Kétféle vízió

Kétféle vízió létezik Európáról: a liberális Európa és a szocialista Európa víziója. Az Európai Unió olyan kereszténydemokrata alapítói, mint Schuman, Adenauer vagy Alcide de Gasperi a liberális vízió hívei voltak, míg az olyan szocialista politikusok, mint Altiero Spinelli, Jacques Delors vagy François Mitterrand a szocialista vízióé.

A liberális vízió az egyéni szabadságot tekinti a legfőbb európai értéknek. E vízió szerint nincs szükség európai szuperállamra, ami csak veszélyezteti az egyének autonómiáját. A békét az eszmék és az áruk önkéntes cseréje teremti meg, a doux commerce (Hirschman [1998]). Az 1957-es Római Szerződés lényegében Európa e XIX. századi liberális vízióján alapult: az áruk, a tőkék és az egyének szabad mozgásán. Vagyis a magántulajdonon és szabadpiacon. A liberális Európában egymással rivalizáló életformák vannak, egymással rivalizáló valuták, adórendszerek és uborkaméretek. Nincsenek csalhatatlan igazságok, helyette szabad teret kapnak az egyéni megoldások és a spontaneitás. Az emberek pedig döntően a pénztárcájukkal és a lábukkal szavaznak.

Ezzel szemben a szocialista vízió a XX. század első felének kollektivista törekvéseit kívánja folyatni. A szocialista Európa egyfajta szuperállam (egy Európai Egyesült Államok), ami a nemzetállam európai szintű megismétlése, amit felvilágosult technokraták működtetnek. A szocialista vízió a föderális Európát egy olyan paternalista államként képzeli el, ami európai szintű szabályozással és jövedelem redisztribúcióval kíván jólétet teremteni, és ami jelenleg mint egy uniós szintű keynesiánus gazdaságpolitika igénye fogalmazódik meg.

E vízió szerint az egymással rivalizáló választási rendszerek, valuták, minőségi szabványok, adórendszerek stb. csak a béke, az együttes cselekvés és a progresszió kerékkötői, így e vízió képviselői harmonizálni szeretnék még a kapavágás mélységét is a hobbikertekben. Az 1992-es Maastrichti Szerződés már inkább e szocialista vízión alapult.

Röviden, a liberális Európának a választás szabadsága az alapja (a decentralizáció), a szocialista Európának pedig a jozefinista társadalmi-mérnökösködés (a centralizáció) (Bagus [2012]).

Megjegyzés az európai adósságválsághoz: az “euróbuborék”

A pénzügyi válságok gyakran hasonlók. Egyfelől hitelexpanzió, alacsony hitelkamatok, a fizetési mérleg növekvő hiánya és a valuta reálfelértékelődése (döntően a rögzített árfolyam miatt), másfelől pedig valamilyen fenntarthatatlan eszközbuborék jellemzi azokat. Az európai adósságválság nem sok újat mutatott e tekintetben, leszámítva azt a lényeges körülményt, hogy az egyes euróövezeti tagállamok önmagukban nem képesek leértékelni az eurót, hogy javítsanak a helyzetükön (Obstfeld [2013]). Míg az olcsó pénz Spanyolországban és Írországban lakáspiaci boomhoz vezetett, addig Görögországban, Portugáliában és Olaszországban a központi költségvetés hiányát finanszírozta (nota bene a jóléti állam a legnagyobb hitelbuborék).

A válság eredendő okait illetően többféle elképzelés ismert, kezdve onnan hogy az euróövezet tagországai olyannyira eltérő gazdaságok, hogy egy közös európai kamatpolitika elkerülhetetlenül pénzügyi zavarokhoz kellett hogy vezessen (Feldstein [2012]), egészen odáig hogy az EKB azonos kondíciók mellett fogadta el a bankoktól az euróövezeti tagországok államkötvényeit hitelfedezetül (Buiter-Silbert [2005]). De van tudós közgazdász, aki rögtön tíz válság okot is tud (Darvas [2012]). Egy dolog ugyanakkor mindegyik magyarázatban közös: így vagy úgy, de a probléma gyökere maga az euró.

