Kicsit messziről indulok. A választások utáni első politikai esemény – amennyiben az esemény botrányt vagy botránynyersanyagot jelent – az volt, hogy Orbán ígéretét semmisnek tekintve a választás után két nappal, de jóval húsvét előtt megkezdték a “német megszállás emlékművének” építését, erre válaszul a Kormányváltás máris elhidegülőben lévő pártjai közös tüntetést szerveztek. Ezt pedig Schiffer András, az LMP társelnöke, miközben elítélte a kormányzati lépést tartalmát is, stílusát is, “túlméretezett hisztériának” nevezte a Kálmán Olgának adott interjúban.

Schiffer fogalmazásában volt egy jó adag antipolitikus érzéketlenség (legalább színlelhette volna a tapintatot), ugyanis nemcsak a számára utálatos pártokon ütött egyet, hanem olyan tényleges civileket is megsebzett, akiknek őszintén ez volt a legfontosabb kérdés aznap. A másik baj az, hogy a szokásos “jobbra is ütök, balra is ütök” jegyében ugyanolyan vagy hevesebb szenvedéllyel kelt ki a disznóságra adott reakció, mint maga a disznóság ellen. Ez még akkor sincs rendben, ha legalább Bácsfi Diána és Zuschlag János esete óta tudjuk, hogy az MSZP nácizása mögött jó adag cinizmus is van a politikai kontraproduktivitáson kívül. A tüntető politikusok között is voltak olyanok, akik ezt a cinizmust nem érzékelik, és őszintén felháborodtak. Nagyon sok magyar politikus nem lát át nagyon sok szitán, miért éppen róluk kellene feltételezni a rosszindulatú számítást, vagy miért csak az ő bűnük volna a tudatlanság?

De mindez még nem indokolja azt a gyűlöletáradatot, ami hirtelen Schifferre zúdult. Ahogy különben Kálmán Olga sem “őrült meg”, és nem “dobott atombombát a magyar tévés újságírásra”. Az atombomba rég le van dobva. Kálmán Olga egyszerűen csak nem tudott kilépni abból a gondolkodási keretből, hogy az az ügy, amit a Jóoldal (hogy a nagyszerű magyar-magyar szótár terminusát használjam) aznapra ügynek kijelöl, és minden téma, aminek valamilyen köze van az antináci tematikához, elsőbbséget élvez a többivel szemben. Úgyhogy egyszerűen nem akarta érteni, de talán nem is értette, amit Schiffer mondott.

Mit mondott Schiffer? Az otrombaságokat lehántva a következőt: “Súlyozni kéne.” A Kormányváltás pártjainak reakciója aránytalan két nappal a választások után, amikor is az ellenzék nulla sikert ért el – nem a náciellenességgel, nem is bármilyen más politikával, hanem azzal az “egyetlen ajánlattal”, hogy “mi nem Orbán Viktor vagyunk”. A demokratikus – vagy Schiffer szavával “alkotmányos” – ellenzéknek a kormány elleni permanens, reaktív támadás helyett el kellene gondolkoznia azon, de gyorsan, hogy “ilyen négy év [Fidesz-kormányzás] után is a Jobbik az a párt, amely szavazatnövekedést elkönyvelhet”. A Jobbik szavazatnyereségének oka pedig egyszerűen a vidéki szegénység.

Hozzáteszem, hogy a nácoid jelenségek elharapózásában legalább akkora szerepe van a nyomor terjedésének, mélyülésének és az ettől való fenyegetettségnek, mint az ilyen irányú propagandának vagy azoknak a politikai eliten belüről jövő provokációknak, amelyek ellen a demokratikus vagy alkotmányos ellenzék tüntetni szokott. A mostani Heti Válasz egy cikkében teljesen korrektül elemzik, hogy Észak- és Kelet-Magyarországon kívül a Jobbik már a hagyományosan mérsékeltebb Dunántúlon is megvetette a lábát. Hol? “A sikeresebb megyeközpontoktól, fő közlekedési útvonalaktól távolabb eső területeken (…) Alapvetően átfedés mutatkozik Dunántúl leghátrányosabb vagy »csak hátrányos« helyzetű kistérségei és a most a Jobbik felé nyitottságot mutató területek között”, kivéve Baranyát, ahol a szocialisták mindig erősebbek voltak az átlagnál. Európa húsz legszegényebb régiója között pedig négy magyar van a hétből, szegénységi sorrendben: Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Alföld, Dél-Dunántúl. Ennyi.

Idáig tehát Schiffernek tökéletesen igaza van: a demokratikus baloldal máris elvesztette a vidék nagyobbik részét, nagyrészt még hagyományos bázisait is a Fidesz és a Jobbik javára. Azért vesztette el, mert sem az underclassnak, sem az egykori kádári közép alsó, nyomor fölötti életformájának elvesztésétől rettegő felének nem tud mit mondani. Ami azért baloldali párttól elvárható lett volna. (Illetve a 2010-ig tartó előzmények után eleve nem várta el senki.)

