Az elmúlt időben kissé eltűntem a blogról. Ennek az volt az oka, hogy aktivistaként részt vettem egy, az Európai Parlamenti választáson induló kis párt aláírásgyűjtési kampányában (mint kiderült: sajnos hiába. A szerk.). Most az itt szerzett tapasztalatokat osztom meg Önökkel.

Az aláírásgyűjtés úgy zajlott, hogy az aktivisták egy, a párt logóját, jelszavait hirdető standdal kitelepültek különféle forgalmas helyekre, és próbálták rávenni az arra járókat, hogy aláírásukkal támogassák a párt felkerülését a szavazólapra. A küszöb húszezer érvényes aláírás volt, ennél persze többet kellett összeszedni, mert hibák, elírások, hasonló tévedések – és mi tagadás: rossz szándékú magatartás – miatt az aláírások egy része nyilván kiesik az ellenőrzésen. Az érvényességet néhány személyes adat megadásával tudta a választási iroda ellenőrizni.

Ott álltam tehát órákat egy aluljáróban, megmerítkezve a mai magyar valóságban. Az egyik legfontosabb tapasztalatom az, hogy hazánk népének jelentős hányada zombivá vált a közterületen. A bezárt, kőmerev arcok, a szemkontaktus felvételére alkalmatlan üveges tekintetek, az automata-szerű mozgás ezt egyértelműen jelezte. De még inkább alátámasztotta ezt a megállapítást, ha megszólítottuk a fenti tüneteket mutatókat. Szó nélkül kikerültek és továbbmentek. Volt köztünk, akinek személyes ismerőse is megtette ezt. (Utólag az illető beismerte: maga sem tudta miért tett így, és szívesen alá is írt.)

Ennél sokkal jobb volt, ha elutasítottak. Ez legalább azt jelezte, észrevettek, emberszámba vesznek. Egy biccentés, egy apró mozdulat, egy szó elég is volt ahhoz, hogy megértsem, nem kívánja aláírásával támogatni a pártot. Bár korántsem biztos, hogy mindezt nem zombi üzemmódban tették. Egy bevásárlóközpont is elérhető volt az aluljárónkból, az innen kiáramló ifjú hölgyeket azzal próbáltam megszólítani – látva kezükben a márkás zacskókat – : “Szeretne a jövőben is ilyen plázákban vásárolni?” A válasz minden esetben egyértelmű és határozott nem volt. Szóval, vagy be lehet zárni ezeket a bevásárlóközpontokat, vagy zombilányokkal találkoztam.

Ez a viselkedés elsősorban annak gyakorlóját fosztja meg a lehetőségektől. Tény, hogy a fontosabb közterületi csomópontokban rengeteg árus, kéregető, reklámcédula osztó, adománygyűjtő, tiltakozásra felhívó, castingoló és hasonló kívánja felhívni magára a figyelmet. De azzal, hogy az elhaladók egy pillantás nélkül eleve elzárkóznak mindettől, magukat zárják ki abból, hogy eljusson hozzájuk az információ. Esetleg olyan, ami fontos, érdekes volna a számukra. Esetleg olyan, ami elindítana egy ötletet, amiből valami nagyszerű születhet. Az aluljáró zombinépe egy kicsit az ország tükörképe is: felvetett fejjel, vakon, süketen, semmit sem észrevéve megyünk el a lehetőségeink mellett. Senkitől semmit el nem fogadunk, nehogy esetleg adnunk kelljen, akár csak időt, figyelmet is.

Volt azután öntudatos koros polgár is, aki a megszólítást zaklatásnak vette és kikérte magának. Egy szemmel láthatóan az aluljáró kijáratai között tájékozódni kívánó hölgyet megpróbáltam eligazítani, rikácsolva hajtott el. Az időskori magány nagyon szomorú dolog, a kommunikáció azonnali elutasítása pedig elég nehézzé teszi az oldását. Tulajdonképpen a fent leírt zombi magatartás szépkorú változatát láthattam.

night-of-the-living-dead

Voltak vicces jelenetek is. Az európai választások elég szerencsétlen (és valószínűleg nem véletlen) módon rögtön a magyar országgyűlésiek után indultak. Hatalmas egót mutató ifjú hölgy – nyilván fel akart vágni közéleti tájékozottságával a fiúnak – nyávogó hangon méltatlankodott: “Ezeknek nem szóltak, hogy véget ért a választás?” Szegénykének nem jött be a magas ló, a srác tudta, hogy miért állunk ott, szépen el is magyarázta neki. Persze, ne ítéljük el a leánykát (ki nem nagyképű tinédzser kora végén, felnőttkora elején?), az első napokban sokan megkérdezték, hogy milyen kampány folyik is most. Nem volt benne a köztudatban.

Tudatos elutasításból kaptunk bőségesen, ez természetes. Érdekes módon fiatal felnőttek tömegesen vágták oda, hogy ők nem foglalkoznak politikával. És semmi szégyenkezés nem volt a hangjukban, inkább még büszkének is tűntek szegények. Íme, hazánk jobbágyai, akiket már nem is érdekel, ki és mit dönt róluk, türelmes beletörődésük jelenti számukra az önbecsülést. A legundokabb elutasítók a Fidesz és az MSZP hívei voltak, akik sorozatban közölték, hogy ők csak a pártjuknak írnak alá. Erre ugyan nem volt módjuk (tényleg, hogyan is szedték össze ezek a pártok utcai jelenlét nélkül a szükséges számú aláírást?), tudták, hogy több párt indulását is lehet támogatni, választani majd május 25-én kell, de akkor sem. Mert csak. Selmeczi Gabriella ebben sem bírt unikális lenni.

