A kérdés tehát az, hogy ha nincs olyan párt, amelyikre érdemes volna szavazni, akkor kire szavazzunk mégis, vagy szavazzunk-e egyáltalán.

A négy legnagyobb (pillanatnyilag parlamenti) választható tömörülés közül egyiknek sem jutott el a tudatáig, hogy jólét (és ami ezzel összefügg: szabadság) sem önmagában a munkából, sem önmagában az igazságosságból, sem önmagában “a nemzet erejéből” nem lesz. Két más termelési tényező kell hozzá: tőke vagy “föld” (“természeti kincsek”). Magyarországnak számottevő szénhidrogénkészlete nincs, maradna a tőke. Ehhez képest mind a négy tömörülés (a Kormányváltás egy-két apró liberális zugát kivéve) tőkeellenes. Kemény vagy szoft antikapitalista, antiglobalista, szabadpiac-ellenes, nevezzük, ahogy akarjuk. A két piacpárti csoport (MoMa, PKP) nem indul a választáson.

Szociológiai szemszögből nézve: Magyarországon – Belaruszon kívül egyedül az európai posztkommunista országok között – nincs olyan párt, amelyik az üzlet, a szabad vállalkozók érdekeit képviselné vagy próbálná érvényesíteni. Amelyiknek a fejében megfordulna, hogy a vállalkozók önmagukban is több százezres tömeget jelentenek, bőven elegendőt egy párt parlamentbe juttatásához, de ha nekik jobb volna, millióknak lenne jobb.  (Állam Király kivételezett főurait, ezek cimboráit, valamint az arcátlanul “önkormányzatnak” hívott Helyi Állam Földesúr kiszolgáltatott jobbágyait nem tartjuk szabad vállalkozóknak.)

De ha komolyan fontolgatjuk a “szavazni vagy nem szavazni” kérdését, arra sem árt gondolnunk, hogy maga a választás is csökkentett demokráciatartalmú, és ezzel sincs baja egyetlen pártnak sem. A modern demokráciák ugyanis liberális képviseleti demokráciák, és nem az a lényegük, hogy a többség egységes akarata érvényesüljön, hanem ellenkezőleg: az, hogy a tagolt társadalomban bármely kisebbség akarata is érvényesülhessen, ha ehhez szövetségeseket talál, akiknek az érdekei és nézetei az övéivel részben azonosak vagy legalább megférnek. A választások célja az, hogy kiderüljön, az érdekek mennyire erősek, a nézeteket hányan támogatják. Vagy szabályos többpártrendszer van, vagy ahol kétpártrendszer, ott a pártok maguk is belső koalíciók.

Ezért – ahol tudják, mi a demokrácia – a hatalom megoszlását igyekeznek minél jobban a választásokhoz kötni. Külön választják a törvényhozást, külön az elnököt, külön a megyefőnököket, tartományi kormányokat. Esetleg külön az alsó- és felsőházat. Az igazságszolgáltatási és egyéb nem választott funkcionáriusokat lehetőleg nem a parlamentben éppen bent lévő pártok jelölik háttéralku eredményeként – vagy ha egy nagy párt van, erőből, alku nélkül -, hanem a választott végrehajtó hatalom jelöli őket, és  a választott törvényhozás hagyja jóvá. Területi, helyi önkormányzatok kezébe pedig tényleges hatalmat adnak, ami ugyanazon az elven alapul, mint (valódi demokráciákban) a központi hatalom: rendben, fizetem az adót, de cserébe ellenőrizni akarom, mit csinálnak vele.

Magyarországon ez mind nincs, nem volt már 2010 előtt sem. A magyar demokrácia beteg volt már 2010 előtt is. Az önkormányzati választások érdektelenek. Az egykamarás parlament négyévenkénti választásai pedig egyszerre túlnövesztett fontosságúak (hiszen az államszervezetben, sőt a gazdaságban – első lépésben – minden  ezeknek az eredményén múlik) és másodlagos fontosságúak (hiszen második lépésben úgyis minden a választásoktól független alkukon vagy ötletszerű, egyoldalú erőérvényesítésen múlik). Az összes mostani parlamenti erő annyira belakta ezt a beteg állapotot, hogy nem lát ki belőle, nem is akar mást.

Magyarországon az egyéni szabadság garantálásának és az üzleti szabadságnak nincsenek meg a politikai-intézményi feltételei, és a négy tömörülés közül egyiknek sem jut eszébe, hogy ezen változtasson.

És a tetejébe a választási rendszer végtelenül meg van cinkelve, az induló pártok pedig elfogadják ezt a demokráciaellenes merényletet.

Lukasenko

Blogunk amúgy összetartó szerzőgárdája sok mindenben nem ért egyet, és ez így van jól. Nem adok (nem adunk) útmutatást, ki-ki tegyen lelkiismerete szerint.

Opciók:

1. Magyarországon akkor marad meg a demokráciának legalább az esélye, ha minél többen elmennek szavazni – akárkire, de nem a Jobbikra.

2. Magyarország jobban jár, ha a Fidesz nem szerez kétharmadot, ehhez
2.1 a  Kormányváltásra,
2.2 az LMP-re ajánlatos szavazni.

3. Magyarország akkor jár jobban, ha a Fidesz most kétharmadot szerez, annál gyorsabban omlik össze a rendszere, hiszen a korlátok nélküli hatalom az erőforrások korlátlan kimerítésésre ösztönöz, az erőforrások tehát hamarabb elfogynak.

4. Végignézni a parlamenten kívüli pártok listáját, és protesztből valamelyikre – persze szalonképesre – szavazni annak tudatában, hogy a szavazat elveszhet.

5. Azt, hogy nem kérünk a rendszerből, azzal tudjuk a legpraktikusabban és legerkölcsösebben kifejezni, ha nem megyünk el szavazni.

A kérdés leegyszerűsíthető arra, hogy amikor a demokrácia végső leépítése folyik, cselekedjünk-e úgy, mintha ez igazi demokrácia lenne – mert azzal hátráltathatjuk a leépítést -, vagy nem. Mint látható, nincs igazán jó megoldás. (És nem, ez nem az a szokásos helyzet, hogy “nincs ideális párt, abból kell választani, ami van”. Magyarországon nem hogy ideális párt nincs, de vállalható is csak nyomokban.) Ha a tisztelt Olvasó ránk hallgat, azt csinál, amit akar, és az se kötelező. A fontosabb kérdés az, hogy április 6. után, ha már letisztultak a viszonyok, és a létező pártokról kiderül, mennyit tudnak, mit teszünk mi a szabadságért. Megint van rá négy évünk, legalább.

Fotó: Választások kezdődtek Fehéroroszországban, az ellenzék bojkottál, 2012. szeptember 23. (Hvg.hu, MTI/EPA/Taccjana Zenkovics).