflálós trükktől való félelemből nyilván kevesebben vettek volna az adósságból a saját pénznemben, tehát valamivel hamarabb kényszerültek volna megszorításra.

Másrészt a befektetőik egyik része erősen kockázatkereső külföldi befektető lett volna, ami nem szerencsés a hosszú távú finanszírozás szempontjából, a másik része meg belföldi, aki ugyanúgy bukott volna az elinfláláson, tehát a belföldi megtakarítások elégetésével megint nem lett volna pénz.

Harmadrészt azok a kis országok, ahol számos kulcstermék, technológia és nyersanyag csak importból szerezhető be, eleve nem biztos, hogy jól járnak, ha az infláció miatt mondjuk 30-40-100%-ot ugrik a benzinár. Negyedrészt tetszik tudni, ki akarja pont ezt csinálni, azaz belföldi lakossági és intézményi hitelezőkre nyomni az államadósságot, majd gyenge szinten tartani a helyi valutát? Matolcsy György. Na most az ő sikereit ismerjük, szóval aki akarva-akaratlanul az ő megoldásait javasolja, gondolkodjon el triplán, biztosan ezt akarja-e.

A harmadik a föderáció. Eleve elég sokan félreértik, miről van szó: nem plusz szabályokról, hanem arról, hogy amit szabályozunk, az egységesen legyen szabályozva, mert anélkül lényegében értelmetlen szabad piacról beszélgetni. Mindegy, hogy tíz szabály van, vagy tízezer, a legeslegfontosabb, hogy egységes és értelmezhető legyen, és következetesen azonos elvek mentén tartassák be őket Unió-szerte. Az egy külön vita, hogy kell-e hatmillió oldalon szabályozni, hogy mi van a franciakrémesben, szerintünk nem, mert legfeljebb szar lesz, és nem eszik meg, mások szerint meg igen, hát egészségükre. De ez a vita nagyjából évszázadokkal az EU előtt kezdődött, és még folytatódni is fog, a legkevésbé sem az EU generálta.

A másik, hogy Európa túlságosan diverz politikailag, gazdaságilag és kulturálisan ahhoz, hogy egy föderáció működni tudjon – erre csak azt tudom mondani, hogy kezicsókolom, Amerikában az államok között még mindig nagyobb a fejlettségbeli különbség, mint Európában, a derpegők házi feladata kikeresni az adatokat. Akkor is, ha a DC-t, az offshore-ozásból élő Delaware-t és az olajból élő Alaszkát kivesszük. Kulturálisan pedig, hát, Amerika nem olyan régen még mondjuk azon belháborúzott, hogy voltak konkrétan rabszolgatartó államok, aztán még utána is diszkriminációt alkalmazó államok, na ehhez képest Európában úgy tűnik, az a legnagyobb kulturális gond, hogy ki örül annak, hogy szakállas transznemű nyeri az Eurovíziót, és ki nem. Őszintén kétlem, hogy ez a “döbbenetes” megosztottság lenne a föderalizáció akadálya.

Ezzel együtt nem garantált a siker meg a jólét – de sok esetben az az egyetlen gát, hogy jódolgunkban túl sok hülyeségből csinálunk óriási problémát mi magunk. Lendüljünk ezen túl, és adjunk Nobel-békedíjat Michael O’Learynek, nála többet kevesen tettek az európai mobilitásért és egységért.