Ennél a Jobbik hívei már sokkal emberségesebbek voltak. Ők sem írtak alá, de legalább szóba álltak velünk. Nem semmi vitákba keveredtem, és ennek során tettem szert a legrosszabb tapasztalatra. Arról volt szó, hogy miért is jó nekünk az uniós tagság. Én mondtam a szerintem legfontosabb érvet: szabadon hozzáférünk egy félmilliárd – zömében fizetőképes – vásárlóból álló piachoz. Mire a válasz: de hát mi nem tudunk olyat termelni, amit ők megvennének! Persze, soroltam én a Rubik kockától a Prezi-ig mindent, ami eszembe jutott, de csak hitetlenkedő fejcsóválás volt a válasz. Szóval, ez rejlik a nagymagyarkodás mélyén: önbizalomhiány. A magyarok alkotóképességének alulbecsülése, az itt dolgozó, teremtő emberek lenézése. És ebből a vesztesnek vélt pozícióból állnak a melldöngetéssel, hamis mítoszokkal kompenzáló, a versenyben vélelmezett vereség alól összeesküvés-elméletekkel felmentő, sőt a kihívás elől elzárkózásba menekülést hirdető párt védőszárnya alá. Lehet, hogy Bajnainak van igaza, a Jobbik vezetőivel folytatott nyilvános vitáról mondottakban: ha őket nem is lehet meggyőzni, híveik egy részét talán igen.

Az ijesztő tapasztalatok közé tartozott az agresszió. Bennünket ugyan nem akartak elpusztítani (másoktól hallottam olyat, hogy Dunába lövést ígértek nekik), de pártunk vezetőinek bőségesen kívántak börtönt, akasztófát. Ők történetesen azon kevés magyar politikusok közé tartoznak, akikkel szemben még sejtetés szintjén sem merült fel korrupciós vád, e büntetéseket politikai szereplésükért szabták volna ki a derék honpolgárok. A gyűlölet egészen félelmetes tudott lenni, amikor kitépték kezemből a szórólapot, vagy meglökdöstek. A véleménykülönbségek civilizált kezelése terén még van fejlődési lehetőség a fővárosban. Bár volt jó példa is: egy csúnyán beszóló hölgynek további szép napot kívántam, erre ő bocsánatot kért. A helyzet nem teljesen reménytelen.

Persze, nagyon sok kedves ember támogatott minket az aláírásával, bátorító szavakkal, ezúton is köszönet érte. Fájdalmas volt hallgatni azt a mérhetetlen csalódottságot és elkeseredést, ami a Fidesz újabb kétharmados győzelme miatt áradt sokukból. Erre is jó lesz odafigyelni a jövőben! A kormánypárt számára – mint tudjuk – akik nem őket támogatják, azok nem léteznek, kizárták magukat a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből. A rendszeren kívüliek most úgy érzik, reménytelen helyzetben vannak, mert az ellenzék szereplése a változás esélyét vette el tőlük. Márpedig, ha valakitől félnie kell a politikai elitnek, az a helyzetét kilátástalannak látó kispolgár. Akinek még van mit vesztenie és már nem lát lehetőséget annak megvédésére.

Egyelőre a fortélyos félelem igazgat. Rengetegen mondták, hogy ők ugyan támogatnának minket, de nem írhatnak alá, mert saját, vagy hozzátartozójuk állását féltik, egyéb retorziótól tartanak. Én ugyan nehezen hiszem, hogy a választási irodán kis pártocskák támogatóiról készítenének jelentéseket, de a gyanú már elképesztő mértékben elterjedt. Valami alapja csak van, mert nem csupán a múltbeli tapasztalatokkal rendelkező idősebb polgároktól hallottam ezt, de sok fiatalabbtól is. Még szomorúbb, hogy – állítólag – a fegyveres testületek tagjainak, egyes közszolgáknak a munkahelyükön egyenesen megtiltották az ajánlásra vonatkozó állampolgári joguk gyakorlását. Ezt persze nem jogszabály mondja ki, az az alaptörvény megsértése volna. De egyes szemétdombok kiskakasai igencsak súlyos önkényt engednek meg itt maguknak.

A legjobb élményem az volt, hogy a felkészülés és a kampány heteiben végre nem csupán jámbor birkaként várhattam, hogy a gyapjamat nyírják, vagy levágni vigyenek. Felfokozott lelkiállapot volt, azt éreztem, hogy teszek valamit a jövőmért, hogy kézben tartom sorsomat. Érdekes módon több aláíró is így érzett. Az, hogy felvállalták és nevüket adták egy darab papírra, megkönnyebbülést, valami felszabadulás-félét okozott nekik, elégedettséggel töltötte el őket. Ezeket az érzéseket már senki el nem veheti, függetlenül attól, hogy mi a kampány és mi lesz a választás végeredménye.

Kedves Olvasók, Önöknek is azt kívánom, hogy találják meg a lehetőséget a félelem, az elkeseredés ketrecéből való kitörésre. Legyen mindannyiunkra igaz, amit József Attila írt a Levegőt! c. versében:

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szívemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibírnám,

ha nem vagyok szabad!

(Fotók: jelenetek a Night of the Living Dead c. 1968-as filmből)