A “befejezetlen pénz”

Az optimális valutaövezetek elméletének irodalmából tudható, hogy egy valutaövezetben az aszimmetrikus sokkok enyhítésének alapvetően kétféle módja van: a termelési tényezők nagyfokú mobilitása, illetve a pénzügyi transzferek (Rey [2013]). Emellett a történelem is azt mutatja, hogy egyetlen közös valután vagy rögzített valutaárfolyamon alapuló pénzügyi rendszer sem tudott hosszabb távon pénzügyi transzferek nélkül működni. Az aranystandard érában a jegybankok kölcsönöztek aranyat egymásnak (elkerülendő a valutaválságot), a Bretton Woods-i rendszerben pedig az IMF feladata volt hitelt nyújtani azoknak az országoknak, ahol a rögzített valutaárfolyam fenntartása a devizatartalékok vészes fogyásához vezetett (emellett persze lehetőség volt az árfolyamok kiigazításra is).

euro1

Az euró bevezetése előtt is tudható volt, hogy az euróövezet nem lesz optimális valutaövezet, amennyiben a munkaerő nem kellően mobilis, a relatív árak lassan igazodnak, miközben politikai unió híján nincs olyan közös kassza, ami pénzügyi transzferek segítségével csökkenthetné az aszimmetrikus sokkok kedvezőtlen hatásait (pl. Eichengreen [1991]). Az euró egy “befejezetlen pénz”, amennyiben van EKB, de nincs európai kincstár (Soros [2012]).

Már a monetáris unió első tervezetének, az 1970-ben elkészült Werner-tervnek (amit a ’73-74-es olajválság aztán keresztülhúzott) is kardinális eleme volt, hogy a fizetési mérlegek stabilizálása érdekében monetáris tartalékalapok létrehozására van szükség, valamint a pénzügyi és költségvetési politikák összehangolása. Illetve közös cselekvési és intervenciós mechanizmusok létrehozása, ha szükségesnek mutatkozik. Röviden, kezdettől fogva tudható volt, hogy közös európai kincstár, vagyis közös gazdaságpolitika, ergo közös politika nélkül a közös európai pénz közgazdaságilag nem racionális.

Persze közhely, hogy az európai integráció folyamatában kezdettől fogva politikai szempontok dominálnak, és nem a közgazdasági racionalitás. Az ’50-es években a döntő ok egy Németország és Franciaország közötti újabb háború elkerülése volt. Szintúgy köztudott, hogy amikor 1989 végéhez közeledve a német egyesülés karnyújtásnyi távolságba került, a franciák kvázi a márka feladását kérték az áldásukért cserébe, az EMR ugyanis kellőképpen meggyűlöltette velük a stabil márkát, amennyiben az nagyban akadályozta gazdaságpolitikájuk inflációs hajlamait. A németek pedig beleegyeztek a közös európai pénzbe, demonstrálandó, hogy az egyesülő Németországnak nincsenek nagyhatalmi törekvései.

A franciák nem rejtették véka alá, hogy szeretnék megszűntetni a Bundesbank szupremáciáját az európai monetáris politikában, és hogy az új európai központi banknak olyan makroökonómiai (politikai) célokra is tekintettel kell majd lennie, mint pl. a gazdasági növekedés. Ezért aztán némileg meglepő, hogy Kohlnak sikerült elérni, hogy az új EKB a Bundesbank elvei szerint működjék, azaz a pénzstabilitás biztosítása legyen a legfőbb célja, és hogy ne monetizálhassa (legalábbis közvetlenül) az államadósságokat.

A németek ugyanis csak azzal a feltétellel voltak hajlandók lemondani a pénzükről, ha az új európai pénz is olyan stabil lesz, mint a márka, és ennek érdekében – a politikailag független európai jegybank mellett – a kormányokat szerződés kötelezi arra, hogy megakadályozzák a közszféra túlságosan nagy deficitjét. A Stabilitási és Növekedési Paktum a költségvetési fegyelemnek majd éppen ezeket a kritériumait fogalmazza meg, annak érdekében, hogy a közös pénz “befejezetlenül”, azaz politikai unió nélkül is működhessen (Bagus [2012]). Ezt a paktumot azóta sem tartják be a tagállamok.

Mindazonáltal könnyen lehetséges, hogy a Deutsche Marktól való szabaduláson túl egy még lényegesebb szempont is vezette Mitterrandt, Delorst és az európai szocialistákat a közös európai pénz erőltetésében. A nacionalista fellángolásokat megelőzendő, illetve az európai identitást megerősítendő Genscher Kelet-Közép-Európa újonnan felszabaduló országainak mielőbbi felvételét javasolta az EU-ba. Thatcher is lelkesen szorgalmazta a bővítést, amennyiben úgy vélte, egy kellően felhígított EU végleg összetörné a föderalista álmokat (Judt [2007]). A föderális Európa hívei pedig úgy vélhették, tényleg csak a “befejezetlen” közös pénz képes megmenteni ezt az álmot. Régi taktikájukhoz folyamodtak.

