Mindenki tudja, hogy a “társadalombiztosításban” csak a társadalom van benne, a biztosítás elve nincs, és a társadalom is csak mint az állami kényszerszolidaritás tárgya, áldozata, nem utolsósorban finanszírozója.

Blogunk kezdettől fogva az eü-privatizáció híve. De már azzal is boldogok lennénk, ha legalább a német modell arányai valósulnának meg: “A háziorvosi és a szakorvosi rendszer gyakorlatilag teljesen magánformában működik, a 2083 kórházból 32% állami, 37,5% nonprofit magán, és 30,5% profitorientált, az utóbbi években egyre több kórház -köztük több ezer ágyas egyetemi központok- került kórház-üzemeltető magánvállalatokhoz.”

Ahhoz, hogy emberhez méltó viszonyokat teremtsünk a hazai egészségügyben, először is ki kell iktatnunk a rendszerből az egyént tagadó, amúgy sem létező “kockázatközösség” ideológiáját: az ugyanis a szakszótár szerint “azoknak az embereknek a közösségét jelenti, akik a véletlenszerűen bekövetkező káresemények pénzügyi kockázatát egymás között megosztják.” Hát, nem osztják meg. Ez nem szolidaritás. Annyi történik, hogy az állam kvázi adóként behajtja a járulékot, oszt fizet belőle, amit politikai döntés alapján fizet: intézmény-fenntartást, fejkvótát, béreket, de abból is csak épp annyit, hogy azért igény legyen a korrupt és korrumpáló hálapénzre.

Ez az egész úgy, ahogy van, szocializmus. Tehát hazug, embertelen, méltóságon aluli, drága, pazarló, hiánygeneráló és kizárólag egy szűk orvosi kaszt érdekét szolgálja. A többiek megszoknak vagy megszöknek, pl. Angliába. A páciens pedig kit érdekel?

A fent említett német modell érdekessége, hogy bár a biztosítás mindenki számára kötelező, “Az általános kötelező betegbiztosítás a lakosság 85%-ára terjed ki, a magas jövedelműek (4050 euro/hó) választhattak magánbiztosítót, kiléphetnek a kötelező biztosítási rendszerből (…)” Minden apró szabadságot kell tudni értékelni. A chilei katonai junta liberális gazdaságpolitikája, a kínai kommunista rendszer által engedélyezett fogyasztói és termelői jogok, a magyar Kádár-rendszer gmk- és háztáji vircsaftja: megannyi apró szabadság, ami fellazította, felpuhította a rendszert, és teret engedett későbbi, valóban privát megoldásoknak is.

Ugyanilyen apró szabadság az, ha a katasztrofális közoktatásból a szülők kimenekülhetnek az alapítványi és privát iskolákba, illetve ha a budapesti Uzsoki kórházban az ember kivásárolhatja magát a közgyógyellátásból, és a fizetős részlegre vált, bebiztosítva magának az első osztályú ellátást.

“A kórházi menedzserek jó ideje keresik, hogyan lehetne magánpénzt bevonni a rendszerbe. Néhány hete a Magyar Kórházszövetség közgyűlésén az igazgatók azt is kimondták: az állami intézményeken belül mielőbb ki kell alakítani a fizetős részlegeket. A fővárosi Uzsoki ezt meg is csinálta. A rendszer bevezetése óta eltelt hónapokban már több mint százmillió forintért vásároltak náluk privát szolgáltatást” – írja a Népszabadság, idézve az intézmény gazdasági igazgatóját, aki nem a morális jóval, hanem a sajnálatos gazdasági kényszerrel, a finanszírozási plafonnal magyarázza a jótéteményt.

Azóta persze kiderült, hogy számos más kórház is követné az Uzsoki példáját, s vezetőik helyesen állapítják meg, hogy “egyértelmű szabályokra, tiszta beszédre, a tabuk ledöntésére – az egyenlő és a mindig, mindenkinek járó közellátás mítoszával való nyílt szakításra – lenne szükség.” Ez pontosan így van. A legnagyobb tabu ma a mindig, mindenkinek járó, “ingyenes” közellátás mítosza, amely közellátásból már ma is mindenki ki akarja magát vásárolni: erre való az évi 20-40 milliárd (!) forintra becsült ún. hálapénz, amivel egy nettó piaci logikát imitálunk a piac nélküli állami egészségügyben: azt hisszük, ezzel az utólagos fizetéssel a jövőre nézvést is jó minőségű, megbízható eü-szolgáltatást vásárolunk orvosunktól, nővérünktől. Hát nem.

Mint minden apró (bár hazai viszonyok között értékelendő) szabadság, természetesen ez a nagyvonalú kivásárlási lehetőség is hazugság, hiszen egyrészt csak a tehetősebbek élhetnek vele, másrészt csak a lényeget nem érinti. A lényeg pedig az, hogy nemcsak egy-két VIP-osztályt, hanem az egész eü-rendszer finanszírozását kell privát alapokra helyezni. Jó kezdet, de nem az a cél, hogy kisebb-nagyobb szabadkereskedelmi oázisok jöjjenek létre az államszocialista sivatagban. Az is egy út, de ma már kevés.

Az igazi megoldás az, ha a gyógyítás, a segítés, a figyelem és törődés motívumát végre morális alapra helyezzük: az anyagi érdekeltségére. A profit-motívumra. Elég volt a nővér hangulatától, altruizmusától való függésből. Dönthessen mindenki: privát vagy közkórházra, privát vagy önkormányzati orvosra, ellátásra költi a pénzét? Ne csak a tehetősek hagyhassák ott az eddigi eü-rendszert, hanem mindenki, aki kész lemondani a kollektivista “kockázatközösségről”, ill. annak járulék formájában történő finanszírozásáról. És igen, több-biztosítós modellt kell bevezetni. Mi mindannyian VIP-ek vagyunk.

Túl nagy a káosz az ágazatban (közkórházban privát háziorvos, kiszervezett rendelő, privátim használt állami infrastruktúra), túl sok ember méltósága és szabadsága sérül a rendszerben, túl feudálisak a viszonyok ahhoz, hogy ne törjük meg ezt az eü-hatalmat. Azzal, hogy versenyre kényszerítjük.