Olyan helyzetben írom ezt a bejegyzést, amikor nem tudjuk, végül is elszánja-e magát Oroszország arra, hogy lerohanja szomszédját, a kontinens legnagyobb európai országát, Ukrajnát. Rettenetes perspektíva ez, és az is, hogyan jutottunk el idáig, a nemzetközi jog ilyen súlyos semmibevevéséhez, valamint egy nagy ország cserbenhagyásához Európában, ahol a béke – Jugoszlávia felbomlásának súlyos kivételével – megőrződött a második világháború óta.

Most azonban arról szeretnék írni, hogy Ukrajna hogyan jutott el odáig, hogy képtelen megvédeni önmagát. Hogyan került az ország a széthullás határára?

1982 májusában, egy munkanap reggelén zötykölődtünk a tömött és rozoga Ikarusz buszon Varsó Ursynów kerületéből a Belvárosba Leszek Balcerowicz-csal, aki egy szűk évtizeddel ezután a kelet-európai átalakulás legnagyobb – pozitív – hatású figurájává nőtt. Csimpaszkodunk a fejünk feletti korlátba a tömegben, és egyszercsak Leszek azt mondja: tudod, egyszerűen kapitalizmusra van szükség. Az ifjabb mai generációk számára nagyon nehezen elképzelhető az a közeg, amiben az ideológia felől érkező, és egyben egzisztenciális hatású sokévtizedes nyomás közepette ez egy felvilágosult pillanat élményévé válhatott. Nyilván sokunk fejében megfordult ez, Lengyelországban már az ötvenes években egy szem közgazdász – Stefan Kurowski – nyíltan képviselte is ezt a ma pofonegyszerűnek tetsző álláspontot. Mégis, a közeg minduntalan eltérítette a közgazdászokat ennek a konklúziónak a levonásától. Magyarországon konkrétan senki nem jutott el idáig akkor, 1982-ben.

Visszatekintve, az út egyenes volt innen addig a reformcsomagig, ami 1989-ben fogalmazódott meg az akkor miniszterelnökhelyettes és gazdasági szuprémó Balcerowicz kormányirodájában, és amelyiket az IMF először túl radikálisnak talált, majd a sikerein felbuzdulva követendő modellé szentesített.

Nekem sem voltak kétségeim arról, hogy “nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt” (“we don’t want to invent the wheel”, mondta Balcerowicz az IMF 1989. szeptemberi közgyűlésén), noha talán a reformok megvalósításának radikalizmusában voltak kétségeim – Lengyelországra értelmezve Balcerowicznak lett igaza és a sokkterápia kiválóan működött.

A lengyel rendszerreformban szerzett nagy történelmi tapasztalatokat az ukrán helyzettel szeretném itt összekötni. 1991 végén váratlanul megnyílt annak a lehetősége, hogy Ukrajna is független legyen. Ekkor a lengyel reform már túl volt a második évén, már csak a nagyon rögeszmés etatista ideológusoknak lehetett kétsége afelől, hogy a terápia működik, Lengyelország addigra már túljutott a rendszerváltásra jellemző átmeneti nemzeti jövedelem-csökkenésen (a statisztikák valóságát még e tekintetben is lehet vitatni, azaz nem is biztos, hogy valóságosan számítva volt visszaesés), és az IMF és a Világbank is teljes meggyőződéssel álltak mögötte.

Kijevi közelmúlt (fotó: hvg.hu)

Kijevi közelmúlt (fotó: hvg.hu)

 

És közben persze Lengyelországban, majd ennek nyomán szinte az egész régióban a kommunista politikai uralmat demokrácia váltotta fel. Ukrajna Lengyelország közvetlen szomszédja, méretre – lakosságszámot tekintve – is hasonló, sok történelmi kapoccsal. Bíztam abban, hogy Ukrajnában megismételhető a lengyel eset. Nem így történt és ennek döntő szerepe van a jelenlegi ukrán gyötrelmekben.

Ukrajnában nem lehetett nemzeti egységet teremteni amögé a kormány mögé, amelyben először Viktor Pinzenik, majd Roman Spek próbálták a Balcerowiczhoz hasonló reformer szerepet betölteni. Se politikai főnökük nem volt annyira elszánt, se ők nem értették olyan világosan a teendőket, se a környezet nem kedvezett annyira a szocializmust elutasító liberális gazdasági reformoknak. És onnan kezdve, hogy a 90-es évek elejének nagy pillanata elmúlt, Ukrajnában nem volt olyan kormány, amelyik küldetésének tekintette volna a reformok ügyét. Az ukrán privatizáció az oroszhoz hasonlóan Közép-Európában nem látott egyenlőtlenségeket alakított ki.

A 90-es években a kalasnyikov vált a vagyonszerzés fő eszközévé. Ekkor abban kezdtünk reménykedni, hogy ezek után az új kapitalisták mégiscsak megpróbálják létrehozatni a jogállamot politikusaikkal, különösen, hogy az ukrán törvényhozás inkább hasonlított egy tőzsdeteremhez, amint ezt annak idején Anders Aslund találóan megállapította.

Történt is szerény előrelépés; a jelentősebb reformlépések szinte mindegyike Viktor Juscsenko nevéhez voltak köthetőek. 1996-ban, az előző évek súlyos – a lakosság megtakarításait elértéktelenítő – inflációja után jegybankelnökként bevezette a stabil új pénzeszközt, a hrivnyát. Majd pedig 1999 végétől miniszterelnökként olyan gazdasági reformokat vezetett be, amelyek beindították a növekedést. Ekkor még egyébként Ukrajna és Románia együtt haladt abban az értelemben, hogy az elvesztegetett 90-es évek végén az egykori jegybankelnök- miniszterelnök röpke egy év alatt a piacgazdaság sok alapkövét lerakta.

Azonban ahogyan 1997-ben Horn dobta Bokrost, miután az a népszerűtlen reformokat bevezette, úgy ejtette Kucsma elnök a monopóliumaikat féltő oligarchák nyomására reform-miniszterelnökét. Azonban Ukrajnában a kontraszt a forrásokat lecsapoló nagypályás maffiózók és a reformok körüli szövetség között annyira éles lett, hogy ez 2004-ben az ország létét is fenyegető konfrontációhoz vezetett, amiben végülis a nép akarata a narancsos forradalomban érvényesült, és Juscsenko elnök, míg koalíciós partnere, a forradalomban döntő szerepet játszó Timosenko miniszterelnök lett. Putyin – aki az először szavazatszámlálási csalással győztesnek kikiáltott Janukovicsot támogatta – veszteséget volt kénytelen elkönyvelni.

Az, hogy Putyin miért támogatta Janukovicsot, a kulcsa az ukrán dilemmák megértésének. Janukovics képviselte az ország keleti felében, a szocialista hadi- és nehézipar romjain burjánzó monopolista tőkések érdekeit. Ezek az emberek elképesztő vagyonokra tettek szert nagyon rövid idő alatt. Janukovics legfőbb finanszírozója, a donyecki Ahmetov Európa egyik leggazdagabb emberévé avanzsált az elmúlt két évtizedben. Döntő volt ebben az, hogy az orosz gázhoz és olajhoz az ukrán állam nagyarányú ártámogatásával jutottak hozzá. Ukrajnában a 90-es évek óta a gázár arbitrázs a gazdagodás fő útja, korábban Timosenko is ebből tett szert nagy vagyonra.

(Folyt.köv.)