Amikor az Európai Politikai Unió megalakítása 1954-ben megbukott, a föderális Európa hívei megtanulták, hogy a politikai unióhoz a gazdasági és pénzügyi unió fokozatos kiterjesztésének kerülőútján vezet az út. A politikai unió ui. túl nagy falat ahhoz, hogy egészében le lehessen tolni a nemzetállami szuverenitáshoz ragaszkodó politikusok és a szabadságszerető európai polgárok torkán.

Jean Monnet és társai anno megértették: politikailag egységes Európa csak úgy jöhet létre, ha egy olyan visszafordíthatatlan kényszerpályán halad az integrációs folyamatot, ahol kizárólag a politikai unió irányába van előre. A taktika pedig a félmegoldások módszerén alapul, amikor minden lépés végül kikényszeríti a rákövetkezőt, ami aztán láncreakcióként visz tovább a politikai unió felé.

A funkcionalisták spill-over logikája valójában egyfajta “sokkdoktrína”, amikor a félmegoldások okozta feszültségek feloldása csak az integráció egy magasabb fokán lehetséges (Spolaore [2013]). A közös európai pénz pedig éppen ezt a félmegoldást kínálta az európai szocialistáknak, akik bizonyára jól ismerték az optimális valutaövezetek elméletét.

A válságkezelés

És a sokk megtörtént, az EU pedig új irányt vett. Görögország 2010 májusi kimentése egyértelműen megsértette a maastrichti szerződést, melynek értelmében minden tagállam maga felel saját adósságáért, és nincs kimentés. Amikor pedig az EKB szintén 2010 májusában a másodlagos piacon elkezdett államkötvényeket vásárolni (amit az alapokmánya ugyan kifejezetten nem tilt, de ellentétes annak szellemével), akkor ezzel megsértette azt az elvet, hogy az EKB nem finanszíroz tagállamokat, illetve közvetve fiskális politikába kezdett (de legalábbis elmosta a monetáris és fiskális politika közti határt). Nyilvánvalóan paradigmaváltás történt: az EU elindult egy transzferunió és adósságközösség irányába (Stark [2013]). És ez csak a kezdet volt. A befejezetlen pénz befejezést kíván.

Jött az Európai Stabilitási Mechanizmus, az európai szemeszter, a hatos csomag, a fiskális paktum, az euró-plusz paktum, az Európai Rendszerkockázati Testület, az Európai értékpapír- és piacfelügyelet, az egységes bankfelügyeleti mechanizmus, az egységes szanálási mechanizmus meg a többi. És valószínűleg még ez is csak a kezdet. Viszont már most látható: a válságkezelési intézkedések és intézményi reformok következtében az EU egyértelműen a föderális Európa irányába mozdult el. Ma mindenki tudni véli, Európa bajaira a közös kassza, a közös gazdasági kormányzás, illetve végső soron a politikai unió a megoldás. Mondhatni, csak ez az út van előre. A föderális vízió szépen ragyog a válság fényében.

De az Unió sorsa még távolról sem dőlt el. Jöhetnek még fordulatok Európa és az EU életébe. Viszont ehhez nem szabad elfelejteni: nem csak szocialista vízió létezik.

                                                                  * * *

Bagus, Philipp (2012): The Tragedy of the Euro. Auburn, AL: The Ludwig von Mises Institute

Buiter, Williem H. – Silbert, Anne C. (2005): How the Eurosystem’s Treatment of Collateral in Its Open Market Operations Weakens Fiscal Discipline in the Eurozone. Discussion paper no. 5387. London: Centre for Economic Policy Research

Darvas Zsolt (2012): The Euro Crisis: Ten Roots, But Fewer Solutions. Bruegel Policy Contribution 2012/17

Eichengreen, Barry (1991): Is Europe an Optimum Currency Area? NBER Working Paper No. 3579

Feldstein, Martin (2012): The Failure of the Euro. Foreign Affairs, January/February

Hirschman, Albert O. (1998): Az érdekek és a szenvedélyek: politikai érvek a kapitalizmus mellett annak győzelme előtt. Jószöveg Műhely, Budapest

Judt, Tony (2007): A háború után: Európa története 1945 óta. Európa Kiadó, Budapest

Obstfeld, Maurice (2013): Crises and the International System. International Economic Journal, 27:2

Rey, Hélène (2013): Fiscal Union in the Eurozone? In Allen, Franklin et al. (eds.): Political, Fiscal and Banking Union in the Eurozone? Wharton Financial Institutions Center, Philadelphia

Soros György (2012): Pénzügyi vihar Európában és az Egyesült Államokban. Scolar Kiadó, Budapest

Spolaore, Enrico (2013): What is European Integration Really About? A Political Guide for Economists. NBER Working Paper No. 19122

Stark, Jürgen (2013): Lessons from the European Crisis. Cato Journal. Vol. 33.

A szerző blogja: hocinesze