Amiben többszörösen nem volt igaza, az a következő mondat:

Hogy az alkotmányos ellenzéknek vagy az alkotmányos ellenzék médiában felülreprezentált szereplőinek az érvkészletében vagy az általuk fölkínált megoldásokban a médiahelyzet vagy a XX. századi magyar múlt boncolgatása előbbre való volt, mint a munkahelyteremtés vagy a földosztás, az bizony benne van ebben a választási eredményben.

Megint hagyjuk ki a hagyományos baloldali elittel szembeni indulatot (bár tény, hogy ez az indulat már a Kálmán Olga-interjú előtt is kölcsönös volt).  Schiffer tétele szerint a választásra készülő pártok érvei között vannak első- és másodrendűek. A másodrendűek közé tartoznak a szabadságjogok (ez különösen furán hangzik az egykori TASZ-os jogvédő ügyvéd szájából) és a történelmi-szimbolikus kérdések, az elsőrendűek közé a szegénység enyhítése. Azonkívül, amit Révész Sándor ír, már hogy ez “a pragmatizmus téveszméje”, Schiffer tétele politikailag, vagyis pragmatikusan sem igaz. A képviseleti demokrácia nem úgy működik, hogy ha van mondjuk kétmillió nyomorban élő szavazó és félmillió olyan, akit merő jódolgában a sajtószabadság vagy a Horthy-korszaktól való elhatárolódás érdekel, akkor természetesen az előbbiek érdeke a fontosabb. Hanem ha párt vagyok, eldöntöm (mint például az LMP), hogy milyen nézete(ke)t vagy érdeke(ke)t akarok képviselni, aztán ha kétszázezeren szavaznak rám, akkor kétszázezren, ha kétmillióan, akkor kétmillióan.

A magyar rendszerváltás központi témája nem a krónikus gazdasági válság volt, nem a nemzeti függetlenség, vagyis hogy “menjenek ki az oroszok (Hősök tere ide, Hősök tere oda, amikor Horn Gyula aláírta a teljes szovjet csapatkivonásról szóló egyezményt, a megszállás vége fölött érzett örömnek nyoma sem volt), még csak nem is a diktatúra elleni harc, mert a diktatúra szép fokozatosan megszüntette önmagát. Hanem két olyan kérdés, ami a népnek csak egy tájékozott kisebbségét érdekelte: a vízlépcső és 56 átértékelése (“a XX. századi magyar múlt boncolgatása”). Ha pedig az idősebbeknek nem az összeomlás fenyegetése, hanem a Gorenje-turizmus dereng 89-ből, akkor mondom a lengyel példát: a hozzánk képest (akkor) nyomorgó Lengyelországban a Szolidaritás nem szociális demagógiával kampányolt, nem is azokkal a “neoliberális” reformokkal, amelyekkel szakértőik hamarosan megmentették a nemzetgazdaságot, hanem a történelem boncolgatásával: Katyńnyal, a varsói felkelés szovjet cserbehnagyásával, a sztálinizmussal, a tengermelléki sortüzekkel, a Szolidaritás-korszak utáni terrorral. Ezek a témák olykor fontosabbak tudnak lenni, mint a megélhetés, főleg ha a többség meg van győződve róla, hogy ennél gazdaságilag csak jobb jöhet, ami Magyarországon nem áll.

És ezzel érkeztünk meg posztunk tulajdonképpeni témájához. Schiffer “munkahelyteremtéssel és földosztással” enyhítené a szegénységet. A földosztás ugyanaz a romantikus elgondolás, amivel a Fidesz tömte a vidéklakók fejét 2010 előtt: a kis családi birtokokon a természettel idilli, zöld összhangban biozöldséget termelő gazdák fogják felemelni a magyar gazdaságot. Miután napirendre került a megművelhető földek állami kézen lévő kis töredékének a “kiosztása”, Ángyán professzor, a romantikus elgondolás apostola döbbenten tapasztalta, hogy kedvenc pártja az ő kertmagyarországi ábrándját egyáltalán nem vette komolyan, hanem az orbánista elit gazdagításának eszközét látja benne. Sok ronda igazságtalanság történt, emberi drámák zajlottak, de hogy valójában – “pragmatikusan” – mennyire mellékes kérdésről van szó, az mutatja, hogy a Fidesz így is besöpörte a falvak szavazatainak többségét.

A munkahelyteremtés más tészta. 2002 óta nem volt olyan párt, amelyik ne ígérte volna a munkahelyek “teremtését”. Medgyessy négyszázezret, a Fidesz előbb hétszázezret, majd egymilliót. Egyik pártnak sem jutott eszébe, hogy munkahelyet nem pártok és kormányok teremtenek – vagy csak nagyon korlátozott mértékben és igen költségesen, kis eredménnyel – hanem befektetők, vállalkozók, üzletemberek. A Fidesz aztán szó szerint vette a dolgot, és közmunka néven valóban csinált munkahelyeket, most ezek nemzetgazdasági hasznát és értelmét nem elemezzük.

