(Az írás első része itt olvasható)

Putyin a gázt és olajat egyszerre tekinti a meggazdagodás legfőbb forrásának, és – főként a szovjet utódállamokban – agresszív hóditó tervei eszközének. A szovjet hagyományt megváltoztatva megőrizve csak annak ad árkedvezményt, aki politikai függetlenségéből valamennyit felad. Ez a krími invázió előtt többnyire a Gazprom és egyéb orosz gáz- és olajszállító vállalatok számára a volt szatellit-országokban való részesedés szerzésével történt. Ha amazok nem voltak erre hajlandóak – maradt a “világpiaci” – valójában annál lényegesen magasabb, a csővezetékek monopóliumát kihasználó uzsorás ár.

Ukrajna ugyan nemigen – vagy csak részben – volt hajlandó beengedni a hazai gázszolgáltatásba a Gazpromot, viszont a gázkereskedelemben Putyin az elmúlt másfél évtized során korrumpálással végig képes volt olyan pozíciókat elérni, ami csökkentette az ukránok döntési szabadságát, végső soron reform-elkötelezettségét. A kulcs az, hogy soha nem merték meglépni azt a bátor, hosszú távon előnyöket hozó lépéssort, hogy egyrészt nem mennek bele az elvtelen és nem átlátható gázalkuba az oroszokkal, másrészt az oroszok által szolgáltatott energiahordozók árát a fogyasztókra áthárítják.

Részben az oligarchák sora élvezte a világpiacinál olcsóbb – de a költségvetés által súlyosan dotált – árak versenyhasznát, másrészt a szegénységben tartott lakosságra sem merték áthárítani az oroszok által diktált árakat. Pedig a reformok elindítanák egyrészt a termelés energiaintenzitásának hatalmas csökkenését – ma Ukrajna Európa legenergiapazarlóbb gazdasága, miközben ez az oroszoktól való politikai függést tartósítja – valamint azt a szerkezetátalakítást, ami növelné a gazdaság hatékonyságát és csökkentené az energiafüggést Putyintól.

Legfőbb eszköze: a gáz- és olajárakkal való zsarolás (fotó: hvg.hu)

Legfőbb eszköze: a gáz- és olajárakkal való zsarolás (fotó: hvg.hu)

A narancsos forradalom ennek az igéretét is nyújtotta. Ehelyett egy történelmi léptékű mulasztást követett el 2005-ben és utána a narancsos garnitúra, főleg az a Timosenko miniszterelnök, aki korábban nagy vagyonát szintén gázkereskedelemből szerezte azzal, hogy – amint annak idején beszélgetésünk során is érvelt – “csak népszerű reformokat vezethetünk be”. Katasztrofális gazdaságpolitikája hagyta, immár másodszor, elszalasztani a kínálkozó politikai lehetőséget a radikális reformokra. Ukrajna egyre mélyebbre csúszott az orosz függésben, gazdasági teljesítménye jócskán elmaradt az orosztól is és a közép európai országokétól is.

Míg a gazdaságpolitikában Timosenko teljesített rosszul, addig az identitáspolitikában Juscsenko maga is károkat okozott a narancsos tábornak azzal, hogy túlhangsúlyozta az etnikai elemeket – nyelv, ellentmondásos nemzeti hősök – az ukrán identitás építésében. Ez egy kényes terület, nehéz tökéleteset teljesíteni, bár Putyin nagyorosz imperialista arroganciája az ukránok malmára hajtja a vizet. Itt a megértés kulcsa az, hogy meglássuk: Ukrajnában nem egy orosz – ukrán nemzeti dichotómia érvényesül, mert nagyon nagy azok száma, akik etnikailag ukránnak és egyben az ukrán politikia nemzet szilárd tagjának tudják magukat, azonban elsősorban oroszul beszélnek. Ezek száma több, mint a mintegy 9 millós, magát orosz nemeztiségűnek tartók száma.

E két probléma hajtotta Janukovics malmára a vizet, aki annak ellenére nem élt ezzel, hogy Ukrajnában a “pragmatikus” – Juscsenko etnopatriotizmusától idegenkedő – közönség hatékony gazdaságmenedzselést jövendölt a “kelet-ukrajnai” vezetés részéről. Ehelyett a 2010-ben végre sok év után – de ezúttal tiszta választásokon – elnöki hatalomra került Janukovics is egy katasztrofális politikai “csomagot” produkált. Elsőként rögtön börtönbe csukta riválisát, Timosenkot és az alkotmányra fittyet hányva blitzkrieggel centralizálta hatalmát. Másrészt fiára és egy szűk bizalmasi körre támaszkodva még a cseppet sem szerény ukrán léptékkel mérve is észtvesztő személyi vagyonszerzésbe kezdett – elidegenítve ezzel az oligarchák egy jelentős részét is. Harmadrészt pedig uralkodásának elején megpróbálta az orosz kapcsolatrendszert valóban stratégiaivá mélyíteni.

Ennek részeként az orosz hadiflotta krímbeli bérleti szerződését 2042-ig kitolták – jelentős gázár-csökkentések reményében. Azonban csalatkoznia kellett, mert az oroszok kemény tárgyalófélnek bizonyultak – a stratégiai barátság helyett a céljuk az ukrán politikai függés maximálása volt. Ritkán hangsúlyozzák mostanság, de ezért fordult Janukovics újra az EU-hoz a rövid orosz szerelem után. A két aszimmetrikus nagyhatalom közötti alkudozással, ezek egymás elleni kijátszásával vélte hatalmát megerősíteni, és a végjátékban újra a több és gyorsabb könnyű pénzt ígérő Putyin mellé állt – már a 2015-ös elnökválasztásra is gondolva.

A többi az elmúlt négy hónap drámai történelme. Ha Ukrajnának megadatik a harmadik esély a reformokra – értsd: ha Oroszország nem támadja meg újra –, létfontosságú lesz, hogy végre elinduljon Ukrajna a valódi piaci reformok útján, felváltandó az eltorzult, államon élősködő oligarcha-kapitalizmust. Jelenlegi vezetői és az elnökválasztási kampányban jelenleg élen álló Porosenkó sokkal érettebb, felelősségteljesebb benyomást keltenek, mint elődeik. Az is mellettük szól, hogy kevésbé reménykedhetnek abban, hogy fű alatti, korrupt egyezményekkel fenntarthatják az orosz energiahordozók olcsóbb árát.

Ugyanakkor Európa most végre tágra nyitotta piacát az ukrán áruk előtt, lebontva védővámai túlnyomó részét. 1989 óta nem volt a régióban ennél nagyobb tétre menő helyzet: ha Ukrajnát sikerül Európába integrálni, mint egészséges piacgazdaságot és demokratikus nemzetet, az hatalmas lökést adhat mind Európának, mind világviszonylatban a liberális világrendnek. Persze ezt Moszkvában is tudják – épp ettől áll a helyzet borotvaálen.