Azoknak, akik már vagy még nem tanultak oroszul az iskolában: a cím magyar ejtése megtalálható az url-címben, az и: “és”, a государственный jelentése “állami”, a рэкет pedig a racket angol kifejezés oroszosított formája, bűnszövetkezetet, de főként védelmi pénz szedésére szakosodott bandát jelent.

Méltán aratott nagy sikert Oroszi Babett (Hír24) felcsúti riportja, melyben Orbán Viktor és Hernádi Zsolt végre kénytelen volt (lett volna) értelmes, azaz közszolgálati, a közt szolgáló kérdésekre válaszolni. Itt nem részleteznénk sokadikként, hogy a felcsúti magyarfoci-komplexum bőkezű finanszírozását lehetővé tevő társasági adókedvezmény (tao) igenis közpénz. Ha az, ha nem az, ha erkölcsös, ha nem, a dolog törvényes. Nem az első próbálkozásra, de az Európai Bizottsággal is sikerült lenyeletni, ez volt a magyar soros elnökség kevés fegyverténye közül az egyik.

Blogunk szempontjából érdekesebb az, amit Orbán kapásból válaszol a riporternek:

A magyar gazdaságpolitikai gondolkodás régóta küszködik a kommunista örökséggel, amit az Ön okfejtéséből is hallhattunk. Meg kéne érteni, hogy pénzt a vállalkozók termelik meg, és ők döntenek arról, hova adják a pénzüket. Ez nem közpénz.

Ebből sokan csak a kommunistázást és a közpénziség tagadását vették észre. Mond azonban Orbán még valamit: “a pénzt a vállalkozók termelik meg”. Ebből kiderül, kit tart Orbán a pénzéről szabadon döntő vállalkozónak. Élő példának rögtön ott van Hernádi. Az Orbán értelmezése szerint vállalkozó első típusa tehát:

– A létező szocializmus korából öröklött monopóliumon ülő, eredetileg állami tulajdonú, az állammal szimbiózisban élő, állami segédlettel terjeszkedő, a kommunista állambiztonság állományából sarjadt vállalkozással szorosan együttműködő, majd egy átmeneti privát időszak után iszonyú állampolgári pénzen visszaállamosított, a horvát bűnüldöző szervektől magyarállamilag védett “nemzeti”, “stratégiai” nagyvállalat.

Van továbbá még néhány alaptípus a felcsúti taózók között:

– Olyan, nagy cég, amely a létező szocializmus korából öröklött monopóliumot hasznosító, államilag kegyelt csúcsvállalat státusára tör.

– Olyan, nagy cég, amely ellenzéki korában szolgálatokat tett a Pártnak, és ezért most az állam (röviden_ a pártállam) piaci előnyöket biztosít neki.

– Olyan kisebb-nagyobb cégek, amik be akarnak vágódni a pártállamnál, hogy hatékony üzleti tevékenység helyett így jussanak piaci előnyhöz

– Olyan cég, amelyet a piaci szabadság és verseny kiröhögésével és meggyalázásával növesztettek pillanatok alatt hatalmasra a magyar és európai adófizetők pénzéből.

– Olyan üzletember, akit hagyományosan jó viszony fűz az államhoz, akárki legyen kormányon Lázár Györgytől Orbán Viktorig.

– És olyan komoly magáncég is, amit a kormány stratégiai partnernek tekint, mert tudja, hogy az idetelepült  komoly cégek nélkül nem pangana, hanem összeroppanna a gazdaság, de azért a dolog kétoldalú, a komoly magáncég hajlandó parírozni, hogy a kormány békén hagyja, ne tegyen keresztbe, és, mondjuk, ne vessen ki rá ötletszerű különadót “ha maradni akar, úgyis kibírja, ha nem, annál jobb” felkiáltással. Ezt a fajta szponzorálást tehát nyugodtan nevezhetjük védelmi pénznek.

Csupán ez a legutóbbi csoport nevezhető nemkommunista értelemben vállalkozónak, és ők “termelnek” pénzt, a többiek elnyelik mások megtermelt pénzét, és egy kicsit lecsurgatnak belőle – azok helyett, akiktől ez a pénz származik – annak, aki postázta nekik

A felcsúti stadion meg az akadémia tehát csak apró mellékterméke annak a rendszernek, amelyik az állam közvetítésével roppant, tízmilliárd eurós nagyságrendű pénzeket térít el az eleven piactól. A befektetés hatásfoka minimális, akár a foci színvonalát nézzük, amely csak leképezi az ország állapotát,  akár a másik oldalon – leginkább játékoseladásokból – visszatérülő, közből magánpénzzé váló összeget.

Bárcsak ez a költségkorlátot nem ismerve felépített giccsparádé lenne az mi pénzünk – a tied és az enyém – legnagyobb méretű és legkártékonyabb kidobása.