És igen, a “munkahelyteremtés” ott van az MSZP választási programjában is, ami aztán a Kormányváltás közös programja lett. Ezt külön érdemes idézni:

1. 250 000 új, valódi munkahelyet teremtünk. A fiataloknak garantáltan munkát vagy képzést adunk.

2. Másfélszeresére, 100 000 forintra emeljük a nettó minimálbért úgy, hogy a munkáltatók bérterhei nem növekednek.

3. A mikrovállalkozások leírhatják a társasági adójukból a bérekre rakódó közterheket.

4. Jelentősen csökkentjük az alapvető élelmiszerek árát.

5. Igazságos és fenntartható lesz a rezsicsökkentés.

6. 100 000 forintos nyugdíjig minden 65 év feletti 24 000 forint pluszpénzt kap, hogy meg tudja fizetni a gyógyszereit.

7. Radikálisan csökkentjük, majd megszüntetjük az elviselhetetlenül hosszú várólistákat.

8. Felszámoljuk a gyermekéhezést Magyarországon

Hol van ebben történelemboncolás meg médiaszabadság? Sehol. Ez pontosan az a vérbaloldali, “szociálisan érzékeny” program, amit Schiffer hiányol. Mesterházyék szerényen beérik kétszázötvenezer munkahely “teremtésével”, de azt nem árulják el, hogyan jönne össze a teremtés. Pláne drasztikus minimálbér-emeléssel. Aki már látott vállalkozást közelről, az pontosan tudja, hogy a vállalkozónak tökmindegy, hogy a mostani nettó minimálbér (66 483 forint) π-szerese helyett a 100 000 nettó kerül neki ugyanennyibe, esetleg minimális társaságiadó-csökkenés mellett: így is, úgy is ki kell termelnie egy döglődő piacon, máshonnan nem megy. Hogy a puszta pénzügyi gyötrelmeken kívül miért gondolja meg százszor a vállalkozó, hogy alkalmazottat vegyen fel, azt alaposan összefoglalja klasszikus bejegyzésében Jakab Andor. Ehhez még hozzátehetjük, hogy nyugodtan akkor lehet fölvenni, ha minimum háromhavi bér + költség van tartalékban, ennek a felhalmozását viszont éppen az MSZP által említett mikrovállalkozásoknál az új Ptk–val bevezetett kötelező törzstőke-emelés is akadályozza.

De ez nagy cégekre is vonatkozik, ha Magyarországon nem az állammal való barátságból, hanem a piacból szeretnének élni: a versenyfeltételek egyenlősége, beleértve az információhoz jutás feltételeit, a jogbiztonság, beleértve a szemétkedésmentes adóztatást, a biztonságosan és viszonylag könnyen hozzáférhető hitel, ez mind hiányzik. A Kormányváltás programjából is. Összefoglalva, ebből nem hogy plusz kétszázötvenezer, de ezer valódi munkahely sem teremtődik, az adóbevételek viszont csökkennek (főleg hogy a “jelentős” élelmiszerár-csökkentést máshogy, mint áfacsökkentéssel nem lehet elképzelni), amit garantáltan nem fog ellensúlyozni a progresszív szja, annyira biztos nem, hogy abból a jóléti kiadások beígért növelését fedezni lehetne. Az “igazságos és fenntartható rezsicsökkentés” elemzését hagyjuk meg a gyógypedagógusoknak.

Oda jutottunk tehát, hogy a 2014-es választásokon induló összes szóba jöhető csoportosulás a szegénység enyhítését tűzte zászlajára – ki rezsicsökkentéssel és közmunkával, ki földosztással, ki a multik elzavarásával és a gazdaság vissza-agrárizálásával, ki gyógyszerpénzzel és minimálbér-emeléssel -, úgyhogy valamit mindegyik tud ígérni a szegényeknek.

A szocialisták egyszer, sőt kétszer-háromszor már kénytelenek voltak nem beváltani demagóg ígéreteiket, ígérhetnek akármit, kárba vész. (Az is szimbolikus volt, ahogy a köznép számára elérhetetlen összegekkel ezoterikus banki műveleteket végző Simon Gábor az Éhségmenet élén menetelt.) A Fidesz még nem amortizálta le magát, de azért már elvesztette szavazói egynegyedét. Az LMP nem tud olyat mondani a szegényeknek, amit más párt ne mondana. A párt legsikeresebb jelöltje Schiffer András volt, Budapest egyik leggazdagabb választókerületében. Ígér a Jobbik is, de az ő üzenetét meghallják a szegények.

Annak a minimum félmillió embernek nem tud ígérni senki semmit, aki aktív vállalkozóként, tulajdonosként, menedzserként vagy szakemberként tudna tenni valamit a gazdasági növekedésért, és ehhez nem teremteni akarna munkahelyet, hanem szüksége volna munkaerőre. Pedig az ilyen ígéretet akár be is lehetne tartani. Csak hát ez a birtokon belül lévő politikai elit gazdasági érdekeit keresztezné. Így döntik romba a magyar gazdaságot is, a demokráciát is.