Szinte közhely, hogy az utóbbi évtizedekben a nyugati világban jelentősen megnőttek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek. Kevésbé érti azonban a nagyközönség ennek a folyamatnak az okait. Számos kommentátor a “gazdagoknak kedvező” adórendszer-változtatásokat és a szakszervezetek gyengülését látják a dolog mögött, vagy a túl laza szabályozást hibáztatják. A mai közgazdasági irodalomban azonban széles körű konszenzus van a tekintetben, hogy bár a fenti folyamatoknak is volt szerepük, a jövedelmi különbségek növekedése mögött elsősorban más, strukturális okok húzódnak meg.

Az egyik ok a szakképzett munkaerő iránti növekvő kereslet. Ez a keresletnövekedés prémiumot rak a humán tőkébe való beruházásra, tehát a képzettek jövedelme nagyobb mértékben növekszik, mint a képzetleneké. Ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Ha egyre jobban megéri az embereknek felsőoktatási tanulmányokat folytatniuk, azt feltételezhetnénk, hogy egészen addig nő a képzett emberek száma, amíg az ebből származó hozamok le nem csökkennek a korábbi szintre. Ez azonban főként két ok miatt nincs így.

PikettyAz egyik, hogy az egyének különböznek intellektuális adottságaikat tekintve, így a “kiművelt emberfők” számának van egy természetes felső határa. A másik ok az, hogy az oktatási rendszer nem tudott lépést tartani a technológiai fejlődéssel, sokkal kevesebb képzett munkaerőt tudott kitermelni, mint amennyire az ilyen munkaerő iránti kereslet megnövekedett. A globalizáció ezt a folyamatot felerősíti, mivel az alacsony hozzáadott értékű munka egy részét érdemes a fejlődő országokba kiszervezni. Ez egyszerre csökkenti az országok közötti, és növeli az országokon belüli jövedelmi különbségeket.

Egy másik ok – sokak számára talán paradox módon – a nők és férfiak közötti egyenlőtlenség csökkenése. A nők munkapiaci lehetőségeinek kibővülésével a korábbi, nemek szerinti munkamegosztásra alapozott családmodell felbomlóban van, és ma már nem elsősorban az alapján keresnek társat maguknak az emberek, hogy a másik milyen családfenntartó lesz vagy mennyire jól tud főzni, hanem hogy mennyire személyiségükben, hátterükben etc. menyire kompatibilisek egymással. A párkeresés fő színtere a felsőoktatás lett, ami ahhoz vezetett, hogy a hasonló rétegbeliek a hasonló rétegbeliekkel kezdtek el összeházasodni. Ez az ún asszortatív párosítás növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Az egyenlőtlenségek csökkenése egy területen (nemek) tehát növelte az egyenlőtlenségeket egy másik területen, jelezve, hogy a kérdéskör nagyon nem egyszerű.

Ezidáig a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének néhány okát említettük, és nem ejtettünk szót a vagyoni egyenlőtlenségekről. Thomas Piketty francia közgazdász pedig éppen azt rója a közgazdásztársai szemére, hogy túlzottan a jövedelmek egyenlőtlenségére koncentrálnak, figyelmen kívül hagyva a vagyoni egyenlőtlenségeket. Piketty új könyve, a “Capital in the Twenty-First Century”, amely eredetileg franciául jelent meg, rövid idő alatt hatalmas sztárrá tette Pikettyt, elsősorban baloldali körökben.

Piketty fő érveit a következőképpen lehetne összefoglalni: az utóbbi évtizedekben a tőke megtérülési rátája ( r ) folyamatosan a gazdasági növekedési ráta ( g ) fölött van többek között annak köszönhetően, hogy a munkát könnyen lehet tőkével helyettesíteni (wonkabb olvasóknak: a két tényező közötti helyettesítés rugalmassága abszolút értékben 1-nél nagyobb). Ez ahhoz vezet, hogy a tőke részesülése a nemzeti össztermékből nő a munkáéhoz képest, előrevetítve egy olyan korszakot, ahol “mindenkin a szupergazdagok uralkodnak majd. Piketty könyve önmagában megérne egy alapos ismertetőt és kritikát, de mivel a könyvet még nem olvastam (bár a szerző empirikus munkásságát, amin a könyv nagyrészt alapszik, ismerem valamennyire), erre egyelőre nincs módom.

Legyen elég itt annyi, hogy Piketty és szerzőtársai egy új módszer segítségével, népszámlálási adatokat és archivált adóbevallásokat vizsgálva térképezték fel a vagyoni egyenlőtlenségek alakulását a fejlett világban az utóbbi kb 150 év során. Ezen adatok alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekvő trendje csak egy relatíve rövid időszakban, a II. világháborút követő évtizedekben vált negatívvá, azóta ismét növekszik. Kérdés azonban, mennyire van igaza Pikettynek akkor, amikor ezt a trendet a jövőre vetíti.

Erősen megkérdőjelezhető ugyanis, hogy a tőke megtérülési rátája valóban növekedni fog-e a jövőben (különösen figyelembe véve a kockázat szerepét, amit Piketty elhanyagol), másrészt amennyiben igaza van Pikettynek, az egyben a bérek növekedését is jelentené, ami viszont (gondolom én) szerinte is jó. És itt érkezünk el a legfontosabb kérdéshez: miért is probléma, ha a tőke relatív részesedése nő a gazdaság tortájából a munkához képest, ha egyébként a munkajövedelmek is nőnek? Miért probléma az egyenlőtlenség növekedése per se, ha egyébként közben a legszegényebbek is abszolút értelemben jobban élnek?

Az első válaszunk libertárius nézőpontból erre – Schiffer Andrást parafrazálva – az lehetne, hogy “az égvilágon semmi”, az egyenlőtlenségtől való félelem pedig egy túlméretezett hisztéria. Nem tagadható le azonban a tény, hogy az emberi természetnek alapvetően része az egyenlőtlenségektől való félelem. De indokolhatja-e ez azt, hogy az egyenlőtlenséggel per se érdemes foglalkozni? Vagy esetleg az a tény, hogy az emberek nem szeretik az egyenlőtlenséget, politikai hatásokon keresztül valóban veszélyessé teheti azt? És végül, az egyenlőtlenségeket kezelni kívánó gazdaság- és szociálpolitikai javaslatoknak (egyebek mellett Piketty javaslatainak) valójában milyen várható hatásaik lennének? Ezekkel a kérdésekkel fogok foglalkozni a következő posztomban.